HTML

Utolsó kommentek

Amiről itt szó van.

A téma: külpolitikai praktikák, praktikus külpolitikák. És ezek létrejöttének minden politikatudományi, gazdasági, társadalmi és emberi vonatkozása. Egyszóval a külpolitika-elemzés. A bejegyzések szerzői tartalmára vonatkozóan minden jog fenntartva. --------------------------------------- A blog gazdája, de nem az egyetlen szerzője, dr. Marton Péter a Budapesti Corvinus Egyetem tanára, korábban pedig dolgozott a Magyar Külügyi Intézetnél is.

Háttér

A "külföldi szerepvállalás" mint olyan magyarországi megközelítéséről

2015.03.20. 10:30 :: Marton Péter

Magyarország valószínűleg katonákat küld Erbilbe, ahol olasz és német parancsnokság alatt folyik kurd erők kiképzése az Iszlám Állam elleni harcra. A magyar katonák feladata elsődlegesen a támaszpontjuk biztosításában lesz. A küldetés nem veszélytelen természetesen, de nem is a lehető legveszélyesebb, ott, a kurdisztáni régió központjában. A legfőbb kockázatot a közúti közlekedés jelentheti (az útszéli robbanószerkezetek miatt), többek között a Bundeswehr szerint is.

Tekintettel arra, hogy a védelmi költségvetésünk a padlón, a szövetségi rendszerünk számára ilyen vállalásokkal, missziókban tudunk hasznosak lenni, és hosszú távon ezért cserébe várhatjuk, hogy a szövetségeseink a biztonságunkat a kalkulációik részeként mértékadó tényezőként vegyék figyelembe.

Nézem a magyar sajtót, milyen belpolitikai köröket fut a téma, lásd például itt és itt, és alapvetően nincsen semmi meglepő - annyira, hogy ebben a pósztban éppen ezért a "külföldi magyar szerepvállalás" mint olyan sajátos anatómiájáról szedek össze néhány pontban most már tartósnak mondható jellegzetességeket.

Azt nem lehet állítani, hogy ne hangzott volna el, miért mennének Erbilbe a magyar katonák - idézet a Népszabadság cikkéből:

"A részvételt a miniszterelnök azzal indokolta, hogy „mi a nyugati katonai koalíció része vagyunk, és az kötelességekkel is jár, nemcsak biztonsági garanciával, és ilyenkor amit lehet, azt vállalni kell". Másrészt meghaladja a 150 főt azoknak a magyaroknak a száma, akik a térségben dolgoznak, „tehát, ha van a világ távoli pontján érdeke Magyarországnak, akkor itt most van, mert magyar embereket és magyar beruházásokat kell védeni"."

A várható költségek is ismertek:

"A misszió földrajzi értelemben korlátozott, előre láthatóan 2017 végéig tart és évi 20 milliárd forintot fog felemészteni. A honvédségnek mintegy hétmilliárd forint értékű amerikai felszerelésre is szüksége lesz."

A 20 milliárd nem jelentéktelen tétel, de nem is elviselhetetlen - a magyar honvédelmi költségvetés tíz százalékához közelít konkrétan. De szokás szerint kapunk amerikai felszereléseket, vagyis a vállalkozás társ-finanszírozott, gyakorlatilag, és a Honvédség fejlődni fog tőle.

Néhány dolog a reakciók közül. Random válogatás, és a forrásokat direkt nem jelölöm meg, mert kb. akárkitől jöhetnének, annyira tipikusak, és éppen ez a lényeg. Aki éppen ellenzékben van, az szokta ezeket a dolgokat mondani - hozzátéve ugyanakkor, hogy a jelen helyzetben az ellenzék egy részének a támogatása a részvétellel kapcsolatban egyébként adott.

  • "Ez nem a mi ügyünk."
  • "A kormány csak jó pontokat akar szerezni."
  • "Biztos, hogy kértek minket? És ha kértek is, tényleg fontos ez a dolog? Nem csak túlzottan seggnyalók vagyunk?" (Ennek másik változata, radikálisabb pusztai ízekkel: "Már megint utasítottak minket, hogy az idegen érdekeket szolgálnunk kell, mi meg becsicskulunk.")
  • Ettől most "nő a terrorfenyegetettségünk" (értsd: 0,228-ról 2,32-re, "hiszen" ez mérhető, mint a kenyér ára).
  • "Biztosítsák a katonák megfelelő védelmét!" (bár arról általában kevés konkrét javaslat hangzik el, hogy ez pontosan mit jelent).

Ezek után már csak annyit tennék hozzá, idézve megint a Népszabadság-cikket: a misszió "egy sokak által emlegetett, de nyilvánosságra nem hozott felmérés szerint nem túl népszerű".

Így zajlanak ezek a viták. Van a külvilág, és vagyunk mi, magányosan. Ott a MOL és egy rakás állampolgár Észak-Irakban, de ami ott történik, nem a mi ügyünk. Az Iszlám Államtól borzongunk, hogy jújdebrutál, de ez nem a mi ügyünk. A szövetségeseink csinálnak ott valamit, de ez nem a mi ügyünk. Utóbbi országokban a nagyobb családból biztosan van egy-két ember tanulni, dolgozni, de nem a mi ügyünk. Ha döntéshozó mégis a részvétel mellett dönt, biztosan nem azért teszi, mert végső soron másként látja ezt a kérdést, hanem vagy azért, mert cinikus, vagy azért, mert csicska. Nehogy már őszintén úgy lássa, hogy nekünk ott lehet valami dolgunk. Legelőször is csakis utasításra képzelhető el, hogy cselekszünk. Ne feltételezze már valaki, hogy anélkül hajlandók vagyunk bármit csinálni a világban. Ha már belekényszerültünk, akkor meg az a lényeg, hogy mindenki ússza meg (hogy mit érnek el azzal, amit csinálnak, az közömbös). Hogy hogyan ússzák meg mindannyian? Hát, ahhoz informálódni kellene mondjuk, hogy konkrétan milyen felszerelések meglétét kérjük számon, de ez időigényes és amúgy is annak a dolga, aki belevitt minket ebbe. Gondoskodjon róla ő - ha azt látjuk, hogy nem sikerült, mert bárkinek baja esett, azt majd jól számon kérjük rajta.

Ezt indokolja a közvélemény is, melyet azonban a közvélemény nem ismerhet meg. A közvéleményt titkosítani kell önmaga előtt. Ha kiderülne, mit gondol a köz, még reagálni kellene rá. Ki kellene állni elé elmagyarázni egy-két dolgot a kormányzás tényleges kihívásairól, kormány- és ellenzéki oldalon egyaránt, hacsak az érintettek nem kívánnak egészen a közvélemény hatása alatt sodródni. Így nem lehetne a közt annyit szédíteni azzal, hogy "ti vagytok a legjobbak, és az önző, érdekelvű világ nem érdemel meg titeket".

És mielőtt valaki naivnak gondolja ezt az okfejtést, én is tudom, hogy a köz elé kiállni tényleg nem egyszerű. Az emberek egy jelentős része hallgat, nincsen véleménye nagyon. Aki megszólal, az pedig sokszor (spontán vagy nem-spontán) troll módjára ezt azonnal személyeskedve, anyázva, vitára kicsit sem nyitottan teszi.

Úgyhogy marad a surranópályás megközelítés opciója, a kormányzás szempontjából. A legjobb az, ha nincsen az ügyben túl nagy vita. Elmondjuk, miért vagyunk ott, de csak akkor, ha muszáj, a kevésnek, aki erre is odafigyel. A többiek úgy sem fogadnák el, hogy bárhol érdemes bármit is csinálnunk. Nemrég ebben a könyvben elemeztük az afganisztáni misszióval kapcsolatos magyarországi stratégiai kommunikációt Wagner Péterrel együtt - ott is alapvetően az óvatos, biztonságos megközelítés dominált, egymást követő, különböző pártállású kormányok sora alatt.

Mindezért valószínűleg az erős politikai polarizáció okolható. Olyan mértékig pártos környezetben, amilyen a miénk, újságírók ritkábban vizsgálnak meg politikákat igazán elemző, pro és kontra érvekre nyitott jelleggel, maguk a politikai pártok pedig, akik tehetnének egy-egy politika támogatásának építése, mozgósítása érdekében, nem kívánják a másik oldalt segíteni - ilyen kontextusban minden politikatámogató mozgósítás automatikusan legitimitásépítő mozgósításnak is tűnik, a másik oldal javára, és az a jelen politikai verseny közegében sokak számára elképzelhetetlen. Még a támogató ellenzék is óvatosságra és kételkedésre int bizonyos vonatkozásokban, és nem vallja magáénak a kérdéses politikát, így a parlamenti szavazatok formájában megjelenő támogatás nem járul hozzá a társadalmi támogatottsághoz igazából.

Címkék: magyarország irak diskurzus ratifikáció tehermegosztás iszlám állam

A bejegyzés trackback címe:

http://kprax.blog.hu/api/trackback/id/tr397285543
Nincsenek hozzászólások.