Martha McSally egykori A-10-es pilótaként az ezredesi rangig vitte az Amerikai Egyesült Államok Légierejében, mielőtt nyugállományba vonult volna. Ma a George C. Marshall Center munkatársa Németországban. A neve azért híresült el - túl azon, hogy nő létére magas rangot ért el a légierőnél, ami világviszonylatban is figyelemre méltó dolog -, mert 2001-ben szent háborút indított Szaúd-Arábiában... Mármint azért, tudniillik, hogy az amerikai katonanőknek ne kelljen viselniük bázisaik elhagyásakor az egész testet eltakaró öltözetet, az abayát.

Jól érthető okokból, más kulturából érkezvén, megalázónak találta, hogy Szaúd-Arábiában nem vezethetett autót sem (miközben repülőgépet igen), sőt a hátsó ülésen kellett helyet foglalnia. A kötelező férfi kísérője ellenőrzőpontoknál, igazoltatásnál pedig a feleségének kellett, hogy vallja őt. Mindezt annak érdekében, hogy például a szaúdi vallási rendőrség ne találjon kivetnivalót.

A Szaúd-Arábiában állomásozó amerikai erőknek persze jó okuk volt betartani ezeket a szabályokat egy szuverén ország vendégeként. McSally figyelmét fel is hívták rá, hogy a kulturális érzékenység mellett ez alapvetően a saját erők oltalmát (force protection) szolgálta. McSally azonban ezt nem fogadta el, és beperelte Donald Rumsfeld védelmi minisztert a Szaúd-Arábiában érvényes előírások miatt.

Az időzítés tökéletes volt: a szeptember 11. utáni hangulatban a Kongresszus intervenciója vetett véget a jogi küzdelmeknek. A képviselők az akkori kontextusban nem lelkesedtek annyira a kulturális érzékenységért, és Szaúd-Arábiára vonatkozóan elrendelték a női katonai viselettel kapcsolatos előírások megváltoztatását, McSally tehát győzelmet aratott.

Most pedig visszatért a Washington Post hasábjain, hogy a fejkendő viselése ellen érveljen Afganisztánnal kapcsolatban is. A cikk korrekt lobbierőfeszítés. Jelzi, hogy a fejkendőviselet az Afganisztánban szolgáló amerikai katonanők számára jelenleg opcionális, bár hozzáteszi, hogy egy katona számára ez már erős nyomásgyakorlást jelent. De idézi az ellenvéleményeket is, nem is egyet, méghozzá éppen női tisztek részéről is. Utóbbiak érvei főként a helyi normák tiszteletben tartásának szükségességére koncentrálnak. Egy e-mailben érkezett hivatalos sajtónyilatkozatban ennél fontosabb megállapítás is szerepel: a mutatott tisztelet "teljesebb interakciót" tesz lehetővé a konzervatív, vagy legalábbis radikális újdonságokhoz nem szokott  falusi emberekkel, ami egy counterinsurgency-kampány közepén nem elhanyagolható szempont.

McSally természetesen nem elégszik meg ennyivel, most is folytatja a küzdelmét. Az egyik érve a kulturális relativizmussal szemben a vastag etikai határvonalak átlépését állítva próbál hatni:

"A vezetőink merték-e volna arra ösztönözni az afroamerikai katonáinkat, hogy tartsák tiszteletben a helyi szokásokat, ha mondjuk Dél-Afrikában állomásoznak történetesen, még az apartheid idején?"

Persze lehet kezdeni mérlegelni, hogy ez az analógia mennyire érvényes - ezt én az olvasóra bízom. Egy másik érdekes érv, amely előkerül, a jelenlegi gyakorlat hasznosságát firtatja:

"Azokon a területeken, ahol a Női Kapcsolattartó Csoportjaink dolgoznak, az afgán nők még burqát viselnek, az egész testet betakaró, a szemeket hálószerű szövettel elfátyolozó öltözetet. Ezért aztán a női katonáink aligha olvadnak be a környezetükbe, fegyvereikkel, bakancsukkal, terepszínű ruházatukkal, amelyet következésképpen hiába toldanak meg egy színes, hajukat elfedő fejkendővel."

Ez az érv sántít egy picit. Attól még, hogy nincs utánzás, az alkalmazkodás lehet a tisztelet jele. Az embernek eszébe jut a vicc az afroamerikai CIA-ügynökről, aki perfektül beszél oroszul, betéve tudja Lenin összes művét, és utána csodálkozik, hogyan bukik le mégis Moszkvában - na de itt senki nem arra törekszik, hogy teljes beolvadás történjen a környezetbe. Nincs tettetés, hogy á, én nem is az őrjárattal érkeztem, én csak a szomszéd qalából ugrottam ki az utcára öt percre, hogy átszaladjak a bazárba egy doboz macisajtért.

A Kanadai Nagykövetség szervezésében tegnap a Nemzeti Filmszínház kistermében vetítették (egy sorozat részeként) Nelofer Pazira rendezőnő Audition című afganisztáni dokumentumfilmjét, és a film után éppen az afganisztáni nők helyzetéről folytatott beszélgetést két, ott többször is megfordult újságírónk, Zalán Eszter és Al Ghaoui Heszna. Különösen Zalán Eszternek azt az érvét érzem idevágónak, miszerint egy külföldi nő számára az öltözködés terén tanúsított alkalmazkodás kapcsán nem az a szerencsés, ha  helyi népviseletet ölt magára; önmaga megkülönböztetésének szándéka jelen kell, hogy legyen, az újságírói objektivitás elvárásából következően. Ugyenezt a katonanők esetében is relevánsnak érzem. Ha nem az a cél, hogy befagyasszuk a jelenlegi afganisztáni, a vidéken jellemző  társadalmi viszonyokat, ők nem lehetnek sem 100%-ig megalkuvók, sem arrogánsak. Végső soron a fejkendőnek - a többség által vállalt, de mégis opcionális - viselete az amerikai katonanők részéről megfelel ennek. Más kérdés, hogy ez a fajta óvatos, de előremutató kompromisszumkeresés még nagyon sok minden más területen is jellemző kellene, hogy legyen, és sokszor jóval fontosabb kérdések kapcsán nem működik, vagy nincs jelen... ez pedig elkerülhetetlenül relativizálja az itt leírtak jelentőségét.