A történetnek az alábbi kép adhat szép bevezetőt.
Ez a Winooski folyó kanyonná szűkülő völgye Burlington városka közelében, a messzi Vermontban. A Winooski nem sokkal ez után ömlik bele a Champlain-tóba. A Burlingtonba érkező repülőgépek éppen e felett a folyószakasz felett szökkennek át közvetlenül a landolás előtt, amikor az ÉNY-DK-i fekvésű repülőtéren északnyugati ráközelítéssel történik a leszállás. Szép látvány, az így érkező utazó rögtön tudja, hogy vadregényes tájban lesz része, és ha van ideje kikapcsolódni, töltheti az időt kirándulással mindenféle formában, gyalog, biciklin, vagy akár evezve is.
Víz van bőven, mert csapadékos vidék ez. Fenn, északon, úgymond, bár ha a szélességi köröket nézzük, Magyarországtól nincsen északabbra. Mivel azonban Európa időjárására enyhítően hat az Atlanti-óceánt átszelő meleg Golf-áramlat, Vermontban pedig a telet nem csillapítja ilyesmi, az év jelentős részében a hőmérséklet, illetve az időjárás sokkal északibb hely benyomását keltheti. Csontjukig hatoló módon érezték ezt a 18-19. század háborúiban az ezen a vidéken, a Champlain-tó környékén harcolt katonák, akik számára jelentősebb hadmozdulatok az esztendő hónapjainak nagyobb hányadában kivitelezhetetlenek voltak az akkori viszonyok között.
Máig megőrzött valamennyit az érintetlenségéből ez a vidék. A környék településein gyanúsan sok a medvéről elnevezett vendéglátóipari egység és más egyéb. A New York városában lakók egyenesen azzal az attitűddel jönnek ki ide, a "messzi" Vermontba, hogy itt végre kiszakadnak egy kicsit a világból és a valóságból.
Azok, akik Burlington határában, netán Winooski település környékén élnek, maguk is értékelik ezt a nyugalmat, és éppen ezért érdekes figyelni, hogyan reagálnak egy aktuális, blogunk szempontjából nem érdektelen ügy fejleményeire.
A polgári utasszállító gépek talán nem jelentenek kibírhatatlan zajforrást, de a helyiek toleranciáját már hosszú ideje teszteli a Vermonti Légi Nemzeti Gárda Burlingtonba települt vadászrepülő-százada is (134th Fighter Squadron). Mostanában F-16-osokat használnak, felmerült azonban lehetőségként, hogy talán ők lesznek az egyik első alakulat Egyesült Államok-szerte, amely (legkorábban 2015-től) alacsony észlelhetőségű - azaz közismertebben lopakodó/stealth - F-35-ösökkel repülhet majd.
Itt, itt, itt és itt olvashat az ügyről, akit mindez részletesen érdekel e blog beszámolóján túl.
Az eset kiváló példája a történelmi hagyományok, a személyes és a szervezett érdekek, és a stratégiai megfontolások trükkös kölcsönhatásának - ezért keltette fel az érdeklődésemet.
Az F-35-ösök ugyanis azon túl, hogy méregdrága, menő játékszerek, egyben pedig hatékonynak remélt katonai eszközök, rendkívül hangosak is; több zajt csinálnak az F-16-osoknál. Így néz ki a várható zajtérkép (a 65 decibeles terhelési zóna határait mutatja a külső perem), a Légierő eredeti, visszatekintve egy kicsit manipulatívnak tűnő becsléséhez képest (belső perem):
Ez potenciálisan 3000 otthont és vagy 7000 embert érinthet a repülőtér környezetében, ahol eddig is zajlottak kivásárlások, a költözőknek nyújtott nem kis anyagi kompenzáció mellett. Az érintett lakosság egy része és a velük rokonszenvezők már megmozdultak az ügyben. Egy vermonti patrióta például azért nehezményezi az F-35-ösök várható érkezését, mert nem szeretné, ha a Vermonti Légi Nemzeti Gárda "más országok elleni lopakodó támadások részévé válna", miközben szerinte az extrém időjárási események ellen készülni lenne jelenleg az elsődleges biztonságpolitikai kihívás otthont adó állama számára.
Vermont egészét tekintve mégis jól áll az állami Nemzeti Gárda szénája. Tekintettel a függetlenségi háború emlékezetes, 1775-ös britverésére a Champlain-tó melletti Ticonderoga erődnél - ahol Ethan Allen milíciája, "a zöld-hegyi fiúk" élén "Gyere ki, te vén patkány!" felkiáltással ütött rajta az eredetileg a francia-kanadaiaktól zsákmányolt brit erőd parancsnokán és az általa vezetett helyőrségen - Vermont állam hagyományosan a Nemzeti Gárda ügyének országos képviselője. Patrick Leahy vermonti demokrata szenátor ezen a téren az aktuálisan legaktívabb tagja a Kongresszusnak. Többek között az ő teljesítménye, hogy mára van Nemzeti Gárda képviselőcsoport (National Guard Caucus) a Szenátusban (2006 óta), illetve hogy a Gárda parancsnoka, immár négycsillagos tábornokként, helyet kap a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságában (Joint Chiefs of Staff).
Leahy sokak szerint meghatározó szerepet játszott a Légierő előzetes (még nem végleges) döntésében is, miszerint a Vermonti Légi Nemzeti Gárda kaphatna az elsők között F-35-ösöket, 2015-től kezdődően. Ez azért is tanulságos politikai mese, mert Leahy mindvégig kemény nyomást gyakorolt a légierőre az F-35-ös programmal kapcsolatos pénzpazarlás miatt. Az F-35-ösök Vermontba küldésétől a Légierő tehát a szenátor pacifikálását is remélheti, amire az érintett talán kifejezetten játszott is (vetődik fel). Az Air Force-nak a saját értékelőrendszere kereteit mindenesetre egy kicsit feszegetnie kellett, amikor pontozásos szisztémájában Vermontot előnyös helyszínnek hozta ki az F-35-ösök telepítéséhez. A rendszert ismerők szerint Vermont például nem lett lepontozva, mint tengertől elzárt szövetségi állam. Mások ezzel szemben rámutatnak, hogy Vermont éppenséggel mégiscsak ideális hátország lehet az északkeleti nagyvárosok védelméhez, Washingtontól New Yorkon át Bostonig, és emlékeztetnek rá, hogy 2001. szeptember 11. után is a vermontiak járőröztek ennek az országrésznek a védelmében.
Stratégiai szempontból a vita részben értelmetlen. Az öt perces készültségben várakozó vermonti vadászok a hidegháború alatt és az 1990-es években is kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy kanadai (azaz a NORAD egyesített védelme alá tartozó észak-amerikai) légtéren át kirepülve, Izland vagy éppen Grönland közelében rutinszerűen elfogdossák az észak-amerikai területek felé kanyarodó szovjet/orosz bombázógépeket. Emellett pedig egy vadászszázad áttelepülhet máshová is, ha éppen arra van szükség: a 134-es squad konkrétan megjárta Szaúd-Arábiát és Irakot is 2000 óta.
A vita most tovább zajlik; Leahy szenátor oldala épp a napokban arra hívta fel a figyelmet, hogy a Légierő most (július 16-ig) várja a lakossági észrevételeket az F-35-ösökkel kapcsolatos előzetes döntés ügyében; legalább egy, előrelátó biztosítási ügynök, bizonyos Nicole Citro pedig - az elkerülhetetlenre készülve? - a Green Mountain Boys támogatására zöld szalagokat osztogat azoknak a helyieknek, akik készek kiállni a Nemzeti Gárda érdekében (még akkor is, ha ingatlanuk ára az F-35-ösök érkeztével csökkenni fog).
Íme, illusztrációként a Green Ribbon "mozgalom" (weboldaluk itt) hirdetése az egyik vermonti napilapból, a Burlington Free Pressből, saját fogás:
Mint látható, az értelmi szerzők itt többek között arra hívják fel a figyelmet, hogy az F-16-osok normális körülmények közötti zajszennyezését is sikerült elviselhetőbbé tenni az évek során, a Vermonti Légi Nemzeti Gárda kompromisszumkészségének hála.
Ez egy hajnali két órakor érkező riasztás és "scramble" kapcsán persze sovány vigasz az álmából ébredőnek. Legfeljebb szembenéz a kontrafaktuálissal, és megállapítja, hogy "azért rosszabb is lehetett volna, ha mondjuk arra ébredek, hogy egy medve randalírozik a tornácomon".
Ez az illusztráció lesz a végső:
