Néztem a híreket a Líbiában zajló háborúval kapcsolatban, és felfedeztem némi iróniát az alábbi kép láttán (ebből a kiváló fotósorozatból származik, az AP-től):
Kadafi erői ellen mobilitást biztosító technikai eszköznek Toyotákra hagyatkozó lázadóerők támadnak. Ugyanazokra a swarming (kb. rárajzás) taktikákra támaszkodnak, melyek a csádi erőknek is jól jöttek a líbiai csapatok kiűzéséhez, és az általuk támogatott - egyébként Toyotákra szintén támaszkodó - csádi erők ellenében, annak idején, az 1980-as évek során (Time-cikk a témában 1984-ből itt). Különféle erők hasonló eszközökre is támaszkodva harcoltak aztán egymással a 2005-2008-as csádi-szudáni harcokban is. Folytatódik tehát a térségre lassan három évtizede jellemző Toyota-háború. Ezt a fajta hadviselést mostanra műholdas telefonok is segítik, a felkelők kezére került katonai felszerelések mellett - zajlik tehát modernizáció is.
A felkelők vezetői ezzel együtt nem annyira optimisták - bár ennek kimutatásával segítséget remélnek talán -, és szóvívőjük nemrég úgy nyilatkozott: "Ne vicceljünk. Ez itt amatőrök forradalma. Nem tudjuk a végtelenségig folytatni."
Most, hogy mindezt így leírtam, látom közben, hogy a Toyoták szerepét más is szóvá tette. A link mentén kiváló cikk olvasható a líbiai helyzetről, spanyolul, és érdemes követni onnét az egyik linket ide is (az utóbbi cikk szerzője már kifejezetten Thuraya-háborút emleget, a műholdas telefonok miatt).
Ez a blog persze nem a hadviseléssel foglalkozik elsősorban. Ami a látottakat kifezetten "külpraktikusan" érdekessé teheti, az a triviális tanulság, hogy a kalandor módon vívott háborúk sokszor vezetnek a szokásos előre nem látott következmények között kellemetlen visszacsapáshoz is. Líbia az Aouzou-övezetért háborúzott az 1980-as években Csáddal, egy olyan területen, ahol a határok inkább a képzelet szüleményei; amíg van benzin a Toyotában és lőszer a hozzá tartozó 23 mm-es gépágyúhoz, addig az ember könnyen talál a határok képlékenysége mellett szóló érveket.
A csádi hadjáratot annak idején megszenvedett líbiai katonák sok emléket vittek magukkal erről a nehéz terepről. Abban, hogy a felkelők most Toyotákkal mennek, nem feltétlenül a Toyoták vs. tankok szembeállítás szimbolikáját érdemes észrevenni, hanem inkább egy tanulási folyamat eredményét. A líbiai fegyveres erők soraiban biztosan voltak olyanok, akik a fájdalmas veszteségekre tekintettel doktrinális változtatásokat kezdeményeztek a csádi háborúk után, és ezek a líbiai Népi Milícia szervezetét is érinthették, de utalnék a szomszédos országokban aktív felkelők támogatásában szerzett múltbéli tapsztalatok szerepére is - ahogyan ennek a könyvnek a 172. oldalán is olvasható, Líbia a jelenlegi csádi elnök, Idriss Déby erői számára mintegy kétszáz Toyotából álló flottát biztosított (23 mm-es gépágyúkkal felszerelve persze) az 1989-1990-es csádi harcok idején; ezzel sokat tettek Déby hatalomra segítése érdekében.
A megszerzett tapasztalatok most részben a líbiai felkelőkre szállhattak át...
Ennek a feltételezésemnek az alátámasztására hirtelen még ezt a forrást tudom idézni. Említi a kelet-líbiai kiképzőtáborokat, ahol a felkelőkhöz csatlakozók jellemzően rövid, egyhetes kiképzést kapnak, mielőtt harcba küldenék őket - az idő rövid, de a múltban ezeknek az embereknek a nagy része kapott már kiképzést, gimnazistaként vagy egyetemistaként. És természetesen a líbiai fegyveres erők korábbi kiképzői közül sokan csatlakoztak a felkelőkhöz, most pedig ők irányítják a kiképzést.
Bármiféle doktrinális változás katalizátoraként/megerősítőjeként egyébként globális trendek is szerepet játszhattak, hiszen a swarmingban rejlő lehetőségeket látja és tanulmányozza mára számos ország, az Egyesült Államoktól Iránig. De azért nem kell a szerepüket eltúlozni. Az innovációt itt a helyi tényezők diktálták nagy mértékben, és drámába illő végkifejlet volna, ha a Kadafi-rezsimre utóbb - legalább részben - éppen a nem is olyan amatőr felkelők gépesített nomád hadviselése mérne vereséget.
