Nemes Zsófia
Az afrikai viszonyokhoz mérten is végtelenül instabil és szegény kelet-szaharai térség, ezen belül is különösen a Szomália-Etiópia-Eritrea háromszög politikai fejleményei a közelmúltban újra bekerültek a nyugati média tudósításaiba. Szomáliából az elmúlt hetekben több véres összecsapásról is érkeztek hírek. Április elején tizenkét civil meghalt és harmincan megsebesültek, amikor a délnyugat-szomáliai Baidoa (másképpen Baydhabo) egyik zsúfolt piacán a mogadishui kormány ellen harcoló szervezet, az as-Shabaab milícia pokolgépet robbantott. Az áldozatok és sérültek között szomáliaiak és etiópok is voltak. A legfrissebb hírek között szerepel, hogy a szomáliai ideiglenes kormány erői etióp csapatok segítségével bevették az eddig az iszlamista szervezet egyik fő bázisának számító Baidoa városát.
Mint ahogyan azt a történelmi tapasztalatok mutatják, a szegénység, az éhezés, és az infrastrukturális-gazdasági elmaradottság olyan tényezők, amelyek megnövelik a puccsok, a polgárháborúk és a terrorcselekmények előfordulásának esélyét a fejlődő országokban, így például az Afrika szarvaként emlegetett régióban is.
Ezen problémák orvoslása, csillapítása évtizedekre ellátja feladatokkal az ENSZ szakosított intézményeit, valamint a térségre specializálódott NGO-kat, így számos alapítványt is.
Álljon itt most egy nagyon sikeres és komoly perspektívával rendelkező szervezet, a Menschen für Menschen (azaz az Emberek az Emberekért) rövid története eseményekben és számokban. Eredményeiket látva talán kissé feléledhet bennünk az optimizmus, és egy rövid időre elnyomhatja az örök szkepszist.
Az NGO nemrég ünnepelte harminc éves fennállását, és az évforduló kapcsán eljött az idő, hogy vezetői és munkatársai számot vessenek mindazzal, amit Etiópiában, a célországban eddig meg tudtak valósítani (alább annak a 2001-es könyvnek a borítója látható, mely a huszadik évforduló alkalmából végzett hasonló mérlegvonást).
Az alapítvány atyja, az ismert német színész, Karlheinz Böhm népszerűségének és egy hihetetlenül hatékony médiakampánynak köszönhette, hogy az Äthiopienhilfének nevezett program több mint három évtizede elindulhatott és nemzetközi hálózattá fejlődhetett.
Böhm 1976-ban komoly egészségügyi probléma miatt, gyógykezelésre utazott Kenyába, amely ekkor már a turisták egyik legkedveltebb afrikai úticéljának számított. Ahogyan más gazdag nyugati országok állampolgárainak, neki sem kellett konfrontálódnia azzal a szegénységgel és elmaradottsággal, amely a luxushotelek zárt világán kívül esett. Pontosabban nem kellett volna, de a történet aztán máshogyan alakult. Egy szállodai alkalmazott megmutatta neki, milyen körülmények között élnek az átlag helyiek, és hosszan mesélt az éhezésről, az európai ember számára elképzelhetetlen nyomorról. Böhm elmondása szerint ez az élmény akkora hatással volt rá, hogy megszületett benne a döntés: megpróbál saját eszközeivel tenni valamit Afrikáért.
Ezt az önmagában kissé talán didaktikus és filmbe illő történetet sokan bizonyára fenntartásokkal fogadják, és felmerülhet bennük a kérdés, mi motiválta a karrierje csúcsán lévő, gazdag és ünnepelt színészt arra, hogy ilyesmibe fogjon. A népszerűség-hajhászás és az exhibicionizmus valószínűleg az első tippek között lennének.
Mindez a pragmatika szempontjából teljesen lényegtelen. Ami ennél sokkal fontosabb, hogy öt évvel később a német médiában hogyan folytatódott a történet.
Egy népszerű televíziós műsor, a Wetten, dass... (Fogadjunk, hogy…) vendégeként 1981. május 16-án Böhm az afrikai élményeiről mesélt egy adásban, és ő maga ajánlott fogadást a német, osztrák és svájci nézőknek: adományozzon csak minden harmadik ember a képernyők előtt egy márkát, azaz átszámítva hét schillinget vagy egy frankot a különösen sokat nélkülöző szaharai övezet lakóinak javára, s ha nem jön össze a pénz, ő maga utazik oda, hogy segítsen.
Az akció mérlege: 1,2 millió német márka bevétel, számos megnyert támogató és egy sikeres médiakampány. Ez a pénz az eredetileg tervezettnél ugyan kevesebb volt, Böhm tehát „elvesztette a fogadást”, ám elérte, hogy az emberek bizalommal forduljanak felé, és az ügy bekerüljön a köztudatba. 1981. november 13-án pedig hivatalosan is létrejött az ő nevével fémjelzett Menschen für Menschen nonprofit szervezet, müncheni székhellyel. Addigra Böhm eljutott egy etiópiai menekülttáborba is; 1982 elején itt kezdődtek azután az első komplex segélyezési programok, amelyek stratégiailag fontos területeket céloztak meg: a vízellátást, a mezőgazdaságot, az infrastruktúra, az oktatás, az egészségügy fejlesztését és a nők helyzetének javítását.
Következzenek most az ígért adatok: Az alapítvány harminc éves működése során több mint 1500 kutat és 58 modern öntözőberendezést,
A szervezet stratégiai partnerei között szerepelnek olyan nagyvállalatok, mint a Dallmayr Kaffee, a Deutsche Bahn, a Geohumus International vagy a Mercedes-Benz Bank.
Ezek után könnyű belátni, hogy óriási horderejű, nemzetközi kooperációban végzett munkáról van szó, amelynek lényege a szervezet ars poéticájának nevezhető célkitűzésben rejlik: a legfontosabb az, hogy egy integrált fejlesztési program segítségével a helyi lakosság megtanuljon önerejéből előrelépni, vagyis hogy saját fejlesztéseihez adjunk kritikus támogatást. Jó példa lehet erre a víz-, talaj- és növényzetmegőrzést segítő projektek sora, melyekben az alapítvány részt vesz.
Mindez a jövőben különösen fontos lehet a korábbihoz hasonló éhínségek megelőzése érdekében, s közvetett módon hozzájárulhat a térségben a béke megőrzéséhez, a helyi közösségek harmonikusabb viszonyához: hogy áttételesen kapcsolódjunk a bevezetőben említett közelmúltbeli eseményekhez is.
Figyelemre méltó, hogy ugyanakkor a Menschen für Menschen sosem kívánta saját szerepét vagy eredményeit túldimenzionálni, amit tökéletesen kifejez ez a tőlük gyakran idézett mondat is, az általuk segítettek helyzetére vonatkozóan: It used to be a lot worse.
