A Foreign Policy folyóiratban Paul Miller azt írta tegnapelőtt, Hamed Karzai afgán elnök "nem őrült, csupán irreleváns". Az irreleváns szót én erősnek érzem, de úgy egyébként egyet tudok érteni azzal, amire Miller gondol. Karzait hibáztatni mindazért, ami Afganisztánban van, elég divatos már jó ideje Washingtonban. Ezt a nézetet másutt is könnyen beveszik, hiszen olyan könnyű egy afgán vezetőt hibáztatni Afganisztán 2011-es állapotáért. Pedig egy icipicit azért a tálibok és stratégiai szövetségeseik is tehetnek róla, hogy az afganisztáni helyzet aggodalomra ad okot.

Én magam már sokszor írtam hasonlókat, azért is megy most könnyen az egyetértés. Ez itt konkrétan a kedvenc pósztom saját magamtól a témában: itt egy fiktív kérdezz-felelek formájában igyekeztem illusztrálni a Karzait illető amerikai aggályok némelyikének abszurditását, méghozzá éppen a Foreign Policy egyik szerkesztőjének egy mérhetetlenül ostoba, kifejezetten rosszindulatú, formálisan Karzainak címzett nyílt levelére reagálva, melyet az illető ráadásul Obama nevében írt meg.

Abba, hogy Karzai tökéletlenségét okolják a rossz afganisztáni helyzetért, Miller - érzésem szerint helyes - megállapításai szerint belejátszik, hogy "Karzai racionalitását alá-, a jelentőségét pedig túlbecsülik". Azt is jól teszi hozzá, hogy hibásan tekintik Karzai részéről az érzelmi instabilitás, a paranoia vagy éppen a depresszió jelének azt, amikor drámai gesztusokat tesz, és mondjuk a tálibokhoz való átállást emleget, vagy váratlan, az afganisztáni missziót papíron/szóban/látszólag veszélybe sodró lépéseket tesz. "Az ő 'döntései' nem a valóságot formálják át igazából, csupán szándékokat tükröznek, jelképesen. (...) Szinte azt lehet mondani, hogy a szavak jelentik az egyetlen eszközt számára..." - írja Miller.

Karzai következetes félreértésében nyilvánvalóan láthatunk egyfajta felelősséghárítást is a washingtoni bürokrácia részéről. De mit még? Miller válasza: "a nyugati megfigyelők gyakorta előítéletesen szemlélik Karzait. Azt várják, hogy Karzai épp ugyanúgy szemléli önmagát és a helyzetét, ahogyan mi. Úgyhogy amikor a cselekedetei értelmetlennek tűnnek számunkra, feltételezzük, hogy azok az ő szempontjából is értelmetlenek kell, hogy legyenek".

Miller ezen a ponton a pszichológia vizeire evez. Én továbbra is a felelősséghárítás jelentőségét hangsúlyoznám; azon túl pedig az úgynevezett "zengető szobák" (echo chambers) szerepét látom fontosnak, ami a közmegegyezésesnek érzett véleményeket szajkózók tömegére tett utalás. Olyanok is evidenciaként beszélnek Karzai jelleméről és mélylélektanáról, akik az életben nem beszéltek vele személyesen.

Van ebben színtiszta pszichológia. Több dolog is eszembe jutott, ám hogy ne menjünk messzire, elég talán az "önbeteljesítő várakozás" Robert Merton-féle fogalmára utalni. Mint azt nagyjából mindenki tudja, ez szavakba öntve az a folyamat, melynek során egy fals helyzetértékelés miatt valaki olyan magatartást vesz fel, amelynek hatására végül is tényleg előáll az eredetileg tévesen észlelt helyzet. Washington és Karzai interakciójában hasonló játszódik le részben. Azt várják Karzaitól, hogy egy bizonyos módon viselkedjen, majd amikor nem ezt teszi, kimondanak róla mindenféle baljós dolgot. Ettől ő aggódik és (még inkább) helyezkedni kezd. Így nehéz teljesen kiszámítható partnernek - saját csapattagnak, netán bábnak - megtartani, amilyennek sokan szeretnék (és amilyen ő valójában soha nem volt).

"Azokat, akik táncolnak, őrültnek tartják azok, akik nem hallják a zenét" - így hangzik egy klasszikusnak számító verssor Angela Monet-től. Híres azért is, mert Megan Fox felvette a tetoválásai közé, de amúgy azért is kedvelt, mert a reálpolitika művészetére vonatkozóan praktikus utalás. Karzai formálisan erős elnök, informálisan viszont százezer érdek között életveszélyben navigálni kénytelen, függő helyzetben lévő politikus, aki sem az ellenségeit, sem a barátait nem választhatta szabadon. Jár egy ennek megfelelő táncot. A helyzetéből adódó kényszereket Washingtonban és másutt pedig máig nem érzékelik világosan.

Ha már a pszichológiánál tartottunk az imént, az ilyesmit nevezzük attribúciós hibának is: az emberi természet azon sajátosságáról van szó, hogy amikor mások cselekedeteit megfigyelőként értékeljük, hajlamosak vagyunk túlbecsülni a belső okok jelentőségét. Valaki azért "hibázik", mert hülye - gondoljuk, miközben a "hiba" fogalmát is mi alakítjuk, a lehetséges okok közül pedig a kényszerek figyelembe vétele nélkül választunk.