Mostanában megjelent könyvemre is tekintettel - mivel az igen hasonló témával foglalkozik - ajánlom az alábbi tanulmányt az érdeklődőknek:

Bart van Liebergen (2011): American War, European Struggle? Analyzing the Influence of Domestic Politics on the ISAF Contributions of EU Member States. College of Europe EU Diplomacy Papers, 2011/3. Elérhető itt.

Végigveszi a briteket, a franciákat, a németeket és a hollandokat abból a szempontból, kinek, miért, milyen problémákat, kihívásokat és fej- és hasfájásokat jelentett Afganisztánban csinálni különféle dolgokat, belpolitikai szempontból. Vagyis a koalíciós tehermegosztás igen macerás politikai kérdéseivel foglalkozik ez a tanulmány. Nem fogom itt magát az írást teljesen kivesézni, ezért is írtam teljes hivatkozást hozzá. Inkább egy dolgot ragadok ki belőle, azt viszont alapvetően kritikusan, saját elemzés végett - érdekes felvetésről van szó, azért érdemel ilyet.

Kontextus: Hollandia úgy vállalt jelentős szerepet 2006 és 2010 között Uruzgán tartományban, Dél-Afganisztánban, kifejezetten rázós helyen, ahová ország korlátozott ambíciókkal bizton nem merészkedik, hogy eredetileg csak két évre mentek be oda. Döntés kellett a mandátum meghosszabbításához már 2008-ra is, és ez a hollandiai koalíciós kormányzás viszontagságai közepette a 2009-2010-es időszakra vált különösen problematikussá. A kabinet munkapárti tagjai nem szerették volna meghosszabbítani még egyszer a mandátumot, miközben a jobboldali koalíciós pártok végül készek lettek volna erre. Parázs viták közepette a koalíció felbomlása lett ennek az eredménye, ami a 2010-es holland kivonulást elkerülhetetlenné tette (tegyük hozzá: Uruzgánból, nem pedig összességében Afganisztánból).

Van Liebergen felvetése: a 22., illetve a 26-27. oldalakon szerepel közvetett és közvetlen utalás erre és erre a Wikileaksen keresztül kiszivárgott amerikai diplomáciai sürgönyre.

Van Liebergen értelmezésében az ezekben a forrásokban is tárgyalt ügy lényege az, hogy bizonyos holland tisztviselők/diplomaták azt sugallták amerikai partnereiknek, gyakoroljanak nyomást Wouter Bosra, a holland Munkapárt vezetőjére, egyben a pénzügyminiszterre, az uruzgáni misszió meghosszabbítása ügyében. Méghozzá oly módon, hogy Hollandiának a 2009. szeptember 24-25-i, pittsburghi G-20-csúcsra szóló meghívásának a visszavonását helyezzék kilátásba (ahol Hollandia megfigyelőként lehetett jelen). Van Liebergen úgy folytatja, hogy az amerikaiak nem éltek végül ezzel a lehetőséggel, és így, bár az afganisztáni együttműködést természetesen folyamatosan elvárták a partnereiktől, azt mutatták meg tulajdonképpen, hogy európai részről valamelyest túlbecsülik az érintett országok az Afganisztán-kártya jelentőségét. Utóbbi félreértés az oka egyben annak is, és van Liebergennek ebben igaza lehet, hogy az EU máig nem vállalt igazán jelentős szerepet Afganisztánban - mivel az európai országok "bilateralizálni" akarják az amerikaiakkal az Afganisztán ügyében folytatott együttműködésüket, az "egyéni" kategóriában gyűjtött pirospontok számának a maximalizálása érdekében.

Érvek pro és kontra a pittsburghi árukapcsolás értelmezésével kapcsolatban, részemről:

• Ha az Egyesült Államok nem gyakorolt ilyen nyers módon nyomást egy partnerre, azt tehette azért is, mert ennek a hasznosságáról nem volt feltétlenül meggyőződve. Az ilyen nyomásgyakorlás kontraproduktív is lehet, és más partnerekre is elidegenítően hathat. Ez van Liebergen ellen szól.
• Az is ellene szólhat (bár egy realista logikával gondolkodva gyengébb érv), hogy az Egyesült Államok az ilyen nyomásgyakorlás helyességéről sem lehetett feltétlenül meggyőződve. Hollandia uruzgáni eredményeit 2010-re a legtöbb illetékes nagyra értékelte, és ráadásul Hollandia Afganisztánnal kapcsolatban számos egyéb, fontos dolgot is tett addigra.
• Ugyanakkor tény, hogy Afganisztánban az együttműködést amerikai részről a nyugat-európai országok saját, jól felfogott érdekeiből következőnek látták jellemzően - nincs kizárva, hogy igazuk is volt ebben -, és nem lelkesedtek mindig úgy fellépni, mintha az európai szerepvállalást ilyen mértékig kikövetelendő dolognak tartanák. Ez van Liebergen felvetése mellett szól.

Egy kompromisszumos érv: amerikai részről azt is minden bizonnyal értékelték, folyamatosan és gondosan, hogy marginálisan éppen mekkora jelentősége van a holland jelenlétnek. Uruzgánban 2009-re végül is megoldható volt a holland erők kiesésének az elfogadható mértékű pótlása, pláne az Afganisztán-politika eleve zajló leértékelésének a kontextusában (Obama hivatalba lépése után, 2009-ben már korán világossá tette, hogy az al-Kaida felőrlését tartja közvetlen nemzetbiztonsági célnak, és nem az afganisztáni államépítést; 2009 végére pedig az össznépi kivonulás 2011 nyara után következő megkezdése is tudott volt). Így jelentős nyomást gyakorolni részben okafogyottá vált. Ezzel együtt amerikai részről jött olyan jelzés is, miszerint a holland kivonulás Uruzgánból megnehezíti a kanadaiak meggyőzését az ő kandahári szerepük folytatásának szükségességéről (a kanadaiak akkori mandátuma 2010 első felében járt le).

Felülvizsgálat - az említett diplomáciai sürgönyök tartalma:

E szerint a 2009. szeptember 18-i sürgöny szerint a hollandiai, hágai amerikai képviselet "holland tisztviselőkre, köztük Karl van Oosteromra, a miniszterelnök (Balkenende) külpolitikai és védelmi tanácsadójára" hivatkozott, mint akik szerint Bos miniszter úr "nem érti", hogy az afganisztáni szerepvállalás miatt juthatott Hollandia a G-20-as meghívóhoz. Az érintettek többször is jelezték, hogy hasznos lenne, ha Washingtonból megfelelő rangú személy beszélne Bosszal az ügyben. Az amerikai képviselet - és nem a holland források említett köre - ezért azt kérte, hogy a G-20-as csúcson valaki, például James Jones nemzetbiztonsági tanácsadó, vonja félre Bost, és mondja el neki, Afganisztánnak pontosan mekkora jelentősége van. Utána pedig valaki lehetőleg egy telefont is eresszen meg megerősítésképpen, legyen az mondjuk Holbrooke dél-ázsiai különmegbízott - aki hívhatná ez ügyben például Koenders (szintén munkapárti) fejlesztésügyi minisztert. A képviselet ugyanakkor korrekt elemzést kínált az ügy kontextusára vonatkozóan, és azt is jelezte, Bosnak van alapja úgy vélekedni, hogy a G-20-as csúcsra Hollandiát a gazdasági súlya miatt hívták meg ("a hollandok korábban is voltak a G-20-as csúcsokon résztvevők; illetve ők a 16. legnagyobb gazdaság, a 11. pénzügyi központ, és a 6. legfontosabb fejlesztési donor"). Azt is megírták, hogy Vilmos-Sándor holland koronaherceg egy washingtoni látogatását követően maga is az ilyen vélekedést megerősítő jelzéseket adott Bosnak (miszerint van esély - a gazdasági jelentőségre tekintettel - Hollandia állandó résztvevői státusának biztosítására a G-20-as fórumon).

Ebben a másik sürgönyben, mely korábbról származik (2009. július 13-i), szerepel, hogy Timothy Geithner pénzügyminiszter (Secretary of the Treasury) egy június 29-i találkozón maga is felvetette már Afganisztán kérdését, és Bos nem örült (bár meg nem volt lepve), hogy az afganisztáni műveletekből ezen a találkozón (is) napirendi pont lett. Július elején emiatt az amerikai követség egy politikai-katonai ügyekkel foglalkozó referense találkozott a holland külügyminisztérium helyettes igazgatójával, Robert de Groottal, és azt vitatták meg, milyen módon lehetne Bos véleményét elhajlítani anélkül, hogy Bos külső nyomásgyakorlásként érzékelné ezt. Alapvetően ez a sürgöny is Bos közvetlen és rendszeres megszólítása mellett érvelt. A kialakuló benyomás bennem erősen az, hogy Bos nem értett félre semmit az Uruzgán-G-20-as árukapcsolás ügyében, de tudta, hogy az árukapcsolás szándéka nem véresen komoly (nem lesz korbáccsal kikényszerítve), és mellesleg a nyomást az ügyben pont az úgynevezett "félreértés" folyamatos színlelésével tudta hatékonyan kezelni.

Ebből a 2009. július 6-i sürgönyből további adalékok olvashatók ki a G-20-as csúcs körüli diplomáciával kapcsolatban. Itt világosan kiderül, hogy Bos a június 29-i találkozón kérte hivatalosan Geithnertől, hogy a G-20-as találkozón ott lehessen Hollandia. Az ezzel kapcsolatos döntés a július 8-10-i G-8-as csúcs utánra lett kilátásba helyezve (utóbbi l'Aquilában volt, Olaszországban). Ez a sürgöny nem kapcsolja össze Afganisztánt és a G-20-as találkozót, illetve a pittsburghi holland részvétellel kapcsolatban pozitív érveket hangsúlyoz: Hollandia a G-20 és a jobb globális pénzügyi kormányzás elkötelezett támogatója, GDP-arányosan a negyedik legnagyobb fejlesztési donor, az ötödik legnagyobb gazdaság az EU-ban stb.

És akkor most jönnek még egyéb, izgalmas dolgok, adalékul. Ebben a 2009. szeptember 21-i sürgönyben (három nappal a fentebb elsőként említett sürgöny kelte után) az amerikai követség arról jelent, a holland védelmi miniszter tájékoztatása nyomán, hogy a holland kormány, azon belül is a Munkapárt számára milyen fontos, hogy az amerikai költségvetési támogatás megmaradjon a Joint Strike Fighter-programban versengő mindkét hajtómű-opció mögött. Holland gyártók a General Electric/Rolls Royce kooperációban fejlesztett F-136-os hajtómű komponenseiben voltak érdekeltek, a JSF teljes élettartamát tekintve akár egymilliárd dollár értékben. Ez ugyebár jelenthet bevételt, állásokat és sok csokit. Úgyhogy az ügyben a Munkapártra komoly nyomás nehezedett akkoriban az érintett szakszervezetek és helyi önkormányzatok részéről. Kontextus: a GE/RR F-136-os program 2006 óta bajban van, mert a Pentagon nem tart rá igényt, és 2010-ig csak a Kongresszus ezt felülbíráló döntései miatt maradt effektíve versenyben. 2011-re pedig a gyártók kénytelenek voltak az általános költségvetési huzavona közepette önfinanszírozásra átállni, bízva a megváltásban, amire egyre haloványabb a remény. A hollandok számára az F-136-os teljes bukása esetén sovány vigasz az lehet, ha az F-135-ös hajtómű fejlesztőjével, a Pratt & Whitney-vel sikerül valamilyen üzletet összehozni végül.

Tanulság: minden éremnek n+1 számú oldala van.