Nyugalmazott generálisok és admirálisok szerepe a mindennapi politika- és profitcsinálásban

A Boston Globe-ot nem csupán a Big Picture sorozatért érdemes nézegetni. Bryan Bendertől két igen érdekes cikk jelent meg a lapban a közelmúltban, "From the Pentagon to the private sector", illetve "Seminars teach senior officers how to land industry jobs" címmel, úgyhogy van ott mit olvasni is. Fura, hogy az elmúlt év vége előtt pár nappal jöttek ki ezek a cikkek - így talán méltatlanul kevés figyelmet kapnak majd.

Mindkét írás az amerikai közbeszédben Vasháromszögként ismert, a Pentagon-bürokrácia, a védelmi ipar és a drága beszerzésekre az adófizetői dollárokat odaítélő kongresszusi képviselők közötti vélt érdekközösséget támadók számára lesz muníció. A valóság, amelyről belőlük képet kapunk, ugyanakkor bonyolultabb. Nincs cinikus, gonosz összeesküvés - kisebb, számító érdekszövetségek viszont vannak, az amerikai és a globális közérdeket pedig, amennyire az ilyesmi meghatározható, ez adott esetben negatívan is érintheti (de nem automatikusan).

Idézek néhány érdekes momentumot a cikkből, azután kiegészítem ezt az áttekintést némi saját kommentárral.

• A Globe által közölt adatok szerint növekvőben a nyugalmazásukat követően a védelmi iparban ténykedő magasrangú katonatisztek (három- és négycsillagos tábornokok és admirálisok) aránya a katonapályát zárók soraiban. 1994 és 1998 között még csak 50, 2004 és 2008 között viszont már 80%-uk folytatta munkáját az üzleti szférában.
• Egy részüket a "rent-a-general" modellt követő tanácsadó cégek már a nyugalmazás előtt - persze informálisan - elcsábítják.
• Ezeknek a tanácsadó cégeknek egy részét is volt katonatisztek vezetik, vagy éppen maguk alapították ezeket. John P. Abizaid, a CENTCOM korábbi parancsnoka egy jó példa (a sok közül): saját cége a JPA Partners, mely többek között a beszédes nevű, és ugyancsak számos volt katonatisztet tömörítő Star Strategies Group formáció partnere.
• Az 1990-es évek eleje óta a Haditengerészet és a Légierő saját szervezésben (és persze közpénzből) képzési programot is működtet a "végzős" tisztjeinek, hogy a nyugalmazást követően az üzleti életben sikeresek lehessenek. Rendeznek ilyen szemináriumokat a kellemes kis üdülőhelynek számító Coronado-szigeten is, San Diego mellett.

Érdekütközésekre számos példa adódik. Ismét tételesen:

• Amikor a Hadsereg 2009 júniusában a kövi generációs szárazföldi harci járműről (és kívánatos paramétereiről) tartott konferenciát, ezt reményei szerint a potenciális beszállítók kizárásával tette. Valójában ezek jelen voltak, a velük laza vagy kevésbé laza kapcsolatban álló volt katonatisztek révén, akik "tiszteletbeli meghívottként" lehettek ott.
• Amikor a potenciális beszállítók azután pályáznak egy-egy védelmi beszerzés kapcsán, az általuk alkalmazott ex-katona tanácsadók tudnak igazán kiváló pályázatot írni - gyakorlatilag kész "concept of operations" jellegű anyagokat nyújtanak be (ilyen műveleti koncepciók határozzák meg az adott eszköznek vagy fegyverrendszernek az érintett haderőnem által elfogadott hivatalos rendeltetését). A Pentagon-bürokrácia a pályázatok elbírálásakor nyilvánvalóan értékeli, hogy utóbb pár simítás is elég lehet a végleges concept of operations kialakításához.
• Sajátos befektetési tanácsadással foglalkozik a megintcsak beszédes nevű The Four Star Group, amely egy magántőke-befektetéssel foglalkozó cég (private equity firm), a Gores Group számára mondja meg, melyik védelmi ipari vállalatban érdemes éppen részesedést szerezni. Cserébe ők kapják a megszerzett részesedés egy töredékét. Segítségüket - azt illetően, hogy éppen melyik védelmi vállalatra várhat fényes jövő - elvileg nem bennfentes információk alaján nyújtják; csupán hozzáértő katonák, akik képesek előrejelezni a trendeket és a befutókat. Dehát az inszájderkedés lehetősége adott persze.
• A Pentagonon keresztül futó nemzetközi fegyvereladási ügyletek környékén is vannak érdekességek. A Foreign Military Sales-programot működtető US Defense Security Cooperation Agency-t (DSCA) legutóbb vezető tábornokok és admirálisok közül 7/7 helyezkedett el visszavonulását követően éppen ilyen ügyletekben érdekelt cégeknél. A visszaélés megintcsak nem feltételezhető automatikusan, de azért lehetséges.

Ugyanakkor azt jelezni kell, a képet árnyalva, hogy a visszaélésekhez sem az emberanyag, sem a rendszer nem biztosít végtelen mozgásteret. Egyrészt vannak olyanok, akik kifejezetten úgy vélik magukról, hogy képesek ellátni a teendőiket tisztességgel, kölcsönös hasznot biztosítva minden érintettnek (egyes esetekben többmillió dollárosra rúgó, komoly éves fizetésükkel nyilván saját maguknak is). Önmagában ennek a tényezőnek a jótékony hatásában reménykedni persze naiv lenne. Az már komolyabb érv, hogy általában nem könnyen eldönthető kérdés, mikor, mi előnyös mindenkinek a szempontjából, vagy hogy ténylegesen mikor hátrányos valami a közérdek szempontjából. Eközben a rendszerben is van némi beépített  (intézményes)  kontroll, bár az érdekkonfliktusok (és összeférhetetlenségek) bejelentésére nincs kemény kötelezettség a legtöbb esetben (például amikor a volt tiszt tanácsadóként az aktív állománnyal együtt dolgozik egy fegyverrendszer fejlesztésén). Van némi politikai ellensúly is, a rendszer tisztességességéért szót emelők révén. A volt CENTCOM-parancsnok William Fallon például kerek perec megmondta, hogy ő nem lesz katonából két lábon járó névjegykártya-gyűjtő. Ami pedig ugyancsak jelentős: a Kongresszus képviselői között is akadnak volt katonák, akik a képzeletbeli Vasháromszög ellenében politizálnak. A cikk idézi például a ma a Képviselőházban vitézkedő Joe Sestak ny. admirálist, vagy a valaha a West Pointon végzett Jack Reed Rhode Island-i szenátort is, éppen erről a (kritikus) vonalról.

Hogy az egészet tágabb perspektívába helyezzük: a Samuel Huntington által bevezetett fogalom szerint a haderő felett az biztosítja az ún. "objektív civil ellenőrzést" a polgári vezetés számára egy demokráciában, ha a katonaság képes professzionális, a politikai megfontolásokat figyelmen kívül hagyó tisztikar által vezetett, az éppen megválasztott politikai vezetés felől jövő iránymutatásnak megfelelően cselekvő, hatékony bürokratikus egységként működni.

Ez a koncepció szép és jó - ám a valóságban többek között az üzleti szférával történő összefonódások miatt ez a fajta tökéletes, "objektív" kontroll a legérettebb demokráciákban sem érvényesül. Az USA például érett demokrácia, ám az amerikai intézményrendszer és az amerikai identitás által sajátosan strukturált közbeszéd és a biztonsági kérdésekkel kapcsolatos diskurzus jellege garantálja, hogy az emberek meggyőzhetők az óriási védelmi költségvetés szükségességét illetően még békeidőben is. Ahogyan a Bender-féle cikkek egyikében idézett jeles kutató, Daniel Wirls - Irrational Security: The Politics of Defense from Reagan to Obama című könyvében - kifejti, itt nem arról van szó, hogy valamiféle Vasháromszög összeesküvése maga kreálná a fenyegetéseket (például a hidegháborús szovjet, vagy a mai, az al-Kaida jelentette fenyegetést), vagy hogy ez a Vasháromszög közvetlenül manipulálná a fenyegetéseket túlreagáló politikusokat, az ő túlreagálásukat kiváltandó. Az emberi hálózatokon alapuló sok kicsi vasháromszög informális komplexuma inkább a nemzetbiztonsági politika terén eleve túlreagálásra hajlamos politikai elit teremtette lehetőségeket aknázza ki kreatívan a katonapolitika formálása érdekében (miközben maguk a lehetőségek azért többnyire tőle függetlenül "teremnek").

Mit is tehetnénk mindehhez hozzá egy nagy sóhaj kíséretében? A konstruktivista biztonsági tanulmányok nyelvén szólva: hát igen, a biztonság előállításához először is a biztonsághiány érzetének előállítása lehet szükséges. De azért ezt a biztonsághiányt nem maguk a katonák kreálják feltétlenül. Úgy is mondhatnánk: nem rúgják be az ajtót a katonák, de ha résnyire kinyitják nekik, beteszik a bakancsukat; ha pedig kitárják nekik az ajtót, ők bejönnek rajta.