2011. szeptember 10.

A hivatalos megemlékezésekre készülő Egyesült Államokban évfordulós terrortámadástól tartanak tíz évvel a 2001. szeptember 11-i New York-i, illetve a Pentagon elleni merényletek után, pontosabban egy nappal az évforduló előtt. Szakértők hangoztatják, hogy Ajmán az-Zavahiri, az egyiptomi dzsihádista, aki jelenleg az al-Kaida magszervezetének vezetője, és ezzel az al-Kaida gondolatához kapcsolódó mozgalom egyfajta megbízott koordinátora, bin Laden halála után - és az arab tavasz kontextusában - bizonyítani kénytelen ütőképességét és ügyének relevanciáját. Mindemellett konkrét információk is felmerültek, miszerint nemrég Afganisztánban (vagy inkább Pakisztánban?) járt arab származású személyek - köztük legalább egy amerikai állampolgár - készülhetnek merényletre jelenleg az Egyesült Államokban.

A dátum jelentőségét illetően érdemes észrevenni annak egy sajátos vonatkozását, és mielőtt valamiféle stratégiai áttekintést adnék a terrorizmus mai helyzetéről, erre térnék ki először is.

Az úgynevezett évfordulóról

Az iszlám holdnaptár, a Mohamed próféta mekkai kivonulásától és medinai emigrációjának kezdetétől (hidzsra) számított "hidzsri" naptár szerint a 2001. szeptember 11-i merényletek Dzsumáda asz-Szání hónap huszonkettedik napján történtek, az 1422-es esztendőben. Tekintettel arra, hogy a holdhónapok rövidebbek, a hidzsri szerinti tizedik évforduló a Gergely-naptár alapján idén május 26-án volt. (Oszama bin Laden persze így sem élhette meg ezt a napot.) Miközben évfordulóról beszélünk tehát, látni kell, hogy számunkra és az al-Kaida számára is folyamatosan egy olyan dátum kap jelentőséget, melynek fontossága az al-Kaida ideológiája szerint helyreállítandó kalifátus iszlám berendezkedéséből kiindulva megkérdőjelezhető. Hogy a kalifátus mennyire realisztikus cél, arról nyilván lehet egy véleményünk, ám a következetlenség az al-Kaida részéről mégis érdekes lehet annyira, hogy egy kicsit elidőzzünk felette.

Felvetődhet az olvasóban, hogy egy gregorián évfordulós merénylet kivitelezését egyszerűen a nyugati gondolkodásra tekintettel is szerencsésnek tarthatja az al-Kaida. A menetrend szerinti gyilkolás a terror fokozására alkalmas az ellenséggel szemben, akkor pedig praktikus számukra olyan napot választani, melynek jelentőségét a célközönség azonnal felismeri, sőt eleve tudatában van annak. Ez minden bizonnyal szerepet játszik a számításaikban.

Azt is látni kell azonban, hogy a nyugati naptár követése az al-Kaida történetének kezdetétől jellemző volt a műveleteik tervezésében. Két prominens példa erre vonatkozóan:

• Ajmán az-Zavahiri az egyiptomi Iszlám Dzsihád vezetőjeként egyetlen nap eltéréssel Anvár Szadat, az 1981-ben meggyilkolt egyiptomi elnök 1977-es jeruzsálemi látogatásának évfordulójához időzített egy robbantásos merényletet az egyiptomi nagykövetség ellen, Pakisztánban, még 1995-ben.
• Az 1998. augusztus 7-i kelet-afrikai amerikai nagykövetségek elleni támadások - Kenyában és Tanzániában - az amerikai erők szaúd-arábiai felvonulásának kezdetére utaltak vissza: 1990 augusztusára, amikor is az Egyesült Államok oltalma alá vette Szaúd-Arábiát a Kuwaitot lerohant Szaddám Huszein Irakja ellen.

Különösen az első példa alkalmas annak bemutatására, hogy mindez nem csak a Nyugat felé irányuló kommunikáció. A gregorián naptár az arab országok nagy részében használatos, egyben a globalizáció szerveződésének egyik alapja, és így aztán használata olyan természetességgel megkötött kompromisszum volt a kezdetektől fogva, hogy arra talán maga az-Zavahiri sem gondol a jelen pillanatban.

A terrorizmus helyzete ma

A trendekből mindig kiolvasható a terrorizmusnak valamilyen aktuális arca. Ezzel kapcsolatban fontos hangsúlyozni, hogy a "vallásos terrorizmusként" számon tartott szeptember 11-i New York-i támadások rendkívüliek voltak, és nem a terrorizmusnak ezt a bizonyos tipikus arcát tükrözték vissza. Sőt, mint a fentebbi példa mutatja, nem feleltek meg minden tekintetben egy vallási logikának sem.

Milyen akkor a terrorizmus tipikus arca? Ha különféle, nyilvánosan elérhető adatbázisok és összesítések alapján (l. például ezt) az előfordult incidenseket kategóriákra bontva nézzük, a nyugati világban a terrorizmusnak minősíthető politikai erőszak leggyakoribb motiválói a szeparatista és a szélsőséges baloldali és jobboldali ideológiák. Ez máig nem változott.

A terrorizmus-szakértők és a média ugyanakkor sokat beszélnek "magányos farkasokról" vagy "solo operator"-ökről mostanában. Egyesek szerint ezek előfordulásának növekvő gyakorisága egy "trend". Eközben létezik viszont olyan összesítés is, melynek alapján az ide sorolható incidensek részaránya ugyan nőtt, a számuk viszont lényegesen nem változott az elmúlt évtizedekben. Hogy egyes szakértők mégis a jelenség terjedéséről beszélnek, abban közrejátszhat az is, hogy a média figyelmében nagyobb arányban részesülő iszlamista terroristák soraiban is megjelentek a többé vagy kevésbé "magányos" farkasok, mint például a Fort Hood-i lövöldöző, Nidal Malik Hasszán, vagy, hogy európai példát is említsünk, a koszovói származású Arid Uka, aki a frankfurti repülőtéren orvul támadt átutazóban lévő amerikai katonákra idén tavasszal. Az iszlamista terrorizmus arculatának ez a változása nagyrészt a terrorizmus elleni fellépés eredménye egyébként. A szélsőséges hálózatok kénytelenek több hangsúlyt fektetni az interneten keresztüli propagandára, a Nyugaton élő muszlimok erre fogékony, kis részének esetében a "self"-radikalizáció támogatására - éppen azért, mert a kívülről közvetlenül szervezés nehezebbé vált számukra.

Eközben ezzel a témával összefüggésben sem árt azonban hangsúlyozni a nem-iszlamista indíttatású magányos farkasok jelentőségét, és elég lehet itt Anders Breivik nyári ámokfutására visszagondolni. A magányos farkasokkal kapcsolatban az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy az ő százszázalékos korai felderítésük demokratikus körülmények között lehetetlen. A terrorizmus sajnos ilyen probléma. A visszaszorítása lehetséges, a felszámolása nem az, ezt fontos leszögezni.

Az al-Kaida helyzete ma

De akkor hányadán állunk ma az al-Kaidával? Mekkora fenyegetést jelent?

A terrorfenyegetettség mértéke igazából nem állapítható meg úgy, ahogyan mérőszalaggal le tudjuk mérni egy tárgy kiterjedését. Ennek a legnyilvánvalóbb oka az, hogy részben mindenképpen a célpontot választó terrorista vagy terroristák fejében dől el, mekkora lesz a fenyegetettség. Ugyanakkor az nagyon is fontos kérdés, hogy a terrortámadások kivitelezésének útjában milyen akadályok vannak. Az al-Kaida magszervezetének - pontosabban annak, ami abból megmaradt - ma sokkal nehezebb egy akciót háborítatlanul előkészítenie. Nincsenek olyan biztonságos kiképzőtáboraik, mint amilyenek valaha Afganisztánban voltak. Ma pakisztáni területen van a bázisuk, de ott is elérhetők dróncsapások által, éppen Afganisztánból, illetve olykor a pakisztáni biztonsági szervek is érdekeltek némelyikük elfogásában. Fontos vezetőket vesztettek el 2001 óta így vagy úgy, Khalid Sheikh Mohammedtől Oszama bin Ladenen át a néhány héttel ezelőtt megölt Atíjah Abdelrahmanig. Nehezebben tudnak kapcsolatot tartani  egymással, és ezzel párhuzamosan a műveleteik megvalósításához szükséges pénzeket is nehezebben mozgatják. Az észak-amerikai és az európai országokba biztonságos módon bejutni - tehát például nem illegális határátlépőként és menedékkérelmezőként, ahogyan azt egyesek elképzelik - is nagyobb kihívás. A nyugati titkosszolgálatok pedig sokkal jobban odafigyelnek ma a Pakisztán határmenti területeire utazó saját állampolgárokra, és az onnan visszatérőkre, mint 2001. szeptember 11-ét vagy a madridi és a londoni terrortámadásokat megelőzően.

Ha hinni lehet az MI6 felől szivárgó információknak (l. itt például; Page 8), az Egyesült Királyságból a 2001 óta eltelt időszakon belül 2004-2007 volt az a periódus, amelynek során a legtöbb brit állampolgár jutott kiképzéshez a különféle dzsihádista frakciók kiképzőtáboraiban, jellemzően Pakisztán törzsi területein. Ezzel párhuzamosan a német hírszerzési források is enyhe csökkenést jeleznek a jelenleg Pakisztánban tartózkodónak sejtett németországi szélsőségesek lehetséges számát illetően.

Éberségre azért továbbra is szükség van. Brit források szerint három-négyezer brit állampolgár juthatott valamiféle kiképzéshez Afganisztánban és Pakisztánban 2007-et megelőzően. A Német Szövetségi Bűnügyi Hivatal 2010-ben 70 és 220 közöttire tette azoknak a német állampolgároknak a számát, akik addigra kiképzést kaphattak Afganisztán és Pakisztán térségében. Emellett évi négyszázezernél több utazásra kerül sor ilyen vagy olyan céllal csak az Egyesült Királyság és Pakisztán relációjában. Közben pedig Szomália és Jemen jelentősége is megnövekedett az Európából és Észak-Amerikából érkezőket harci tapasztalattal ellátni képes terepként.

Egy-egy támadó és egy-egy támadás pedig minden óvintézkedés ellenére sikeres lehet.

Afganisztán helyzete ma

A jövőbe tekintve az is fontos kérdés, mi lesz Afganisztán sorsa a későbbiekben. Az al-Kaida nem véletlenül tartott ki máig a pakisztáni menedéke mellett, a folyamatos veszteségek ellenére is. Amellett, hogy igazán optimális helyre máshol nem találtak volna, az afgán-pakisztáni határ másik oldalán potenciálisan jobb menedék várhatja őket egy nap.

Ez a szeptember 11-i évfordulós mérlegvonással kapcsolatban a kemény dió.

Miközben a terrorizmus elleni fellépés vezetett ugyanis eredményekre, a nyugati döntéshozók a leginkább arra figyelnek, amire a választópolgárok is készek odafigyelni. Mivel pedig a nyugati országokban sikeres támadás hosszú ideje nem történt, a figyelem lankadóban, és ennek többek között az Afganisztán-politika látja kárát. Stratégia helyett Afganisztánnal kapcsolatban ma főként kivonulási ütemtervek léteznek. A nyugati érdekek afganisztáni védelmezésének alapvető eleme az afgán hadsereg megerősítése, ezzel kapcsolatban viszont aggasztó jel a magas dezertálási arány, illetve az egyenruhában merényleteket elkövetők, például kiképzőik ellen fordulók szórványos jelensége. A hadsereg etnikai arányai sem engednek nagy nyugalommal arra következtetni, hogy ez az erő Afganisztán egészében maradéktalanul elfogadtathatja magát a rend fenntartójaként egy napon. A tiszti kar különösen egyértelműen a tádzsikok dominanciája alatt áll, a pastún katonák aránya pedig nagyon alacsony, bárhogyan is számoljuk. A tálibok bevonása valamiféle hatalommegosztásba, amellett, hogy kétes, milyen eredményekre vezetne a jövőben, döcögősen halad. Katari és németországi megbeszélések az Egyesült Államok és a tálibok egy képviselője között a közelmúltban feneklettek meg, miután Karzai afgán elnök környezetében állók kiszivárogtatásokkal szabotálták a tárgyalásokat, mert figyelmen kívül hagyva érezték magukat. Ám a kudarcnak fontos összetevője volt a tálib "tárgyalófél" egységességének a hiánya is, illetve a háttérből sok szálat mozgató Pakisztán. Utóbbi kellemetlen befolyásának az ellensúlyozása végett zajlik közben az afganisztáni hadszíntér logisztikai ellátásának az eddiginél nagyobb léptékű átalakítása. A tervek szerint az év végére az Oroszország és a Kaukázus felől Afganisztánt Közép-Ázsián keresztül elérő Északi Elosztóhálózat kell, hogy biztosítsa az afganisztáni utánpótlás 75%-át. Ez elég ambiciózus cél, de az előrelépés ebben az irányban mindenképpen növelheti a Nyugat mozgásterét Pakisztánnal kapcsolatban.

Eközben sajátos, összességében meglepő mutatója lehet viszont Afganisztán eljelentéktelenedésének a döntéshozói vélekedések szintjén, hogy Líbiában a Nyugat jelentős tiltakozás nélkül elfogadta Abdelhakim Belhádzsot Tripoli katonai parancsnokaként, pedig Belhádzs a brit Telegraph számára még márciusban adott interjújában elismerte, hogy 2001-ben Afganisztánban harcolt a "külföldi invázió" ellen. A leginkább talán az iszlamista áldozati narratíva egyfajta megkontrázására mutatkozik ebben törekvés nyugati részről. Az Egyesült Királyság kormánya ma már sajnálja, hogy segítettek Kadafi rezsimjének Belhádzs rács mögé zárásában, még 2004-ben, az előző brit kormányzat szerencsétlen megközelítésének tudva be a történteket.

Jeles dátumok a líbiai felkelés kontextusában és másutt

Ha már az évfordulókkal kezdtük, ide visszatérve: a líbiai harcok első szakaszában fontos szerepet játszott többek között a bengázi Február 17-es alakulat (katiba), Iszmail asz-Szalabi vezetése alatt. Ez az alakulat a líbiai felkelés gregorián naptár szerinti kezdetéről kapta a nevét. Tripoli bevételére azonban a felkelők szándékainak megfelelően Ramadán huszadik napján, a hidzsra utáni második évben megvívott bedri csata évfordulóján került sor, amely a Mohameddel és követőivel kiegészült medinaiak és a mekkaiak egyik jelentős összecsapása volt - és az előbbiek győzelmével zárult.

A különböző naptárakra való hivatkozásnak önmagában egyébként nincsen jelentősége: a kérdés az, ki mit tesz a következők során. Ezzel kapcsolatban aligha kívánhatunk mást, mint hogy tíz, az előzőnél békésebb év jöjjön, függetlenül attól, ki, milyen történelmi hivatkozásokkal - a mekkaiak vagy éppen a brit Labour Party vereségével - kommentál történéseket.

Ezen a téren a "mi és ők" típusú gondolkodás kerülése is fontos, úgyhogy kicsit hatásvadász zárásnak jöjjön egy példa ezzel kapcsolatban. Szóval, nem csak muszlim és muszlim gondolhat mást arról, mikor van az évforduló. Van olyan, az Egyesült Államokban élő amerikai is, aki a New York-i történéseket például szeptember 12-én élte át... a csendes-óceáni Wake szigetén. Az alábbi illusztráció forrása a New York Times interaktív térképe, melyet a júzerek emlékcímkékkel láthatnak el, megosztva "szeptember 11-i" élményeiket. Így tett "RLR" is, aki aznap (12-én) is húzta az igát keményen, mert éppen egy határidőt kellett tartania.