Donald Trump amerikai milliárdos jelentős vagyont ügyeskedett össze már többször is élete folyamán, miközben az 1990-es években csúnya hullámvölgyben is járt, eladósodva, a hitelezők nyomása alatt. Olyan ember, aki boldogan és büszkén vállalja, hogy az üzletben nagy ívben tesz mások fejére, mert számára a kapitalizmus és az emberarcúság nehezen egyeztethető össze. A közelmúltban ugyanez a Trump viszont már intenzívebb érdeklődést tanúsít a politikai karrier lehetősége iránt. Megfordult az ezen a blogon is említett idei CPAC-konferencián, és az ottani próbaválasztáson 1%-át kapta a szavazatoknak, anélkül, hogy ezért jelentősebb erőfeszítést tett volna, leszámítva egy fontos tévés szereplést: egy nappal a CPAC előtt a Piers Morgan Show vendége volt, ahol júniusra döntést ígért, beszáll-e a ringbe az elnökjelöltségért.
Namármost hogyan adja el magát a szavazóknak valaki, aki nem az embertársai iránt tanúsított végtelen empátiából gazdagodott meg? Ez egy fontos kérdés. Naná, hogy a külpolitika területén van lehetőség alakítani az imázsán. Lehet például sugallni az embereknek, hogy aki ennyire határozottan tud érdekeket érvényesíteni, az majd az országa érdekeit is jobban érvényesíti kifelé. Kikkel szemben? A szokásos jelöltek között van a Kínai Népköztársaság és az OPEC. Trump a kínaiakat "ellenségnek" tartja (persze üzleti értelemben), az OPEC árait pedig átírná, mert szerinte pofátlanul magasak.
A kínaiak "csalnak" az árfolyampolitikájukkal Trump szerint. Így néz egy üzletember a párhuzamosan és összekapcsolt módon növekvő, Kína által részben kényszerűségből felvásárolt amerikai államadósságokra és az amerikai-kínai viszonyban jelentkező (amerikai) külkereskedelmimérleg-deficitre. Szerinte most nem egyenlő feltételekkel zajlik a verseny. (Ha ez így megy tovább, az átlagos sanghaji munkás "nyilván" röhöghet majd a markába a plazmatévéje előtt, hogyan is hagyhatták ezt az amerikaiak.) A Piers Morgan Show egy részét mutató videó után még idézem, mi lenne Trump szerint a megoldás - hogyan lenne jó tárgyalni a jövőben...
És akkor idézzük Trumpot a sikeres tárgyalások receptjéről:
"Beállítanám a legjobb üzleti vezetőinket. Nem a diplomatákat használnám. Hanem a gyilkosokat a Wall Streetről, akik közül mindet személyesen ismerem. Ezt itt kinevezném főtárgyalónak Kínával, ezt a másikat pedig Indiával szemben. Nagyon jól teljesítenénk. Nekünk vannak a legjobb üzletembereink a világon."
A diplomatákkal kapcsolatban a beszélgetés egy másik pontján további magyarázat részéről:
"Tudod, milyen egy diplomata? Olyan valaki, akit fiatal korától arra képeznek, hogy kedves legyen."
No, hát ezzel meg is kaptuk az arcunkba a "nagy igazságot". Számomra a mulatságos az, hogy amikor Robert Putnam megírta klasszikus cikkét a kétszintűpolitika-modellről és a külpolitika ratifikációs kihívásairól, többek között ilyen, idevágó tanulságokat kínált: az érdekcsoportokat ki kell tenni a tárgyalások légkörének, különben hülyeségeket beszélnek odahaza arról, mit lehetett volna a külföldi tárgyalópartnerek orra elől "elhozni", ha csak egy kicsit erélyesebben és ravaszabbul tárgyalnak a diplomaták. De további adalék lehet még az ősi mondás is, mely valahol ugyanezt a meglátást rögzíti (erre a kontextusra értelmezve az érdekcsoportok szemszögéből): más testrészeivel verni a csalánt számunka akár kellemes is lehet. Ellenben ha hivatalos pozícióba kerülünk, és a csalánnal nekünk kell megbírkózni... jaj.