Előzmény: Tony Blair's "no brainer": a külpolitizálás buktatói

Ha felütjük Tony Blair A Journey című könyvének névmutatóját, hogy megnézzük, mennyire volt számára Líbia központi kérdés Nagy Döntéshozói Narratívájának a szövése közepette, amit találunk, elég jól megerősítheti, hogy Blair részéről a Líbia-politika az intenzív látványelemek mellett sem volt egy különösebben agymunka-intenzív terület. Ahogyan ezt már a mai korábbi pósztban is leírtam. Kadafi nagy visszafogadásának eljátszása elsősorban akkor éppen hasznosnak tűnő, opportunista húzás volt igazából.

Líbiáról nemhogy külön fejezet nincs Blair könyvében, de említése is összesen csak öt szerepel a kötetben.

Ebből háromszor egyértelműen az Irak-politika igazolásaként vagy azzal kapcsolatos hivatkozási alapként kerül elő Líbia - Blair egy alkalommal fel is sóhajt: bárcsak Szaddám is azt tette volna, amit Kadafi, és akkor Nyugaton "nyitott ajtókért cserébe nyitott ajtókra talált volna". Egyszer pedig az Afrika-politika részeként rövid említés esik arról, hogy Blair Kadafinál is járt látogatóban, "Afrika jövőjébe eszközölt befektetésként".

Túl azon, hogy a líbiai fegyverkezési törekvések feladására, illetve a líbiai külpolitika átformálódására nem egészen úgy került sor, ahogyan arra Blair (vagy például Rumsfeld) szeret visszaemlékezni, a fenti lelet leginkább azt mutatja, hogy Líbia mindig valamilyen, a Blairhez hasonló döntéshozók által hozzákapcsolt egyéb vonatkozásban volt csak érdekes a könyv narratívájának tálalása során, soha nem önmagában.

Blair pedig most éppen Kadafi kapcsán tanulhatna meg - utólag - egy fontos leckét Szaddámmal kapcsolatban, bár vannak kétségek az emberben, hogy levonja-e majd a tanulságokat. Szaddám Huszein számára 2003-ban nem volt olyan választási lehetőség, amilyet Blair feltételez, miszerint egy "sorry, sorry" kíséretében előmászhatott volna az árnyékból. A legnyilvánvalóbb, de nem az egyetlen fontos oka ennek az, hogy nem voltak 2003-ra olyan fegyverprogramjai, melyekről Kadafi módjára nagy sóhajok kíséretében lemondhatott volna. Ugyanakkor viszont a behódolás pragmatikus szempontokat figyelembe véve sem lehetett számára igazi opció. A behódolás megingathatta volna a hatalmát Irakon belül, és ez az életébe is kerülhetett volna. A nyugati nyitott elmék garanciaként pedig nem sokat érnek egy előrefelé menekülő diktátor számára, amikor ezeknek a nyitott elméknek némelyike közben a háborús bűnökért való elszámoltatás szükségét emlegeti, más nyugati elmék pedig - netán választásokat és kormányváltást követően - simán ejthetik az embert a partnerek sorából.