Marton Péter
Zig Zag és én a közvélemény politikaformáló szerepéről vitatkoztunk ennek a pósztnak a kommentjei között, amikor Link_Elek közbevetette az alábbi idézetet ebből a cikkből:
"... a folyamatos felgyülemlése az ilyen eseményeknek - a Korán-égetéseknek, a (holttestekre) vizelő tengerészgyalogosok esetének, vagy éppen a lehető legelvetemültebbnek tűnő gyilkosságoknak - fogja a közvéleményt áthajtani a kritikus ponton. És akkor minden korábbi számítás befuccsol, dacára annak, amit az elnöki adminisztráció vagy éppen a Kongresszus eltökélt. Így működik egy demokrácia - akár jó ez, akár nem."
Mindez természetesen az afganisztáni eseményekre vonatkozik, ahol a közelmúltban bürokratikus balesetből kifolyólag valóban megtörtént Korán-példányok elégetése, tálib toborzópropagandává avanzsált néhány tengerészgyalogos elcsökevényesedett regimentális szubkultúrájának az altesti kivetülése, legutóbb pedig egy olyan amerikai törzsőrmester ölt meg tizenhat afgánt, köztük gyerekeket, akinek most a közúti balesetben elszenvedett sokkal korábbi fejtraumáját hibáztatnák egyesek kényszeredetten (halkan megjegyzem, a nyugati társaikra támadó afgán katonák közül nem egy esetében pontosan ugyanilyen, a beszámíthatatlanságra hivatkozó érvek szoktak jelentkezni ilyenkor, a következményeket mérsékelendő). Az egyébként ún. "falustabilizációs" műveletekben támogató szerepet játszott amerikai katonának, fejtrauma ide vagy oda, ahhoz volt esze, hogy a közeli falu sikeres destabilizálása után visszamenjen a bázisára.
A felsorolt eseteken kívül egyébként, amit a cikk már meg sem említett, ott volt tavaly a notórius "kill team" esete is, ugyanúgy Kandaharban, ahol a legutóbbi eset történt (térkép balra) - az abban az ügyben érintett katonák konkrétan sportból mentek gyilkolászni.
Mindennek hatása van a közvéleményre és a döntéshozókra egyaránt. A republikánus elnökjelöltek közül Newt Gingrich a Korán-égetések ügyében még harsányan kritizálta Obamát, kijelentve, bocsánatot kérnie nem Amerikának kell, hanem a felháborodást szerinte eltúlzó afgánoknak. Obama ennek ellenére is a legutóbbi gyilkosságok miatt már azt nyilatkozta: "ez még inkább megerősíti bennem az elhatározást, hogy a csapatainkat rendben hazahozzam."
Vasárnap nyilvánosságra hozott, minden bizonnyal még a kandahari eset ismerete nélkül született közvélemény-kutatási eredmények szerint az amerikaiak 60%-a nem látja értelmét az afganisztáni háború folytatásának, és még a republikánus szavazók körében is 74-ről 47%-ra csökkent a támogatók aránya 2009 óta (a republikánus táboron belül éppen 47% az ellenzők aránya is). A belinkelt cikk szerzői maguk is megjegyzik, hogy a támogatók aránya valószínűleg megy még lejjebb is a kandahari eset hatására.
Kérdés, milyen következtetést vonjunk le ebből a háború ellenzésének meghatározó forrását illetően. Gil Merom a demokráciák gerillaháborúkban elszenvedett tipikus nehézségei kapcsán, How Democracies Lose Small Wars c. könyvében megkülönbözteti a "normatív" és az "instrumentális" felfogásban megfogalmazódó háborúellenes kritikát. Az utóbbi kategóriába a legkülönfélébb költségek - veszteségek és anyagi költségek - miatti ("haszonelvű") ellenállás tartozik, míg a normatív kritika az erkölcsi ellenzékiség alapja a háború legkülönfélébb, morálisan kifogásolható momentumaival kapcsolatban.
Látszólag kézenfekvő lehet a feltételezés, hogy a közelmúlt botrányos esetei kapcsán itt az erkölcsi alapú ellenzékiség felhalmozódásáról van szó. Valójában azonban a fent említett esetek, és azok mellett például az afgán belügyminisztériumban a közelmúltban orvul meggyilkolt amerikai katonatisztek esete, vagy éppen az IED-robbantásokban folyamatosan elszenvedett vérveszteségek általában, mind egyetlen nagy, ronda, sötét masszává gyúródnak össze az emberek fejében; nem válik szét világosan instrumentális és normatív vagy erkölcsi ellenzékiség. Ha ezekkel a fogalmakkal mindenképpen játszani akarok, akkor azt mondom, az erkölcsi alapú elborzadásban is van instrumentális elem, hiszen reputáció szempontjából tűnik egyre vállalhatatlanabbnak és hiábavalónak az afgán misszió az átlagos választó számára, aki Afganisztánnal csak ilyen hírek kapcsán találkozik mostanában.
Ezt Merom munkájának felülvizsgálataként általában is relevánsnak tartom, ha úgy tetszik, egy alapvetően politikai realista szemlélet jegyében, miközben persze tisztában vagyok vele, hogy lehetnek az afganisztáni jelenlétet valóban (akár megalapozott, akár téves) erkölcsi megfontolások alapján ellenző csoportok is.
Hogy a cikk előrejelzése az Afganisztán-politika lehetséges szétesését illetően helytálló-e? Ilyesminek a jelei a fent említettekhez hasonló esetektől függetlenül mutatkoztak már eddig is, amint arról írtam is itt korábban. Ehhez tegyük még hozzá illusztrációnak a francia elnökválasztási kampány nem túl konstruktív légkörét - a NATO közös, 2014-es terveire fittyet hányva François Hollande elnökjelölt ennek az évnek a végéig hozná ki Afganisztánból a francia katonákat, miközben az ügyben Pandóra szelencéjét amúgy Sarkozy nyitotta ki még januárban, mikor 2013-ra ígérte meg ugyanezt -, és úgy tűnik, tényleg felgyorsult a csúszás a lejtőn.
De azért hosszú még az a lejtő, még ha menet közben tovább változhat is a lejtése.
