Rada Péter
Az előválasztásokat és az augusztus után beinduló tényleges elnökválasztási kampányt is figyelembe véve mindig érdekes egy-egy téma mentén horizontálisan is összehasonlítani a jelöltek programját, vagy jelen esetben inkább csak véleményét. Figyelembe véve, hogy itt nem túlzottan kiforrott programokról van szó abban a tekintetben, hogy az Egyesült Államoknak milyen jellegű demokráciaterjesztési stratégiát kellene követnie. A bejegyzés apropóját egy, a napokban a Council on Foreign Relations honlapján megjelenő összefoglaló adta (bővebben itt), amely a jelöltek álláspontját igyekszik összehasonlítani ebben az elhanyagoltnak tűnő, de korántsem marginális témában. Minden bizonnyal nem ez a kérdés fogja a központi szerepet betölteni a viták napirendjében (hiszen azt most sem ez tölti be), mégis érdemes egy kicsit értékelni az eddig elhangzottakat, vagy tapasztaltakat.
A demokrácia terjesztése, vagy a demokratikus átalakulások támogatása gyakorlatilag mindig is az amerikai külpolitikai napirend részét képezte. Mint ilyen, hosszú időre visszatekintő hagyományokból táplálkozik. Először is az Egyesült Államok már a létrejöttétől kezdve egyfajta demokratikus alternatívaként igyekezett megjelenni a nemzetközi kapcsolatokban, és az amerikai modell bemutatása és átvételének a segítése fontos szelete az amerikai külpolitikának. Másrészt a wilsoni hagyományok liberális institucionalizmusa és a cél, hogy Washington „biztonságossá tegye a világot a demokráciák számára” ugyanúgy meghatározó gondolat az amerikai külpolitikában, mint a hit a demokratikus béke elméletében. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a demokrácia terjesztése soha sem vakbuzgó ideológiai meggyőződésként volt jelen, de azzal sem lehet (legalább is megalapozottan) megvádolni az Egyesült Államokat, hogy a stratégia pusztán egy altruisztikus napirend részét képezné. A valóság valahol a kettő között húzódik meg. Washington egyszerre igyekszik a demokrácia és az emberi jogok globális védelmezőjének a szerepében megjelenni, másrészt arra törekedni, hogy az amerikai érdekek védelme megvalósuljon. Az eredmény nem is lehet más, mint egy szemi-realista kettős mérce, amely miatt már jogosan támadhatják a kritikusok Washingtont (bővebben itt). 
Nem meglepő, hogy a jelöltek politikai elképzelései a területen ugyanazon kérdések körül csoportosulnak, és az eltérést a retorika és a ténylegesen vállalt politikai lépések közötti eltérésekben ragadhatjuk meg. Minden jelölt egyetért abban, hogy az Egyesült Államoknak kiemelt szerepe van a demokratikus értékek és intézmények terjedésének és megerősödésének elősegítésében. A vita tárgyát csak az a kérdés képezi, hogy Washingtonnak mindezt milyen eszközökkel és milyen agresszívan kellene kiviteleznie, vagyis, hogy a célok megvalósításához milyen eszközöket kellene rendelni. Minden jelölt igyekszik választ adni, hogy milyen viszony fűzze az Egyesült Államokat a tunéziai, egyiptomi, vagy líbiai autokratikus rezsimek helyét átvevő politikai erőkhöz. Nem meglepő módon mindannyian véleményt formálnak a líbiai amerikai katonai elköteleződés tekintetében és ugyanígy morális, pragmatikus, vagy a kettő ötvözésével kialakított álláspontot próbálnak kialakítani a szíriai beavatkozás lehetőségeit mérlegelve.
Érthetően Barack Obama esetében nem csak az elhangzott beszédekből tudunk kiindulni, hanem valódi cselekedetekből (bővebben itt). A kettő sok esetben nem egyezik, és hozzájárul az amerikai népszerűség csökkenéséhez a Közel-Keleten. A dupla sztenderdek alkalmazása, például katonai erő alkalmazása Líbiával szemben, vagy a kemény gazdasági szankciók követelése Szíriával szemben nem állnak összhangban például a Bahreinben történtek figyelmen kívül hagyásával. Még Obama 2009-es kairói beszédben is az a retorika jelenik meg, hogy egy külső erő nem kényszerítheti rá a politikai rendszerét másik országra, mégis 2011 májusa után már arról kellett meggyőzni az „arab tavasz társadalmait”, hogy Washington célja a demokratikus átalakulások támogatása, vagy, hogy Bashar al-Asszadnak nincs joga Szíriát irányítani. A líbiai események kapcsán pedig Obama folyamatosan magyarázkodásra kényszerül, és igyekszik a moralitás hangoztatása mögé bújni, miszerint olyan esetekben, ahol a nemzetközi közösség együttműködik és az Egyesült Államok azt teszi, ami helyes, nincs értelme a beavatkozás költségeit vizsgálni. (Obama egyértelműen már most az újraválasztási kampányát folytatja.)
Talán senkit nem ráz meg az a megállapítás, hogy a republikánus jelöltek nem mindenben értenek egyet Obamával. A beavatkozásokat és az amerikai erő „pazarlását” élből elutasító Ron Paul kivételével minden jelölt keményebb („hawkish”) álláspontot képvisel.
Mitt Romney szerint az Egyesült Államok jóval többet tehetne aktívan a demokratikus átalakulások megsegítésére, és ezen keresztül kezében tarthatná az eseményeket, hogy el lehessen kerülni a vészforgatókönyvet, amely egy demokratikus, de ellenséges Észak-Afrikáról és Közel-Keletről szól. (Értékek alapján lehet kritizálni, de nem ellentétesen az érdekekkel.) Mindezt véleménye szerint csak egy egységes stratégia alkalmazásával lehet elérni, új pénzügyi alapokat kell létrehozni és a térségbeli partnereket jobban be kell vonni. (Például Törökország és Szaúd-Arábia segíthetne felfegyverezni a szíriai ellenzéket.) De katonailag nem szabad beavatkozni, főleg nem Szíriában, amely jóval erősebb, mint Líbia volt.
Rick Santorum nem a líbiai beavatkozás tényét kritizálja, hanem az amerikai külpolitika tehetetlenségét, főleg a rezsim bukását követő események befolyásolásában. Santorum nem elsősorban humanitárius szempontok által vezérelve nem ért egyet Obama külpolitikájával, hanem mert az véleménye szerint nem szolgálja az amerikai érdekeket. (Bővebben itt és itt) Jól példázza mindezt, hogy szerinte nem lett volna szabad hagyni, hogy a Mubarak-rezsim megbukjon, mert várható volt, hogy a Hamasszal jó viszonyt ápoló Muszlim Testvériség fog a legjelentősebb politikai erővé válni Egyiptomban. Természetesen mindez nála sem jelenti, hogy az amerikai demokráciaterjesztési stratégia kettős mércéjét kritizálná, mert olyan országokban, ahol nem sért stratégiai érdekeket, ott a pro-demokratikus erők szignifikánsabb támogatását tartja célnak, pláne akkor, ha a demokrácia megerősödése amerikai érdekeket szolgálna. Nem meglepő, hogy Iránnal szemben is keményebb amerikai fellépést tart csak elfogadhatónak. Ebben az összefüggésben érthető, hogy miért javasolta márciusban már azt, hogy az Egyesült Államoknak segítenie kellene a szíriai ellenzék felfegyverzésében, hiszen Szíria nem más, mint egy iráni bábállam.
Newt Gringich javaslatai hasonlítanak leginkább a Bush-kormányzatra jellemző neokonzervatív felfogásra, mert „Amerikának a szabadság mellett kell kiállnia”. Ennek igaznak kell lennie minden szituációban és a stratégiai partnerekre is ki kell terjednie. Gingrich még olyan országokkal szemben is alkalmazandónak tartja ezt az elvet, mint Oroszország, vagy Kína. Nem véletlen, hogy a Bush kormányzat közel-keleti politikáját számtalan alkalommal megvédte, sőt példamutatónak nevezte. A modernitás fejlődése, ami a demokrácia megerősödésében jelenik meg, közvetlen amerikai érdek, hiszen stabil, megbízható partnereket „hoz létre” az amerikai kereskedelem és gazdaság számára. A Muszlim Testvériség hatalomra kerülése Gingrichet is aggasztja, de szerinte gazdasági szankciókkal és kemény diplomáciával kordában tartható az egyiptomi politikai rendszer átalakulása. Februárban már ő is a szíriai ellenzék felfegyverzését tartotta a megfelelő megoldásnak, illetve arra hívta fel a figyelmet, ha az Egyesült Államok el szeretné kerülni, hogy ténylegesen be kelljen avatkoznia katonailag, akkor a térségbeli szövetségeseket kell minderre rávennie és támogatnia.
Ahogyan már említést nyert, Ron Paul elutasítja, hogy az Egyesült Államoknak be kellene avatkoznia más országokban, vagy pénzt és amerikai életeket kellene áldoznia a Közel-Kelet miatt. Példaként említi, hogy Washington hiába pénzelte Egyiptomot évtizedeken keresztül, Egyiptom nem lett demokratikus és a támogatott rezsim sem tudott a helyén maradni. Az eredmény inkább csak az Amerika- és Izrael-ellenes érzelmeket erősítette fel. Véleménye szerint Obamának nem volt alkotmányos felhatalmazása a líbiai beavatkozás kivitelezésére, ráadásul itt is a rendszer bukásával - több mint valószínűleg – az iszlamisták szerzik meg a hatalmat. Az elzárkózást a beavatkozásoktól nem csak azért kellene komolyan venni, mert azok soha sem azzal az eredménnyel értek véget, amelyet az Egyesült Államok tervezett, hanem mert véleménye szerint a hatékony megoldás az lehetne, ha az Egyesült Államok azzal mutatna példát, hogy „jó munkát végez otthon". Kijelentette, ha ő lenne az elnök, csak akkor avatkozna be Szíriában, ha erre a Kongresszus kéri és felhatalmazza.
Zárszóként nem szabad elfelejteni, hogy az elhangzott vélemények és álláspontok egy választási kampány keretei között jelennek meg. A demokráciaterjesztés gyakorlatát és tapasztalatát figyelembe véve naiv lenne az a feltételezés, hogy a beszédek változtatások nélkül megjelenhetnének a gyakorlatban is. Az Egyesült Államok külpolitikájának is igazodnia kell a gyorsan változó világhoz, ami végső soron oda vezet, hogy miközben szavakban Washington mindig is támogatni fogja az amerikai értékek terjedését és megerősödését, a külpolitikai agendát mégis a gyors változások generálta stratégiai bizonytalanság csökkentése fogja alakítani, vagyis az amerikai érdekek szerint alakuló külpolitika folytatása.
A szerző a Young Atlanticist Working Group tagja.
