Merthogy van másik is, a koronavírus-járvány mellé (utóbbiról frissülő bejegyzésem itt olvasható).

Ez kezdődött korábban, kb. 2018 tavaszán, járványnak hivatalosan 2018. augusztusában deklarálták, és 2019. júliusában, ugandai eseteket követően nyilvánította a WHO nemzetközi közegészségügyi válsághelyzetté.

Ez egy lassan a 2013-2016-os léptékét megközelítő ebolajárvány, de ezúttal nem Nyugat-Afrikában, hanem az ebolavírus felbukkanása szempontjából kevésbé meglepő módon a Kongói Demokratikus Köztársaságban.

Gyors összefoglaló a járványt kezelő legfőbb szereplők egyikétől, a Médecins sans frontières-től.

Itt a betegek kétharmada halt meg eddig, és összesen már háromezernél is több laboratóriumilag megerősített esetet regisztráltak. A járvány elleni fellépést és a megbetegedések követését fegyveres konfliktus nehezíti.

Felvetődhet hát a kérdés, hogy miért kap kevesebb figyelmet ez a válság?

1. Szegény országban, periférikus, rurális, elszigetelt területeken zajlik.
2. Ha úgy nézem (elvonatkoztatva attól, hogy a koronavírus lélegeztetőgépre vághat akár hetekre is), az ebolajárványról veszélyesebb tudósítani: egy jó kondiban lévő riporter az nCoV-fertőzés túlélésében mindenképpen reménykedhet, az ebolafertőzés túlélése ellenben sokkal rosszabb esélyekkel lehetséges csak, és a tetejében milíciákat kell hozzá kerülgetni.
3. Az érintett területek nincsenek sűrűn bekötve a globális közlekedési hálózatba, és így jóval kisebb a valószínűsége esetek exportálásának, mint pl. a kínai Wuhanból, vagy mondjuk Pekingből, Sanghajból.
4. Bár az ebola esetében akár 21 nap is lehet a tünetmentesen telő inkubációs idő, nincs fertőzés aszimptomatikus állapotban, amikor pedig kialakul a betegség, az igen gyorsan bénítólag hat a páciensre, aki onnantól nem találkozik már tömegekkel. Jellemzően inkább hozzátartozóknak és az egészségügyi személyzetnek adja át a fertőzést, ha úgy alakul. Lehetséges tehát interkontinentálisan exportálni a betegséget, de ott a terjedési láncolat normális körülmények között jó eséllyel megszakítható.

És itt következik egy probléma. Ha a koronavírus-járvány globális terjedését nem sikerülne megfékezni, az iszonyatosan leterhelheti az egészségügyi rendszereket. Mint tegnap már utaltam rá másik cikkemben, 20%-os komplikációs ráta esetén (a ráta valójában lehet magasabb is, alacsonyabb is) 10000 betegből 2000 köthet le intenzív osztályi kórházi ágyakat az izoláció extra követelménye mellett. Ez a betegség tehát fel tud zabálni jelentős kórházi kapacitásokat, amelyek normális körülmények között más, a járvány idején is fennálló szükségletekre állnak rendelkezésre többé-kevésbé elegendő mértékben. Emellett minden bizonnyal fellépnek akadályok a globális közlekedésben, és, miközben ez csökkenti a betegségexport valószínűségét, egyben megnehezíti pl. az egészségügyi személyzet eljutását a válság sújtotta régiókba. 

Mint azt Carlo Urbani olasz mikrobiológus és epidemiológus az elsők között fogalmazta meg annak idején a SARS-járvánnyal kapcsolatban, és ez a hasonló koronavírusok fenyegetésprofilját általában is jellemzi sajnos: "(ez) egy komoly fenyegetés a globális közegészségügyi biztonságra, az egészségügyi rendszerek működésére, a populáció megélhetésére és a gazdaságok stabilitására és növekedésére nézve". Urbani aztán Hanoiban maga is megfertőzödött a SARS-koronavírussal. Bangkokban, tizennyolc napi intenzív osztályi kezelés után hunyt el.

Úgyhogy a legfontosabb, amit meg kell állapítani jelen állás szerint: a koronavírus-járvány nagyon fontos nemzetközi közegészségügyi kihívás, de (=és) közben az ebolajárvány kihívására is még egy picivel jobban oda kell majd figyelni (és igazából még sok minden másra világszerte). Hogy az egyik járvány ne üthessen rést a másik elleni pajzson, és hogy ne hanyagoljunk el egyéb fontos problémákat.

Vagyis több dolgot kell észben tartani egyszerre, illetve — még pontosabban — rendszerben kell gondolkodni. Az egészségügyi szakembereknek ez magától értetődő. A politikusok (és a közvélemény) szoktak gyengébbek lenni az ilyesmiben.