Marton Péter

Csak kapkodom a fejem, annyi önkritikus reflexióval szembesültem a mai napon különféle emberek részéről, akik az afganisztáni államépítési kísérletben így vagy úgy részt vettek. A program ebben a bejegyzésben a következő: két idézetet emelek be alább ahhoz a két forráshoz kapcsolódóan, amelyekre felhívnám itt a figyelmet, és még némi stratégiai kommentár is kikívánkozik belőlem ezekhez kapcsolódóan.

Először is: az Afghanistan Analysts részéről Sarah Han friss tanulmányt tett közzé a jogsegéllyel kapcsolatos afganisztáni NGO-aktivitás kihívásairól, saját, személyes tapasztalataiból merítkezve többek között. Ennek egyfajta kivonata olvasható itt, és ebből idézek most:

"Megpróbáltuk visszautasítani a donorállamot (aki saját csapatainak műveleti területén szeretett volna látni tőlünk egy már futó, sikeres projektünkhöz hasonlót), lehetőleg kifejezetten afgán módon - anélkül, hogy nemet mondtunk volna, de jelezve, hogy egyáltalán nem érdekel minket a dolog. Nem mentünk el találkozókra, nem adtunk visszajelzést az írásos anyagaikra, magunk írásban nem is terjesztettünk elő semmit, és egy fél oldalnál is soványabb költségigénylési összefoglalót készítettünk. Ezek után kaptunk 70 ezer eurót, és egy évet, hogy valamilyen eredményt produkáljunk."

Mielőtt valaki az NGO-s lét elviselhetetlen könnyűségéről kezdene (alaptalanul) ábrándozni, ennek a hátterét persze érdemes pontosan megérteni, és Han leginkább abban az irányban látszik levonni következtetéseit - ami nem meglepetés, és helytállónak is tűnik -, hogy a donorok mereven kitalálnak dolgokat, aztán a helyi körülmények nem is, vagy alig érdeklik őket a megvalósíthatósággal kapcsolatban.

Eközben James L. Creighton, aki az ISAF Összhaderőnemi Parancsnokságon vezető tervezőként szolgált korábban, emellett pedig Uruzgán tartományban is sok értékes tapasztalatot szerzett parancsnoki beosztásban, hasonlóan érdekes részleteket oszt meg katonai keretek között, alvállalkozók szerződtetése révén megvalósítani igyekezett projektekről. Itt is csak kedvcsinálónak idézek, nem a teljes képet mutatom be:

"Hogy újraindítsuk a projektet (a Tarin Kowt-i rendőrparancsnokság épületének már kifizetett, de a vállalkozó által félbehagyott építését), meg kellett találnunk a módját az objektumot közben folyamatosan őrző biztonsági személyzet visszamenőleges kifizetésének. (...) A műszaki hadtest dilemmával szembesült (...) Megpróbálták megoldani a problémát egy új szerződés megkötésével, ám a saját szabályzatunk szerint nem volt lehetőség két évre visszamenőleges kifizetésekre ezen keresztül. Hét hónapba telt, míg a szükséges engedményeket és engedélyeket kiharcoltuk, hogy az őrök megkaphassák a pénzüket."

Erre mondják, hogy tízezer mérföldes csavarhúzóval egyetlen csavart is nehéz behúzni. Ironikus, hogy ezek után Creighton az ausztrál és más szövetségesek lazaságát idézi pozitív példaként, mert ők gyorsabban tudtak problémákat megoldani eközben, ugyanott, Uruzgán tartományban.

A Han- és a Creighton-féle esetek tanulsága csak látszólag ellentmondó persze.

Mindkét esetben a bürokratikus merevség volt a probléma forrása a segélyezni vágyó ország részéről. Az utóbbi vezethet értelmetlen bőkezűséghez és ugyancsak értelmetlen szűkmarkúsághoz egyaránt - az afgán körülményektől függetlenül, és ez a lényeg.