A napokban sok írás tárgyalta, mennyire volt szerencsés a Pentagon vagy bárki más részéről Geronimónak (kód)nevezni Oszama bin Ladent és/vagy a hadműveletet, amely vele végzett. "Indián" vezetők, pontosabban amerikai őslakosok leszármazottainak vezetői tiltakoztak emiatt. Nem ez az egyetlen dolog, ami nem tetszik nekik - például máig gyakran fordul elő az informális katonai zsargonban a gerillaháború terepének jelölésére az "indián föld" (Indian country) kifejezés is, és mindez együtt azt a kényelmetlen érzetet kelti bennük, hogy valamiféle örök ellenségkép tapad hozzájuk.
Geronimo - ez nem az igazi neve - apacs vezér volt, aki meglehetősen (kölcsönösen) kegyetlenül vívott háborúkban állta meg a helyét előbb a mexikóiak, majd az amerikai csapatok ellen, míg végül effektíve fogságban töltötte le élete hátralévő részét, 1886 és 1909 között, úgy, hogy szülőföldjére többé nem térhetett haza. A legjobb friss összegzést a témában talán a BBC közölte, úgyhogy azt gyorsan belinkeljük.
Nem ez az első eset, hogy bin Laden szerencsétlen névválasztásba sodorta a Pentagont. 2001. szeptember 11. után hasonlóan szerencsétlennek bizonyult a "Végtelen Igazság hadművelet" elnevezés azon cselekvési terv számára, melyet a ma is aktív Tartós Szabadság hadműveletként ismerünk.
Az én véleményem az esetről az, hogy a névválasztókat leginkább a bin Laden elfogása jelentette kihívás mint nehézség analógiája ragadhatta meg elsősorban. Arra, hogy az amerikai közbeszéd, sőt még annak kifejezetten katonai szegmense is, mára mennyire a saját oldal részévé - igaz, speciális szerepbe utalt, megkülönböztetett részévé - integrálta az indiánok történetét, ennél jobb példát hirtelen nem tudnék mutatni (de talán ez elég jó lesz).
Viszont ettől még szerencsétlen a dolog. Ha valaki úgy gondolja, hogy ennek a hírmorzsának - a Geronimo elnevezésnek - a fogyasztása csupán a belpolitikai térben kap jelentőséget, az Egyesült Államokban, az tévedhet. Itt írtam valaha recenziót Abdul Salam Zaeef molla könyvéről, és abban az írásban is megemlítem, ami a 193-194. oldalakon olvasható Zaeef önéletrajzi munkájában. Zaeef, aki valaha a tálib rezsim pakisztáni nagykövete volt, 2001 után Guantanamóra került fogolyként. Erre az időszakra pedig úgy emlékszik vissza, hogy egy ponton elmereng, és - azért lássuk be, kétséges pontossággal, illetve érezhetően a túlzás eszközével élve, de - a fogolytábor indián-amerikai őreiről beszél, mint akik "az Egyesült Államok igazi tulajdonosai" voltak az ő szemében, és akik elnyomott helyzetükben osztozván "vigaszt nyújtottak" a táborban fogva tartottaknak. Az indiánok történetének egyfajta narratívája tehát még a tálib diskurzusban is gyökeret eresztett.
