Grünhut Zoltán és Vörös Zoltán az arab világban és azon is túl, a tágabb Közel-Keleten lejátszódó folyamatokat értékelik az ennek a linknek a mentén elérhető tanulmányukban, a márciusi állást figyelembe véve, de azóta sem aktualitást vesztett módon.

Én itt saját kommentárt fűzök az anyaghoz, tehát legelőször is az eredeti tanulmány elolvasása javallott.

* * *

A tanulmány részletes, átfogó áttekintést ad az elmúlt időszakról, könnyen áttekinthető formában, országról országra. Ezt követően pedig az elemzés azokat az alapvető forgatókönyveket igyekszik felvázolni, amelyekkel a jövőt illetően számolni lehet, illetve amelyekkel a megfigyelők egy része számolni kíván (akár megalapozottan, akár nem; akár optimistán, akár pesszimistán).

Igazából nehéz párhuzamosan, de ennyire idioszinkretikus módon előrehaladó társadalmi változásokkal kapcsolatban egységes prognózist adni; legfeljebb muszáj lehet, a gondolkodás elkezdésének a megkönnyítése végett. Utána persze jöhet a kép árnyalása, az egyes esetek különálló, gondosabb értelmezése.

Ezt figyelembe véve kell értékelni a szerzők által vázolt lehetőségeket mint értelmezési keretet, amelynek nem az a célja, hogy minden egyes esettel kapcsolatban külön-külön is egyfajta "helyes" látásmódot tükrözzön.

Kicsit leegyszerűsítve, a szerzők által számításba vett eshetőségek az alábbiak:

1A: az uralkodó (autokrata vagy monarcha) átrendezi a kirakatot személycserék révén, amelyekhez persze politikai reformok is társulhatnak, illetve csitító jóléti intézkedések. 1B: erőszakkal is meg lehet kísérelni a megmozdulások (meg)fékezését. 2: demokratizálódás kezdődik, és jól is végződik (liberális demokrácia formálódik). 3: demokratizálódás kezdődik, de az iszlamista erők erősödése, akár pozíció(k)ba kerülése mellett (török minta). 4: demokratizálódás kezdődik, de hamarosan letérés következik az iráni minta irányában, az autoriter jellegű politikai rendszert megalapozó, markánsabb iszlamizálódás irányában.

Természetesen egy ilyen, átfogó értelmezési keretet is lehet és érdemes adott esetben finomítani: van értelme vitát folytatni arról, milyen nüanszait érdemes átgondolni, vagy hogy éppenséggel milyen elemeit kellhet átértékelni a már látottak fényében, hogy az általánosító gondolkodás magyarázó és jósoló erejét növelje.

Fontos észrevétel lehet például, hogy nem minden lehetséges forgatókönyv szerepel a fenti menün. Líbia látványos eltérést jelent, ahol monarchisták, dzsihádisták, átálltak és demokratizálni vágyók gyülekezete jelenleg NATO-támogatással vív fegyveres konfliktust a rezsim erőinek ellenében. Az 1B-pályáról történt a letérés alapvetően, de szélsebesen, a biztonsági szektor hasadásának a következtében, amely az autoriter rezsimeknek gyakorta végzete. Utóbbi eshetőség alapján akár 5A és 5B lehetőségeket is figyelembe vehetünk: a vezető elmozdítását a hatalomból a biztonsági szektorból kiinduló puccs eredményeként (5A), illetve a rövidebb-hosszabb fegyveres konfliktust a biztonsági szektor elemei, illetve a hozzájuk csatlakozók között (5B). Líbia esetében jelenleg az 5B eshetőség tanúi vagyunk, ahol az átálltak együtt harcolnak villámgyors kiképzésen átesettekkel/átesőkkel, iraki és afganisztáni gerillaveteránokkal, egyiptomi és nyugati különleges műveleti erőkkel, illetve a NATO légierőivel, miközben Kadafi oldalán vannak lojalisták, zsoldosok a Száhel térségéből, és legalább egyes, elszigetelt esetekben mellette kitartó, fegyvert fogó civilek is (az utóbbi eset Nawfaliyában történt meg). Ezen a ponton fontos hozzátenni, hogy az itt tárgyalt tanulmány írása március 17-én zárult.

Még március 17. előtt következett azonban egy másik intervenció, Bahreinben, az Öböl országainak együttműködésében (március 14-én). Különösen Szaúd-Arábiából és az Emirátusokból siettek biztonsági erők a nagyrészt síita protest elfojtására - ami kevésbé ismert tény: a Szaúd-Arábiával mindig szolidáris Pakisztán is résztvevője a beavatkozásnak, igaz, privatizált formában (egy, a pakisztáni hadsereg holdudvarába tartozó alapítvány toborzott ehhez embereket, főként volt katonák közül). Kérdés, hogy ebben az esetben még mindig az 1B forgatókönyvről van-e szó, vagy a nyílt, jelentős külső beavatkozás egészen új helyzetet teremt-e, és azzal inkább külön forgatókönyvként érdemes-e számolnunk. Én amondó vagyok, hogy igen.

Érdekes kihívás azután nem csak a demokratizáció esélyeinek megítélése a jövőbe tekintve, annak firtatásával együtt, hogy mi, mennyire téríthet le annak ösvényéről. Komoly kihívás ugyanis annak a megállapítása is, hogy mi választ el rendszerváltozást egy rendszerváltástól, az 1-es utat a 2-estől. Két linket hozok illusztrációként: imitt tunéziai aktivista fogalmaz úgy, hogy "a fejet levágtuk, de a fenevad teste még életben van", amott pedig Nagy-Britanniában élő egyiptomi szerző beszél "Mubarakisztán" fennmaradásáról Egyiptomban. Eközben az elégedetlenség elkerülhetetlenül még sokáig fennálló forrásai (pl. a munkanélküliség) miatti tüntetések továbbra is produkálhatnak sebesülésekkel, akár halálesetekkel járó erőszakot, ahogyan ez a tunéziai Tozeur városban is történt, öt nappal ezelőtt; hogy ilyesmi nem csak az 1B, hanem akár a 2-es forgatókönyv kontextusában is lehetséges, annak belátásához persze nem kell Európán kívülre tekinteni.

A forgatókönyvek fenti konceptualizálása egyébként valahol pesszimizmust sugall, és erről nyilván érdemes lehet beszélni. Kicsit bele van kódolva, hogy az 1A pályáról könnyen az 1B felé sodródhatnak az események, az azt leváltó 2-es pályáról pedig a 4-es felé. Lényegében ez az a félelem, amely évtizedek óta meghatározta a Nyugat politikáját a tágabb térséggel kapcsolatban, és ami a status quo melletti érvként esett számításba folyamatosan.

Abban nem értek egyet a szerzőkkel, hogy az elmúlt hónapok libanoni eseményei jelzésértékkel bírnak az iszlamisták általában vett esélyeit illetően - Libanon a maga konszociációs rendszerével és megosztottságával ehhez túl különleges eset, Mikati miniszterelnök és a Heszbollah viszonya pedig nem probléma- és konfliktusmentes). Ettől függetlenül viszont aggódhat az ember a jövő miatt, és joggal vetheti fel a kérdést, mennyire teljesedhet ki valamiféle demokrácia egy nagy egyenlőtlenségek és korrupció sújtotta, illetve erős vallásosság által áthatott társadalomban, amilyen az egyiptomi.

A szerzők idézik a Pew Research Center polljait Egyiptomból ezzel kapcsolatban - nem árt itt két forrást (ezt és ezt) részletesebben ismertetni, a képet pontosítandó, illetve egyben kiegészítendő. Utóbbi link mentén olyan adatok kerülnek elő, melyek a Muszlim Testvériség számára ténylegesen csak alacsony támogatást jeleznek (15%), ráadásul az elnökjelöltjük próbaválasztáson mindössze 1%-ot kapott a megkérdezettektől.

Az egyiptomiak egyötödének általános szimpátiája az al-Kaida irányában csakugyan megdöbbentő viszont, bár pl. 1%-kal kevesebben "bíznak meg" Oszama bin Ladenben, akármit is jelent ez.  Azt módszertani szempontból azért vegyük figyelembe, hogy a kérdés egészen pontos, gyakorlati tétje és jelentése a megkérdezetteknek sem lehetett teljesen világos (tehát nem csak számomra nem az).

Ami inkább figyelemre méltó, az az, hogy 1) az iszlám jelenlegi és lehetséges befolyását az ország politikai életére Egyiptomban a társadalom túlnyomó része pozitívnak tartja, 2) azoknak, akik a "fundamentalizmus vs. modernizáció" ellentétpár tekintetében készek állást foglalni, 59%-a az előbbi mellett teszi le inkább a voksát, 3) a Hamász iránti általános szimpátia pedig 49%-os (az Izrael szempontjából szintén érdekes Heszbollah iránti pedig 30%-os). Ezek az adatok arra utalnak, hogy nyitva van egyfajta kapu, amelyen át a valódi demokratizálódás kihagyásával (mert az akár valóban lehetetlen is lehet a jelen körülmények között) a 3-as forgatókönyvben jelzett elhajlás és a 4-es forgatókönyben jelzett kisiklás közé lehet jutni. Akik viszont keresztülmehetnének ezen a kapun, egyelőre nem élveznek többségi támogatást, ez is fontos.

Mindenesetre az esetlegesen ebbe az irányba mutató folyamatok következményeinek a mérséklése nyilván a hadseregre hárulna, amely az erőszak szelektív vagy kevésbé szelektív alkalmazásával a demokratizálódás irányához képest egyéb típusú elhajlásokat képes generálni. Angolul kérdezem, mert úgy jobban jön ki: akkor "Back to Square One?" Naná, hogy azt kell ideírnom a végére, nem tudom. A Square One foglalt, a múlt foglalja el, ezt mindenki látja, és onnét a múltkor a Tahrir Square-re vezetett az út. Oda viszont a nép nem azzal a várakozással vonult ki, hogy efféle ördögi köröket járva fog keringeni.

Szóval lehetünk optimisták, vagy egyszerűen és kényszerűen beláthatjuk, hogy most menni kell valamerre előre, akkor is, ha nincsen hozzá "iránytű". Számomra egyébként egyre világosabb, hogy burkolt kicsi célzásként ez a gondolat volt elültetve a Pentagon részéről az Odyssey Dawn hadművelet nevében.