Egy diákomnak a szakdolgozata kapcsán már felhívtam a figyelmét az alábbi idézetre ebből az igen tartalmas cikkből:

"(A szíriai háborúval kapcsolatban) még nagyon régen (a konfliktus korai szakaszában) megkértem a CIA-t, hogy elemezzék olyan esetek tanulságait, ahol Amerika finanszírozást és fegyvereket nyújtott felkelőknek, és ez jóra vezetett. Nem nagyon tudtak mivel előállni."

Aki mondja: Obama elnök.

Érdekes megállapítás ez. Nem nagyon szállnék vitába vele, ha az ösztöneimre hallgatok, de kutatóként az nem igazán elfogadható megközelítés.

A megállapítás igazából elfogultnak tűnik, hacsak nem nyilvánítjuk például Líbiát kudarcnak. Én ezt, ha nagyon muszáj, megteszem, bizonyos alapvető fenntartásokkal (például a bengázi vérfürdő elkerülésének jelentőségét hangsúlyozva mindenképpen). De Obamától Líbia kudarccá nyilvánítása meglepően hangzana.

Aztán ott van az iraki eset is, ahol az Iraki Iszlám Állam dzsihádistái ellen relatíve mindenképpen jóra vezetett a Száhvá-milíciák támogatása fegyverekkel-lőszerrel, 2005/2006-tól kezdődően. És itt akkor direkt a térségből, direkt nem túl messzi példákkal álltam elő.

Módszertanilag alapvető probléma, hogy nem világos, mit értünk "jón" úgy általában. Hogy a felfegyverzés eléri-e a közvetlen célját? Vagy hogy az adott országban kitör-e a svájci színvonalú jólét x éven belül?

Szóval az értékelés tendenciózusnak mondható. Olyasmi, ami az ösztönös szkepticizmusra játszva jól hangzik, ilyen értelemben pedig optimális aláfestést ad Obama általános külpolitikai megközelítéséhez. Utóbbiról alapvetően azt lehet elmondani, hogy nem hisz benne, hogy egy sor mai problémára létezne könnyű megoldás.

Ezzel talán nincs is baj, de nem mindegy, mennyire kifinomultan tanul az egyes esetek tanulságaiból az ember.