Obamának számos lépése igen jól jött ki a múltban, ami a kül- és a belpolitika összehangolását illeti.
Ilyesmi volt tetten érhető például abban, ahogyan a szaúdi F-15-ös eladások időzítése stratégiailag jól jöhetett az elnökválasztás szempontjából is Missouriban, vagy ahogyan tavaly májusban, az európai turnéján Obama többek között Írországba és Lengyelországba látogatott el, ami az ír- és a lengyel-amerikai "kötőjeles" szavazók szempontjából is szerezhetett piros pontokat. Ezek nem kivételes esetek, a hatékony politizálás többek között azon múlik egy vezető állami döntéshozó esetében, hogy mennyire képes a kétfrontos vagy kétszintű játszmában megállni a helyét mindkét fronton/szinten (bel- és külpolitikailag is).
Ami fokozottan érdekes, az a kalkulált, túlzottnak nem nevezhető, de nem is jelentéktelen, és ugyanakkor nem "veszteségek elől menekülő" típusú (hanem éppenséggel nyereségkereső) kockázatvállalás visszatérő előfordulása Obamánál.
Milyen eseteket sorolnék ide például?
1) Bin Laden likvidálása tavaly május elején. A DEVGRU (közismertebben a Navy SEAL) beküldése komoly kockázatvállalás volt, ezt talán nem is kell különösebben részleteznem.
2) Ahhoz, hogy az írországi Moneygall falucskába a program keretei szabta szűkös időben is eljusson tavaly májusban, és egy ír kocsmában előadhassa azt a show-t, amelyről én is beszámoltam itt, Obama viharos időjárásban, helikopterrel vágott neki az útnak. Az ír külügyesek ezen kiakadtak, az újságírók hánytak a fedélzeten, Obama európai ügyekért felelős tanácsadóját, Elizabeth Sherwood-Randallt pedig a visszaérkezést követően, még a repülőtéren, elfújta a szél.
3) Idén január 26-án Obama azzal könyvelhetett el újból sikert, hogy a State of the Union beszéd előtt nem sokkal a DEVGRU általa jóváhagyott műveletben szabadított ki két túszt (egy amerikait és egy dánt) Szomáliában kalózok fogságából. Az amerikai kommandósok ejtőernyővel érkeztek, lábon közelítették meg a célt, megöltek kilenc fogvatartót, nem szenvedtek veszteséget, és ami a legfontosabb, kihozták a túszokat teljes épségben. Az utóbbi művelet nyilván végződhetett volna máshogyan is, de végül minden klappolt. Így aztán Obama egy Leon Panetta felé eleresztett rejtélyeskedő gratulációval indulhatott beszédet tartani a Kongresszusnak (kifinomultságára jellemző, hogy a beszédében erre a műveletre nem tért ki, csak a tavalyi, Bin Laden ellenire; az utólagos hírverés úgyis, magától is megtette a hatását).
Videó: "Good job tonight" - szólt oda a Hillary Clinton mögött álló Panettának, a védelmi miniszternek Obama.
Mint említettem, alapvetően nem veszteségek elől menekülő kockázatvállalásokról beszélünk, de azért hozzátehető ehhez, hogy például Bin Laden likvidálása milyen kiválóan alkalmas volt Donald Trump leégetésére is, aki éppen azokban a napokban követelte a leghangosabban Obama teljes anyakönyvi kivonatának a nyilvánosságra hozatalát. Ahogyan az annak idején körbejárt vizuális mém mutatja:
Mindezért amiatt nem irigyelhető mégsem Obama, mert nincs rá garancia, hogy katonai műveletekben mindig jól jön ki a lépés, márpedig ilyenek, köztük rázósabbak is, menetrendszerűen zajlanak (a SOCOM/JSOC különleges műveletei nagyüzemben mennek, és közben nagyságrendekkel nagyobb téttel bíró játszmák is futnak).
Mégis, ha egy ellenpéldával kellene illusztrálni az Obama-féle kockázatvállalás eddigi sikerességét, a külpolitikában a belpolitikai veszteségek miatt kapkodóvá váló, ott piros pontokat nem a legátgondoltabban kereső vezetőként elég lehet Nicolas Sarkozyre gondolni.