A címben szereplő kérdést illetően az igazság alighanem valahol középütt található. Michael Hastings, aki tavaly - méltatlan módon - ki tudta buktatni Stanley McChrystal tábornokot az ISAF éléről a Rolling Stone magazinban megjelent, helyenként harmatgyenge cikkével, most újra próbálkozik.  Ezúttal a NATO afganisztáni kiképzőmissziójának (NATO Training Mission-Afghanistan) a parancsnokát vette célba, és valószínűleg nagyon szeretné, ha William Caldwell altábornagy emiatt elveszítené az állását. Elítélendő-e ezért? A történet fényében, amelyet tálal, én azt mondom, végső soron legitim, de nem támogatásra érdemes  a próbálkozása, tehát Caldwellnek nem kellene emiatt elveszítenie az állását.

A kirobbantott ügy lényege az, hogy a NATO TM-A parancsnoka  a befolyásos  VIP-vendégek, pl. amerikai kongresszusi képviselők, köztük például a beszerzésekkel foglalkozó képviselőházi bizottság vezetője, vagy  az odalátogató európai külügy- és belügyminiszterek számára igyekezett a NATO TM-A érdekeit a lehető leghatékonyabban eladni, és ehhez kifejezetten a lélektani hadviselésben és információs műveletekben jártas embereit hasznosította, köztük a nemtetszésének a médián keresztül hangot adó Michael Holmes alezredest.

Utóbbi aggályosnak tartotta ezt, belegondolván, milyen "halálos" képességekkel bír ő tulajdonképpen. A cikkben így nyilatkozik megfontolásairól: "Az én feladatom az, hogy játsszak az emberek fejével, hogy elérjem, az ellenség úgy viselkedjen, ahogy mi szeretnénk. Számomra tilos, hogy ezt a saját embereinkkel tegyem."

Én ezen a ponton félrenyeltem a reggeli kávémat. Lehet, hogy ez is Holmes tervének része volt, bár a belőlem feltörő röhögés már aligha. A lélektani hadviselés egyébként hasznos és hatásos dolog, senki félre ne értsen, de azért általában nem így működik, ahogy Holmes beállítja. Nem olyan, mint kalapáccsal beverni egy szöget a fába - vagy X effektussal elérni Y hatást; és ha a megrendelő nincs megelégedve, visszafizetjük a pénzt... na persze.

Hastings cikkének egyik legviccesebb pontja az, amikor a végén azt sugallja, hogy Carl Levin szenátor azért támogatja az afganisztáni kiképzőmisszió költségeit, mert az agyába plántálták, mit kell tennie. Levin kissé bosszúsan reagált is erre, megjegyezve, hogy évek óta saját maga igyekszik Afganisztánnal kapcsolatban mindenféle hasznos gondolatokat plántálni a közvélemény és a képviselőtársai fejébe.

Ezzel együtt nem teljesen érdemtelen a történet feltárása. Caldwellt menti, hogy a NATO TM-A-ban dolgozó PSYOP-osok/infoműveletesek a kiképzőmisszió részeként aligha vehetnék nagy hasznát specializációjuknak az ellenséggel szemben (a kiképzőmisszió jellegéből adódóan). Az afganisztáni műveletek költségvetését  és  a misszió megvalósíthatóságát  aláásó kongresszusi képviselő vagy más politikus ellenben felfogható egyfajta fenyegetésnek is  a katonák szemszögéből. Ezért  erős kísértés lehet  - bár  a demokratikus polgári-katonai kapcsolatok szempontjából kifogásolható módszer - megpróbálkozni azzal az intenzívebb meggyőzéssel, amelyre Caldwell az embereit igénybe vette. Ha minden igaz, előre részletes egyéni profilt készíttetett a Camp Eggersben, a kiképzőmisszió bázisán megforduló látogatókról, és kifejezetten "érzékeny pontokat", vagyis fogást keresett rajtuk (feltételezem, például olyan érveket, amelyek az adott illetőre erősebben hathatnak).

Mi hozható fel mentségként a védelmében? Ha nem Caldwell emberei a maguk módszerességével, azért a NATO TM-A vezetői ezt legalább maguktól és "nem-módszeresen" megtették volna mindenképpen, ha Holmes "halálos" praktikáit nélkülözniük kellett volna, akkor is. Az az elgondolás pedig, hogy egy kongresszusi képviselőt az afganisztáni látogatásakor mindenféle hatás érhet, csak éppen a biztonságáról gondoskodó, kint állomásozó katonák nem szabad, hogy hassanak rá bárhogyan is, a gyakorlatba átültethetetlen, életidegen ötlet.

Hastings, a cikkíró nem fogta fel amúgy, hogy a NATO TM-A alapvetően éppen az általa érzékelhetően támadott háborús részvétel befejezésének a felgyorsítása érdekében történik. Úgyhogy ha valaki vele szemben kritikusabb írásra kíváncsi - mert Hastings megérdemli -, annak ajánlom ezt a cikket is Joe Harlantől.