Az tegnap bejárta már a magyar sajtót is, hogy a Líbia bombázásában részt vevő koalíció - melyben az Egyesült Államok jelenleg csak támogató funkciót tölt be - kezd a végére járni a lézerirányítású bombákból fennálló készleteinek, és ezek pótlása időigényesnek ígérkezik. Mivel kompatibilitási problémák miatt nem oldható meg, hogy az Egyesült Államok egyszerűen átadjon egy részt a saját készleteiből, napirenden van, hogy milyen jó lenne, ha az Egyesült Államok újra részt venne a bombázásokban közvetlenül is.
Eközben Washingtonban továbbra is tart a belpolitikai küzdelem az adósságplafon ügyében, ami nem feltétlenül hat ösztönzőleg egy költséges európai-észak-afrikai katonai vállalkozás effektív szubvencionálása (pontosabban e szubvenció növelése) érdekében - gondolhatnánk. Persze ettől még a gyakorlatban számos kongresszusi képviselő képes menedzselni a háborús erőfeszítésekkel kapcsolatos teherviselés növelését és az adósságplafon emelésének elutasítását kombináló álláspontjával járó kognitív disszonanciát.
Rossz jel a NATO és a líbiai koalícióban részt vevők számára, hogy a bombázás a jelek szerint továbbra is gyenge hírszerzésre támaszkodik, és ennek tüneteként jelentkeznek a szokásos nehézségek a célpontgenerálás területén. Ez a cikk a Washington Timesban a nyugat-líbiai hegyvidéken zajló harcokról számol be, ahol a NATO a jelek szerint többször is bombázott egy tizenöt éve használaton kívüli radarállomást, miközben nem messze onnan a helyiek szerint harckocsik is találhatók.
No, ezt nem átfogó, kimunkált helyzetjelentésnek szántam - csak táplálom a diskurzus feedjét, ha úgy tetszik.
