Természetesen vaskos leegyszerűsítés lenne azt mondani, hogy a líbiai háború oka az olaj volt - hiszen azt Kadafi eladta volna mindenképpen a világpiacra. De az közismert tény volt végig, hogy a francia és a brit "interveniátorok" humanitarianizmusuk nyomán némi jutalmat azért pironkodás nélkül elfogadnának, kitermelési és feltárási lehetőségek terén például, de olajexport révén történő természetbeni kompenzációként is akár. A Total, a BP vagy a Shell mind nyertes befutónak tűntek a felkelők győzelmének esetén.

És az is sejthető volt, hogy ahol van jutalmazás, ott lehet büntetés is. Azok az országok, melyeknek reakciója Bengázi ostromának megakadályozásával kapcsolatban a Nyugat szándékaival kapcsolatos szkepszis hangoztatásában merült ki, és ez netán ENSZ BT-beli szavazási magatartásukban is visszatükröződött, aggódhattak már meglévő lehetőségeik jövőbeni kiaknázása ügyében - például Oroszország és a Kínai Népköztársaság.

(A Kadafi leváltását illetően eleinte habozó, később csatlakozó Olaszország idővel megnyugtató jelzéseket kapott. Az Eni jelenleg földgázzal, benzinnel és egyebekkel látja el Tripolit, augusztus 29-én pedig az olasz cég és a TNC egy együttműködési megállapodást írt alá, mely már az olaszok számára kritikus jelentőségű Zöld Áramlat vezeték működésének mihamarabbi újraindításáról is szót ejt. A piac előre sejtette, hogy nem lesz gond ezen a téren, mert már Tripoli bevételének első napjaiban emelkedett az Eni részvényeinek az árfolyama. Amúgy pedig a vasúti közlekedési rendszereket építő, Líbiában szintén régebb óta aktív Ansaldo STS részvényeié is.)

Alain Juppé francia külügyminiszter így magyarázta a jutalmazással kapcsolatos elvárásait:

"... ez nekem elég logikusnak és igazságosnak tűnik."

Na már most, mindez - a várható hálát illetően - persze nem csak a levegőben lebegett. A Libération kezébe került (érzésem szerint valahonnét a francia diplomácia vagy az Elysée irányából) egy diplomáciai levél, melyet a felkelők átmeneti nemzeti tanácsa (TNC) a katari emír kabinetjének írt még áprilisban. Ebben meglehetősen pongyola megfogalmazással utalás szerepel, miszerint

"... elküldtük Mahmúd testvért (Mahmúd Sammamot, a TNC médiaügyi miniszterét), hogy aláírja ezt az egyezményt, mely a teljes nyersolaj 35%-át a franciáknak juttatja, cserébe a Tanácsnak nyújtott támogatásukért."

Ez így mind felettébb érdekes persze, azzal együtt is, hogy hangsúlyozzuk, még egyszer, hogy ettől az olaj nem lesz kizárólagos magyarázója a líbiai beavatkozásnak (vagy akár azon belül a francia részvételnek). Viszont ennél jelenleg érdekesebb kérdés, hogy lehetnek-e gondok francia részről egy ilyen megállapodás érvényre juttatásával. A kiszivárgás vajon a biztosítékkeresés jele-e? A TNC augusztusban ugyanis újraalakult effektíve, mint arra a Libération figyelmeztet, akkor pedig nem árt tőlük a megerősítés.

(Kalapbiccentés Matthieu Auzanneau felé, aki kiváló blogján szépen összeszedte ezt a témát, és sok linkjére is építettem ebben a pósztban.)