Minek tanul valaki kínaiul? Pontosan mit remél ettől az életben? Mielőtt valaki félreértené, nem azért teszem fel ezeket a kérdéseket, mert azt gondolom, nincsen rájuk jó válasz. A válasz elég sokféle lehet.

Ebben a threadben például leendő és gyakorló amerikai szülők két iskola előnyeit és hátrányait hasonlítgatják össze (Philadelphiában). Ezek közül az egyik suli, a McCall, az egyik kommentelő szerint többségében kínai származásúak gyermekei látogatta intézmény, és emiatt a kínaiul nem elég jól beszélőknek, vagy kínaiul nem elég gyorsan tanulóknak nehézségei lehetnek, a kisebbségi létből adódóan. A Pulitzer-díjas Nicholas D. Kristof három gyermeke pedig azért tanul kínaiul, mert ez az ő családi örökségük része, édesanyjuk, a szintén Pulitzer-díjas Sheryl WuDunn révén (szociológiai adalék: a többedik generációs, ázsiai származású amerikaiak esetében egészen magas a vegyesházassági ráta; meghaladja például a többedik generációs mexikói-amerikaiakét).

Éppen Kristof egy friss blogjában ennek ellenére kicsit leegyszerűsítőnek tűnő magyarázattal szolgál a kínai nyelvnek a bizonyos jelek szerint növekvő népszerűségére: az ok szerinte a "cool factor", vagyishogy most éppen ez számít menőnek. Utal a "versengő szülősködés" (competitive parenting) korszellemből fakadónak érzékelt jelenségére is, és a kínaileckéket a polgári családok gyermekeinek hegedűleckéivel sorolja egy kategóriába egy ponton. Ezt azután társadalomnevelési célokra is felhasználja, és a spanyol jelentőségére figyelmeztet: "Primero hay que aprender Español." Csak utána jöjjön a kínai.

Úgy tűnik, sokan hitelesítik Kristof látásmódját a maguk véleményével. Ebben a körbekérdezős írásban például Ingrid Pufahl kutató a kínai népszerűségét egyértelműen a világbeli trendek uralkodó amerikai olvasatával hozza összefüggésbe, megemlékezve arról, hogy az 1980-as években az orosz, az 1990-es években pedig a japán tanulásával kapcsolatban jelentkezett fokozott, ám múlónak bizonyult érdeklődés; sejthetően a hidegháborús szembenállással, illetve a japánok (egykori) gazdasági szárnyalásához társuló, az amerikai hanyatlással kapcsolatos félelmekkel összefüggésben. (2001 után pedig az arab nyelv lett népszerűbb egy időre.) Az oktatáspolitikával foglalkozó Bruce Fuller ugyanezen az oldalon megosztva véleményét jó pár, a kínaiak globális jelenlétére és megismerésük emiatti szükségességére utaló közhellyel indokolja meg, hogy szerinte miért kell a kínaira ráállnia az amerikaiaknak.

Úgyhogy Kristof kritikája összességében jogosnak látszik. El mecánicótól el Presidentéig az Egyesült Államokban mindenki használhatja a spanyolt, ha beszéli, így vagy úgy; a kínait viszont nem feltétlenül. Az emberben emiatt felvetődik, például Huntington Kik vagyunk mi? című (nemzetmentőnek szánt) könyvét olvasva, hogy itt bizony az amerikai magidentitás védelmére irányuló törekvés is - milyen szerencsétlenül - megmutatkozik. Amerika a stratégiai ellenlábas Kínára koncentrál, amikor pedig a saját, az összamerikai átlaghoz képest átlagosan alacsonyabb státusú spanyolajkúira kellene figyelnie. Mit kezd így velük 2050-re, amikorra már a népessége X%-át (akár egynegyedét vagy többet) teszik majd ki várhatóan?

Csakhogy a kép bonyolultabb, ha az ember jobban utánajár.

A Hanban nevű kínai állami szerv, amely szoros együttműködésben áll a kínai Oktatási Minisztériummal, pénzzel és emberi erőforrással (tanárok kiküldésével, akár évekre is)  támogatja a kínai nyelv oktatását az Egyesült Államokban - amint olvasható ebben a cikkben. És közben a mandarin kínai lassan lenyomja a kantonit a kínai-amerikaiak körében. Szóval jönnek a (mandarint beszélő) kínaiak... vagyis...

...vendégtanárok közülük egészen pontosan 325-en jöttek, 2006 és 2010 között. Azért ez már nem annyira megrázó adat. És akkor jöjjenek továbbiak... mármint adatok. Az amerikai Center for Applied Linguistics itt idézett felmérése szerint az általános iskolák 88, a középiskolák 93%-ában tanítják a spanyolt. A kínai a középiskolák esetében eközben 1%-ról kemény 4%-ra tornázta fel magát 1997 és 2008 között. És ebben szerepet játszott az is, hogy a költségvetési lefaragásokat elszenvedő amerikai oktatási intézményeknek jól jön a kínai állami támogatás (mondjuk ezt így leírni azért nem semmi; de persze nem annyira sok intézményről beszélünk ehhez kapcsolódóan, ne feledjük). Eközben pedig 2006-os statisztikák azt mutatják, hogy a legnépszerűbb idegen nyelv az Egyesült Államokban a spanyol volt (az idegen nyelvet tanulók 52,2%-a tanulta), és a spanyolt a francia (13,1%) és a német (6%) követte. Azokat pedig: az egyezményes amerikai jelnyelv, amely abból az okból népszerű, amiért Magyarországon sokáig sajátos közkedveltségnek örvendett a lovári nyelvvizsga (tudniillik van, aki ezzel akarja letudni az "idegen nyelvek" - például diplomaszerzéshez szükséges - ismeretét). A kínai csak a hetedik helyen következett akkor - 2006-ban - 3,3%-kal.

Szóval talán korai átpolitizálni egy nyelv valamelyest - csekély mértékben - és sokféle okból növekvő népszerűségét, és megkérdőjelezni, hogy szülők és diákok választásai szerencsések-e általában. Az átpolitizálódás koraisága viszont "tünet" - állapítaná meg Dr. House, azaz House M.D. egy tabi Vicodin lenyelését követően, és ez a tünet éppenséggel a külpolitika-elemzés szemszögéből is releváns.

A "China Rising"-szindróma, mely jókora, az igazán releváns mutatóktól elvonatkoztató leegyszerűsítésként, szakszóval kognitív heurisztikaként épül be a legkülönfélébb emberek fejébe, ezer és egyféleképpen hat. Egyeseket ez ösztönöz arra, hogy gyermekeiket kínai nyelvre taníttassák. Másokat pedig ez ösztönöz arra, hogy idejekorán figyelmeztessenek a kínai túlzott (vélt) térhódítására a spanyollal szemben. Miközben bármiféle térvesztésről a konkrét adatok fényében inkább a francia, az orosz és még néhány másik nyelv esetében lehet beszélni.

Továbbgondolva, a kínai növekedés/felemelkedés/erősödés szinte minden formája elkerülhetetlenül valami csökkenését látszik eszébe juttatni mindenkinek, még akkor is, ha nincs ténylegesen közvetlen összefüggés a kérdéses - növekvő és csökkenő - trendek között. Ez az itt tárgyalt kognitív heurisztika egyik fontos következménye: a rendkívüli népességszám miatt Kínával sokak fejében az elkerülhetetlenként jelenik meg egyfajta zéró összegű játszma gondolata. És ezt már megint "tetten" értük.