A líbiai műveletek nem azt az eredményt hozzák, amire egyesek számítottak. A norvég Aftenposten számításai szerint május végéig 2360 légicsapás 98 harckocsival, 134 katonai járművel, 40 kisebb-nagyobb vezetési központtal és 286, lőszerek raktározására szolgáló ilyen-olyan létesítménnyel végzett (tegyük hozzá ironikusan: némelyikkel ezek közül lehet, hogy többször is).
A tényleges harci bevetések egyharmadát két ország, Dánia és Norvégia repülte, az arányokat figyelembe véve közülük is a norvégok a legtöbbet. Történik mindez azok után, hogy Sarkozy francia elnök annyira nagyon siettette az egész akciót. Az elhúzódó műveletek persze kellemetlenek az ő számára is: a külföldi katonai műveletek finanszírozására minden bizonnyal kiegészítő hozzájárulást lesz majd kénytelen szerezni a francia Nemzetgyűléstől. A célpontok bombázása amerikai támogatás nélkül egyébként eleve lehetetlen volna, hírszerzés, célpontgenerálás területén amerikai segítség nélkül ennyit sem lehetett volna elérni, mint eddig.
Nem csoda, hogy ezek után beindul egymás hibáztatása, mindenki egy kicsit több támogatást szeretne kicsikarni mindenkiből. Németország, Spanyolország, Törökország, Hollandia és Lengyelország kapnak például kritikát és/vagy noszogatást, különféle okokból. Amerikai részről újra láttam cikkben felbukkanni - 2006-2007 után - az "ISAF = I Saw Americans Fighting" szlogent hivatkozási alapként, és ez (minden igénytelenségével és árnyalatlan véleménynyilvánításával együtt) önmagában is sokat mutat. Újra téma az afganisztáni tehermegosztás, illetve erősödik a NATO-val kapcsolatos kritika általában.
Amerikai részről a napokban a leköszönő védelmi miniszter, Robert Gates tett csípős megjegyzéseket többek között - kihasználva, hogy már sokkal szabadabban beszélhet. Andrew Exum, akire nehéz nem Abu Muqawamaként gondolni - amikor még Afganisztánról is csak szerényen blogoló szerző volt -, egyenesen úgy mondja: "Az európaiak bőkezű jóléti programok részesei, és ezt az Egyesült Államok által a védelmi költekezésükkel kapcsolatban nyújtott szubvenciónak köszönhetik."
Az biztos, hogy Európában jellemzően nem zajlik komoly stratégiai előretekintés, amely a fent említett szubvenció nyilvánvalóan várható csökkenésével tervezve a szükséges lépéseket latolgatná úgy igazán alaposan. Éppen a norvég kormány - melynek helytállását amerikai részről is különösen pozitív példának tartják - mutatja ennek a jelét világosan. Jens Stoltenberg miniszterelnök - a kormányzó Munkapárt politikusa - egy zárt ülésen a ledobott bombák mindegyike kapcsán állítólag egy-egy, öregotthonban élő nyugdíjas feláldozását vizionálta, a műveletek velejárójaként. Eszembe is jutott erről a Zetta Flo együttes "Isten óvja a nyugdíjrendszert" kezdetű nótája, a Middle Class Prayer.
De aztán az a hír is eszembe jutott a napokból, miszerint a norvég Globális Kormányzati Nyugdíjalap, vagyis közismertebben a "norvég olajalap", beelőzte az Abu Dhabi Befektetési Hatóság alapját, és jelenleg a legnagyobb a világon (570 milliárd dollárra rúg). Ennek az olajalapnak a helyzetét az olaj világpiaci ára pedig elég egyértelműen befolyásolja. Tehát a Stoltenberg által hangoztatott összefüggés finoman szólva nem ilyen egyszerű.
Vagyis, a Nyugat nevében szólva itt, beleugrottunk egy vadiúj háborúba, miközben az afganisztáninak a menetét is a költségek diktálják már jó ideje. Mindezt retorikai csapdákkal súlyosbítottuk, amelyek miatt folytatni kell az egészet Kadafi távozásáig, elvileg. A kitartás viszont sokakból hiányzik, és demagóg módon a többség a másik kertjében látja zöldebbnek a fűt, a saját áldozatát pedig túl nagyra értékeli. Az eredmény az, hogy a NATO működését illetően egyre vadabb kritikákat hallani a politikai és a védelmi elit körein belülről.
