Ezen a blogon már korábban is sokat foglalkoztunk az analógiák szerepével a külpolitikai döntéshozatali folyamatokban. Ha igaz, amit Michael Oren, a washingtoni izraeli nagykövet állít, Szíria kapcsán most egyenesen az analógiák túlburjánzásával lehet dolgunk. Idézzük:
"Találkozásaim során az amerikai politikacsinálókkal a szellemek társalgásának vagyok tanúja gyakran. Irak és Afganisztán szellemei Ruanda és Koszovó szellemeivel viaskodnak."
Irak és Afganisztán a beavatkozás (praktikus) veszélyeire, Ruanda és Koszovó pedig a beavatkozás (morális) szükségességére intő analógiaként kerülnek elő vélhetően, ismerve ezek konvencionális értelmezéseit.
A két különböző típusú analógiából egy-egy bőven elég lenne, és felelevenítésük az érdemi vita kezdetén túl aligha lenne szükséges. Az érdemi vitának a szíriai eset sajátos jellemzőire kellene koncentrálnia. Már ha ezt a döntéshozatali helyzetet ("beavatkozzunk, avagy ne avatkozzunk be a szíriai fegyveres konfliktusba") egészen komolyan vesszük.
A másik lehetőség az, hogy ezt a döntéshozatali helyzetet nem vesszük annyira komolyan. Az Obama-adminisztráció nem egy tagja tisztában van vele, hogy Szíriában a fegyveres konfliktus résztvevői között nehéz a Globális Haladás és az univerzális emberi jogok eszményének makulátlan híveire lelni, és hogy egy beavatkozás még ilyenekkel vállt vállnak vetve is komoly problémákat szülhetne. Úgyhogy az analógiák szellőztetése révén a közvélemény emlékeztethető arra, hogy bár szép lenne, de csúnya is lehet, illetve hogy jó lenne, de valójában rossz is lehet, ha beavatkozunk. Nesze semmi, fogd meg jól. Az Obama-adminisztráció eddig is ezt csinálta tulajdonképpen, ha belegondolunk, hogyan helyezték át a vegyi fegyverek használatával kapcsolatos "piros vonalat" (vegyi fegyverek használata = "game-changer" → vegyi fegyverek szisztematikus használata = "game-changer"), nem beszélve arról, hogy a "game-changer" fogalma is úgy értelmezhető, ahogyan éppen akarjuk. Februárban például a felkelőknek juttatandó nem-halálos segítség nyújtásáról született döntés (pl. élelem szállításáról), és ezt a döntést júniusra sikerült végrehajtani. Az NYT-cikk erősen azt sugallja, hogy a most már fegyveres segítség célba érése sem várható sokkal gyorsabban.
