Nic Robertson, a médium
A CNN tudósítója, Nic Robertson tegnap írt néhány érdekes tweetet, kezdve ezzel. Ebben arról számolt be, hogy percekkel az előtt, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa szavazott volna a líbiai rezsim offenzívája ellenében hozott határozati javaslatról, Szaadi Kadafi afféle utolsó próbálkozásként (hogy a javaslat elfogadását megelőzze), "azt mondta nekünk, a Kadafi-párti hadsereg nem megy be Bengáziba".
Robertson még hozzátette, Szaadi megígérte: megkísérlik lehetővé tenni a civilek távozását, humanitárius szervezeteket engednének be az országba, hogy a rászorulók segítséget kapjanak, a város ellen pedig nem vetnek be nehéztüzérséget. Ma a CNN élő adásában végre megkaptam a megerősítést, amit vártam: Szaadi Kadafi telefonon hívta fel Nic Robertsont, saját maga, közvetlenül, hogy ezt a tudtára adja.
Kifejezetten CNN-effektív kommunikációs csatornát keresett tehát, miután apja nemrég még azzal fenyegetőzött, hogy kerületről kerületre (helyi változatban "zenga-zenga"), házról házra számolják majd fel az ellenállást Bengáziban...
A felkelők véleménye a beavatkozásról
Belényi Dániel Líbiából tudósít jelenleg, és egy friss blogbejegyzésében idézi, amit az egyik felkelő mondott neki a lehetséges külső beavatkozással kapcsolatban, azt illetően, ha szárazföldi csapatok bevetésére kerülne sor (amit nyíltan egyelőre nem terveznek a repüléstilalmi zónát létrehozni igyekvők):
„Mivel sok vesztenivalóm nincs, harcolok. Csak adjanak fegyvert. Amikor elkezdődött a felkelés, megjelentek az afrikai zsoldosok. Sokakat megöltünk közülük" – komorul el, majd hozzáteszi: "Láttuk, mi megy Irakban, ha megjelennek az amerikaiak. Azt akarjuk, hogy támogassanak minket, de ne szállják meg az országot. Ha egy amerikai katona Líbia földjére teszi a lábát, megölöm. Akkor ellenük fogok harcolni.”
Spekuláció, de azért feltételezem, hogy ezen a téren francia vagy brit csapatok sem jelentenének annyira nagy különbséget. Viszont mielőtt valaki térségspecifikus tényezőnek látná, hogy az elnyomás helyébe megváltóként lépő külföldi csapatoknak sem feltétlenül örül a felszabadított helyieknek legalább egy része, instant történelmi példaként íme, az alábbi poszter, 1956-ból (az ELTE egyik épületében van kiállítva).
