Marton Péter

Még a múlt héten írtam röviden a NATO líbiai intervencióját illetően a civil áldozatokkal kapcsolatos felelősség kollektivizálásának gyakorlatáról. Hasonló kérdés szerepel a terítéken most az Európa Tanács egy jelentésének kiszivárgott tartalma kapcsán; itt azonban éppen a felelősség lokalizálására tett informális kísérlet tanúi lehetünk. 

A részletek. 2011 májusában hatvanhárom afrikai menekült vesztette életét, miközben a Földközi-tengeren át próbáltak eljutni Líbiából Európába, és sokáig a nyílt tengeren hánykolódtak. Ha igaz, helikopter és hajó is járt a közvetlen közelükben. A helikopterről élelmet adtak le nekik (de aztán otthagyták őket), az érintett hajó fedélzetéről pedig egyesek fotózták is a menekülteket. Sőt a bárkájuk segélykérését észlelték a római tengerimentő-központban is, ahonnan a jelzést elvileg továbbították. Ennek ellenére hagyták őket hosszasan hánykolódni a vízen. Hogy pontosan melyik országok hajói lettek volna a leginkább felelősek tenni valamit - a menekültek segítségére sietni -, az máig ugyancsak lebegtetve van. Spanyolország konkrétan szóba került, de világosan bemutatott bizonyítékok hiányában ez inkább a spanyol uborkás történetre emlékeztet, már ha az megvan még a kedves olvasónak - amikor is a német hatóságok az E. coli fertőzések ügyében látványosan megalapozatlanul ráfogták az ügyet a (spanyol) nyuszira, és  aztán a részletek tisztázódásáig hallhattunk német, sőt még magyar gazdát is nyilatkozni arról, hogy a Spanyolországban migránsként dolgozó "afrikaiak" a termőföldre székelnek, ezért vannak a fertőzések...

Jelen állás szerint tehát úgy tűnik, morális értelemben éppen az lenne a tisztességes, ha az uborkán a környéken hajózók együttesen osztoznának, kollektíven - beleértve az érintett NATO-országokat is, amelyek hadihajói ott járőröztek ezeken a vizeken.

Közben ugyanis zajlott persze az előbb angol-francia vezetésű, majd NATO-irányítás alá helyezett humanitárius intervenció. Kézenfekvő értelmezés lehet - és az ET-jelentés összeállítója meg is fogalmazta ezt éppen így, ebben a formában -, hogy az eset az emberi életek megmentésére hivatkozó intervenciós politika képmutatását dokumentálja, hiszen a NATO hadihajói nem vették fedélzetükre a menekülteket.

A képmutatásnak minden bizonnyal van jelentősége. A humanitárius intervencionizmus nem mentes a jelentős következetlenségektől, sem elvi, sem gyakorlati szinten. Itt azonban doktrinális szinten, a bevett eljárások szintjén is érdemes lehet változásokat kezdeményezni, ha valaki komolyan a fegyveres humanitarianizmusban látja a katonai szervezetek egyik lehetséges funkcióját, mivel ezeknek is lehetett szerepe abban, hogy a menekültek a sorsukra lettek hagyva.

Elképzelhetőnek tartom, hogy az érintett hajók személyzete egy embargó betartatása közben egyszerűen nem volt felkészülve (kapacitások tekintetében) a tengeren hánykolódó menekültek felvételére és - a műveletek fenntartása érdekében - a tartós ellátásukra (hogy ne kelljen visszatérni velük egy kikötőbe, pl. Lampedusára). És valószínűleg ösztönzést sem akartak adni a menekültek felvétele által ahhoz, hogy még sok-sok további menekült vágjon neki a Földközi-tengernek  konkrétan a NATO-műveletben résztvevő hadihajókat sejtve a horizonton túl lehetséges megmentőként - vagy hogy netán éppen Kadafiék bocsássák őket az útjukra a NATO erőinek lekötése érdekében.

Ezeknek a tényezőknek a figyelembe vétele azonban már relativizálja a felelősség kérdését, és az ilyesmi - a relativizálás - eleve nincsen összhangban a humanitárius intervencionizmus elvi alapjaival, miszerint gonoszok, áldozatok és megmentők vannak csak a pályán az adott pillanatban, és a szerepek keveredése nem lehetséges.