Ezt a válságot csak akkor lehet majd teljes egészében megérteni, ha a különböző vetületeit és vonatkozásait még sokáig tanulmányozza az ember, új információk kerülnek elő, megtörténhet ezek megfelelő korroborációja (megerősítése több, különböző forrásból), és elvarrhatók a szálak egy összességében életszerű történet összeállításának tekintetében. A G7-en Kasnyik Márton moderálásával felvett podcastünk menet közben született, még csütörtökön (január 9-én), mert ilyen elemzésekre is szükség van, de a fentieket közben nem árt észben tartani, és, amit aztán majd szükséges, revideálni kellhet.

Egy alapvető tézis már van — és emellett nagyon sok érv szól —, miszerint a válsághoz vezető katonai eszkalációs folyamatot a Hezbollah Brigádoknak (Kata'ib Hezbollah) a K-1-es légi támaszpont ellen 2019. december 27-én végrehajtott támadása indította el, mely egy amerikai állampolgár életét követelte (többeket pedig megsebesített). A továbbiakhoz azután szükség volt a következőkre:

• a K-1-nél történtekre adott amerikai válaszra (légi csapások december 29-én a Hezbollah Brigádok ellen iraki és szíriai területen),
• az amerikai válaszra adott iráni válaszra (erőszakos, ostromközeli tüntetés szervezése a Hezbollah Brigádok elesett tagjainak temetése után az amerikai nagykövetség ellen Bagdadban december 31-én),
• Trump döntésére Szolejmaní iráni tábornok likvidálásáról a rákövetkező napokban (amire végül január 3-án kora hajnalban került sor; megölték Szolejmaníval együtt Abu Mahdi al-Muhandiszt, a Hezbollah Brigádok parancsnokát, és Szolejmaní vejét is, többek között — Jemenben pedig ugyanezen a napon állítólag megpróbálták likvidálni a Jeruzsálem Hadtest egy másik vezetőjét, Abu Reza Shahlait is, sikertelenül),
• és az alapvetően szimbólikus, egyelőre a deeszkalációhoz utat nyitó iráni válaszra a január 7-éről 8-ára virradó éjjel (Szolejmaní temetése után).

Hogy miként születtek amerikai és iráni oldalon a döntések, azt kell majd még — többek között — sokat feszegetni. Az "adok-kapok" képlet (tit for tat) ugyanis csak a folyamat jellegét írja le, és nem ad magyarázatot a konkrét cselekményekre, amelyekre sor került. Válaszokra válaszolgatni sokféleképpen lehet.

A Szolejmaní likvidálására vonatkozó amerikai döntés legvalószínűbb elbeszélése jelen állás szerint úgy fest, hogy bár Trump először megelégedett a Hezbollah Brigádok elleni visszavágással, az amerikai követségnél történteket követően a hadvezetés által felkínált opciók közül aztán mégis ezt választotta. A New York Times által közölt értesülések szerint a javaslat felterjesztői nem számítottak rá, hogy így dönt majd, és alapvetően ehhez képest sokkal jobbnak gondolt opciókat kínáltak a saját megítélésük szerint. Mint a podcastban is hallható lesz, ezzel kapcsolatban csak a megdöbbenésemet tudom kifejezni — döntéshozatali opciókat nem szokás így kialakítani. Lehet valami kevésbé jó valaki(k) szerint, de semmiképpen sem lehet rossznak gondolt opció. Itt a kiszivárogtató tehát vagy túlzott, vagy rendellenes, ami történt. Az pedig végképp ironikus, hogy Trump valójában nem feltétlenül a legveszélyesebb opciót választotta (síita mártírkultusz ide vagy oda), ugyanis ajánlották neki például iráni rakétaütegek és hajók támadását, ami érzésem szerint könnyebben és közvetlenebbül eszkalációhoz vezethetett volna. Abban, hogy Trump kész volt kemény lépésekre, valószínűleg szerepet játszott az 1979-1981-es iráni túszdráma számára éles emléke is — egyik első külpolitikai megnyilvánulása is ide kapcsolódik; számára a bagdadi követségnél történteknek különös jelentősége lehetett így. Amerikai részről ezek után aszimmetrikus válasz született, és ebben minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy úgy ítélték meg, az irániak a Hezbollah Brigádok elleni akció nyomán nem fékezték, hanem fokozták az aktivitásukat Irakban.

Az iráni döntésekről nyilván sokkal nehezebb lesz valamiféle képet összerakni. Itt nincs Washington Post és New York Times helyi kiadásban, hogy 24 órán át bennfentes körökből érkező értesülésekkel és kiszivárogtatásokkal lássák el a nagyérdeműt. Alapvetően az a kérdés, hogy az irániak miért érezték úgy, hogy elkezdhetik az amerikaiak erőteljesebb zaklatását Irakban. Egy forrás szerint már október közepén határoztak arról (Szolejmaníval az élen), hogy fokozzák a támadásokat az amerikai célpontok ellen Irakban, részben az Irán elleni iraki hangulatra tekintettel. Nem hinném viszont, hogy egyetlen döntési pillanat volt — a támadások menetét és mértékét minden bizonnyal dinamikusan alakították, különböző tényezők hatására.

Néhány spekulatív megállapítás az iráni döntések/megközelítés lehetséges okairól:

(1) a Saudi Aramco elleni szeptemberi támadásuk után az Egyesült Államok nem hajtott végre semmilyen megtorlást, és ez a szaúdiakat konkrétan elgyámoltalanította egy kicsit Iránnal szemben, a teheráni vezetésre pedig értelemszerűen felbátorítólag hathatott;

(2) októberben Törökország mélyebbre benyomult Szíriában, miután az Egyesült Államok levette a kezét a kurdok ottani autonómiájáról, és ez Iránban talán azt a gondolatot hintette el, hogy Trump nem feltétlenül kész katonákat tartani hosszú távon a térségben;

(3) közben ugyenebben a hónapban Irakban komoly tüntetések kezdődtek, részben (egyéb kérdések mellett) az iráni befolyás ellen (!), amelyekre az iraki hatóságok az Irán által szponzorált milíciákkal együtt erőszakos választ adtak (kb. 500 halott) — Irán ennek nyomán valószínűleg félteni kezdte az iraki pozícióit;

(4) novemberben azután Iránban kezdődtek komoly tüntetések, részben a szankciók hatására kialakult gazdasági helyzet és egy jelentős üzemanyagár-emelés miatt — erre az irakihoz hasonlóan brutális válasz született (1000-1500 halott) — és ennek nyomán az iráni rezsim már egy picit otthon is szorongatva érezhette magát — az ilyesmi gyakran kockázatvállalóbbá teszi a nemzetközi politika szereplőit, pláne ha a külpolitikai konfrontáció legalább rövid távon mentesítheti is őket a belső nyomástól;

(5) mindeközben Izrael is bombázott saját döntése nyomán, saját érdekeiből következően iráni kötődésű célpontokat Kelet-Szíriában, az iraki-szíriai határnál, például 2019. december 8-án és 2020. január 10-én (tegnap) is — ott, ahol az Egyesült Államok is hajtott végre közben légi csapást 2019. december 29-én — ennek nem lenne szabad, hogy közvetlen jelentősége legyen az általunk tárgyalt folyamat szempontjából, viszont az iráni percepció, ha hihetünk a retorikájuknak, az, hogy az Egyesült Államok és Izrael mindent kéz a kézben csinál valamiféle csodálatosan szinergikus közös érdekérvényesítés részeként (jelentős tévedés), és ennélfogva lehet, hogy a Hezbollah Brigádokon keresztüli eszkaláció jelentőségét egyszerűen nem érzékelték, illetve hogy az ő értelmezésükben "a másik" (értsd, kb.: "Amerizrael") eszkalált — gyakorlatilag tehát Irán nem fogta fel, hogy a kapocs nem Izrael és az Egyesült Államok közötti valamiféle koalíciós műveleten, hanem a saját, ottani jelenlétükön keresztül van ezek között az esetek között;

(6) az imént említett iráni percepcióknak az is része lehetett, hogy ha egyszer Irán ellen az Egyesült Államok politikája a "maximális nyomásgyakorlás", akkor egy kis ellennyomás természetes része a játéknak — az amerikai percepciók ezzel kapcsolatban erősen eltérőek, mint az elég látványosan kiderült: ők a közvetlen harcérintkezés lehetőségét (vagy legalábbis a halálos áldozatokat is produkáló közvetlen harcérintkezés lehetőségét) nem fogadják el, és ha úgy tetszik, erről is "tárgyaltak" a felek az elmúlt napokban.

Mindeközben ott a Trump által 2018-ban felrúgott megállapodás (a JCPOA) az iráni nukleáris programról, valamint egy sokkal tágabb regionális kontextus, az összeütközés egyéb lehetséges színtereivel...

Frissítés 2020. január 15-én: Új részletek az amerikai döntéshozatallal kapcsolatban. Szolejmaní likvidálása először 2017-ben merült fel a nemzetbiztonsági kabinetben, és – amerikai állampolgár(ok) Iránhoz köthető támadásban történő halálának esetére – Trump már hét hónappal a mostani események előtt elfogadható opcióvá nyilvánította. Amerikai áldozat hiányában (például a Global Hawk UAV tavaly júniusi lelövése után) viszont ellenállt Pompeo és Bolton Szolejmaní likvidálására irányuló nyomásának. Ha ez így igaz, akkor következetesebb volt – és a megközelítésében (ez értelemszerűen viszonylagosan értendő) kevésbé héja – a többieknél a csapatában.

Az idézett cikkben az is szerepel, hogy a Szolejmaní-opció december 27. utáni felterjesztésekor Mark Esper védelmi miniszter is (logikusan) megállapította, hogy ez civil áldozatok tekintetében kisebb kockázattal jár, mint az egyéb tárgyalt lehetőségek. (Azt máshonnan tudjuk, hogy a január 3-i akció során az azt végrehajtó UAV irányítóinak pl. először várniuk kellett egy keveset, mert egy jármű Szolejmaníék két járműve mellett haladt el, késleltetve a csapás kivitelezését.)