Nem kell megijedni, a blog nem ment el teljesen a filmkritika irányába, és lesz itt mindjárt aktuálpolitika is, de mivel a héten kölcsönkaptam egy igen jó filmet, melyet ma reggel meg is néztem, és mivel ez a film nagyon is idevág, írok itt erről is.

Ez a pószt nem tartalmaz hosszas értékelést, mint az előző bejegyzés, ez itt csak egy ajánló. A 2009-es In the Loop (Egy kis gubanc; rendezte: Armando Iannucci) klassz és kötelező néznivaló mindenkinek, akit a külpolitikai döntéshozatal érdekel, méghozzá abban a gyakorlati értelemben, hogy a meeting előtt elfogyasztott húsleves hogyan befolyásolhatja a döntéshozó tudatállapotát és gondolatmenetét - pont ilyesmi nincsen a filmben, ezt most csak az illusztráció kedvéért, (üres) hasra ütve mondtam.

A filmből érződik egyébként, hogy egy kicsit a Blair/Bush-korszak brit és amerikai kormányzati ügyeinek világából merített inspirációt, de végső soron nincsen ennyire konkrét célpontja, ugyanúgy általánosabb érvénnyel beszél a kormányzati és a bürokráciabeli politikai és emberi viszonyokról, mint például a BBC klasszikus Yes, Minister (1980-1984) sorozata, és folytatása, a Yes, Prime Minister (1986-1987).

Éppen ezért egy aktuális politikai utalással világítanám meg a film jelentőségét a külpolitika-elemzés szempontjából.

A transzatlanti kapcsolatokban jelenleg komoly hullámokat kavar a Snowden irányából előgyűrűzött, és váratlanul (!?!:)))) újra, gejzírként előtört kémkedési ügy. Már mémek is szép számmal születtek a témában, ironikusan utalva az amerikai jelzésekre, hogy Merkel kancellár asszonyt azért nem is hallgatták le:

Pedig ezt Merkelék igazából nem is hitték el, egy pillanatig sem.

De a látszólag össznépi felháborodás közepette kritikus hangok a sok kritikával kapcsolatban is vannak, például itt és itt.

Az ügy megítélésében tehát a "lehallgatni nem szabad", a "lehallgatni szövetségeseket nem szabad" és a "mindenki csinálja", illetve a "mindenki szövetségesekkel szemben is csinálja" álláspontok vetélkedése tapasztalható.

Mindkét oldalon találhatók érvek, a kérdés az, hogy lehetséges-e mindezen konstruktívan változtatni. A nemzetközi kapcsolatok realista elmélete, különösen annak Mearsheimer és mások által körvonalazott offenzív realista változata szerint nem. Az államok a nemzetközi rendszerben magukra vannak utalva, a környezetüket rengeteg bizonytalanság jellemzi, és a legrosszabbra kell készülniük a lehetőségekkel kapcsolatban, folyamatosan keresve a nem ismert fenyegetések előrejelzését, illetve a megszerezhető előnyök elérését.

A hírszerző szolgálatok egyrészt ebből, másrészt intézményi szinten adott feladataikból, az alapvető funkciójukból adódóan, harmadrészt pedig az eszközök elérhetőségéből következően, mintegy a lehetőségből következően kényszeresen, iszonyatos mennyiségű információ felhalmozásának láttak neki - némiképp, nyugodtan azt lehet mondani, gondolkodás nélkül. Az adatgyűjtés mellett szólnak jó érvek, a korlátozhatósága egyezmények és egyebek útján kérdéses, mégis kételyeket vethet fel, hogy a halomra gyűjtött információ egy része nem használható, akárcsak az, hogy az ilyen ügyek, mint a mostani is, mennyire visszaüthetnek, illetve hogy az információ egy része nem azt tükrözi, aminek jellemzően gondolni szokták: privát beszélgetések rögzítése egyáltalán nem feltétlenül mutatja, hogy az illető "valójában mit gondol" - nem feltétlenül tükröz valódi különbséget beszéd és cselekvés között, ahogyan ez a forrás mondja. Nem tudom megállni, hogy ne idézzem a nemrég megjelent könyvemet: az ilyesmi nem feltétlenül szolgál a külpolitikai magatartás lelepleződésével a hivatalos, nem feltétlenül őszinte, deklarált külpolitikával szemben.

Aki mindenáron a nagy V betűs Valódit keresi ilyen tartalmakban, sokszor jó nyomra akadhat, de nem hagyhatja figyelmen kívül például azokat a figyelmeztetéseket, amelyeket Rácz András az amerikai CableGate-tel, azaz a Wikileaks által közzétett, kiszivárgott amerikai diplomáciai sürgönyök ügyével - és a sürgönyök elemzési értékének korlátaival - kapcsolatban felsorol egy elemzésében (lásd: 4-7. oldal).

Emellett nem szabad elfeledkezni a Heisenberg-elv közkeletűbb (az eredetihez képest nem egészen pontos) változatáról sem, miszerint a megfigyelés változtat a megfigyelt rendszeren, illetve a benne megfigyelt jelenségeken.

Végső soron azonban még egy alapvető dolog van, és az In the Loop nagyon szépen szemlélteti ezt - itt érek vissza a filmajánlóhoz tehát. Ez a dolog pedig az a jelenség, hogy az ember sokszor maga sem tudja, mit akar, mit, miért tesz, és mit, miért gondol. A film megtekintése közben érdemes tehát feltenni a kérdést, mit tudhatna az NSA-nél egy elemző a főszereplő brit fejlesztési miniszter pontos szándékairól... Ezért, és persze más okokból is érdemes megnézni ezt a filmet.