Csak egy rövid pószt - megosztom ezt a linket Szíria "leendő" női vezetőiről (ahogyan a cikk írója gondolja).
Az jutott róla eszembe, amikor nyugaton komolyan azt várták egyesek, hogy Mohamed el-Baradei lesz a politikus, aki majd átvezeti Egyiptomot a zavartalanul prosperáló demokráciák világába (akármelyik bolygón is található az). Ilyen szinten elszakadni a realisztikus helyzetértékeléstől súlyos, de - mint a most idézett cikkből látható - még mindig nem elképzelhetetlen eset az "arab tavasz" kontextusában.
A cikk igen félresikerült - persze nem annak szánt - analógiaként a (sorscsapások üldözte) Kennedy családhoz hasonlítja az egyik lehetséges vezetőként kiszemelt hölgy, Szuhair al-Atasszi családját. Nureddín al-Atasszit, Szuhair egyik felmenőjét puccsal állították félre az elnöki pozícióból annak idején Aszadék, még 1970-ben, és huszonkét évig volt börtönben, mielőtt elengedték, beteg emberként, hogy Franciaországba mehessen orvosi kezelést kapni. Végül is kétségtelenül sorscsapás lehetett ez is.
Hogy most Szuhair al-Atasszinak nehéz dolga lenne az elnöki pozíció megszerzésében, azt a cikk is elismeri, mikor arról beszél, hogy Szíriában a nőknek "szexizmussal" kell szembenéznie. De ezzel együtt is azt vizionálja, hogyan versenyezhet majd egymással az elnöki tisztért Szuhair és például Razan Zaituneh emberi jogi aktivista, ha egyszer a háború véget ér.
És erről már eszembe jutott ez a kiváló írás is Adam Curtistől, melyben elolvasható, hogyan vezették félre például az amerikai külpolitikát hasonlóan irreális demokratizációs elképzelések Szíria irányában már 1947-1949-ben is, paradox módon éppen olyan intervenciók sorozatát ösztönözve amerikai részről, amelyek közvetve aztán egészen más irányba sodorták az országot.
Itt most nem hasonlóan befolyásos gondolatokról van szó, végül is az idézett cikk csak egy cikk a sok közül, amely Szíriáról íródik mostanában, miközben ott pont az intervenció elmaradása a politika figyelemre méltó eleme ma - mégis tükrözi ez az írás a nyugaton tovább élő szemléletet, miszerint az arab országok története végső soron teljesen, egy az egyben, a nyugati országok történetévé érhet be, legfeljebb fáziskéséssel, a vártnál későbbi tavasszal, de pontosan a mi fogalmaink szerint való módon. És ezzel nem is az a legfőbb probléma, ahogyan ebben valamiféle globális konszenzus nagyon távoli idilljének a képe feltűnik, hanem a rengeteg gyakorlati akadály figyelmen kívül hagyása, vagy legalábbis az alábecsülésük. Például a most zajló szíriai háborúé, amely után jó, ha lesz bármiféle ország, amit lehet vezetni.
