Nemes Zsófia

2012. március 15-én Rowan Williams, a canterbury érsek (a képen balra) bejelentette, hogy az év végén távozik posztjáról. Ez a lépés minden bizonnyal nem érte teljesen váratlanul azokat, akik ismerték az ügy hátterét, és az anglikán egyházon belül évtizedek óta zajló kemény vitákat, melyekkel összefüggésben folyamatosan anglikán papok és hívek vándorolnak át a római katolikus egyházhoz. A leköszönő vezető legutóbbi, húsvéti beszédében mindenekelőtt a vallással szemben hagyományosan szkeptikusabbnak számító fiatalokhoz szólt, és felhívta a figyelmet a tanulás fontosságára a hit valódi mélységeinek megértésében. Továbbá óva intett attól, hogy a középfokú iskolákban a vallásos oktatás jelentőségét leértékeljék.

A 61 éves Rowan Williams 2002 óta állt a közel 80 millió hívőt számláló anglikán egyház élén. Lemondása egyszersmind politikai kérdéssé is vált, hiszen utódának személyéről a brit miniszterelnök, végső soron pedig II. Erzsébet királynő fog dönteni. Az év második felére eső kinevezési folyamat során első körben egy egyházi személyekből álló jelölőbizottság teszi meg javaslatát David Cameronnak, aki II. Erzsébet elé terjeszti azt jóváhagyásra.

Az, hogy ki lesz az új érsek, egyben meg is határozza majd az egyház által követendő mainstream gondolatot, azaz hogy elindul-e egy lassú elvilágiasodási, kvázi liberalizálódási folyamat, vagy a tradicionalizmus, esetleg a keresztény fundamentalizmus nyer teret?

Nagyjából 20 évvel ezelőtt alapvetően két kérdéskör mentén oszlott ellentétes táborokra az anglikán egyházi elit, s vele együtt természetesen a hívők is: az egyik a homoszexuális papok, a másik pedig a női püspökök lehetséges kinevezése. A jelenleg még hivatalban lévő érsek nyíltan vállalta e téren vallott liberális, megengedő nézeteit. Rowan Williams 2010 szeptemberében nyilatkozta azt, hogy szerinte nincs semmi elvetendő abban, ha egy anglikán pap homoszexuális, és nagy bajnak tartja, hogy a tradíciók nem engednek teret ennek felvállalására. Vele szemben számos vezető személyiség kategorikusan elutasította a nyitást. Williams személye testesítette meg a konfliktust, így a rá nehezedő nyomás egyre nőtt, míg végül saját bevallása szerint "e belső viszály felőrölte".

Utódának személye még kérdéses, de a legesélyesebb jelöltek között mindenképpen ott van az ugandai születésű John Sentamu, a jelenlegi yorki érsek, valamint Richard Chartres londoni érsek, Nick Baines bradfordi és Tim Stevens leicesteri püspök.

Sentamu kinevezése mérföldkő volna az anglikán egyház történetében, hiszen ő lenne az első fekete bőrű vezető. Nézeteit már számos alkalommal világosan kifejtette. Legutóbb nyíltan támadta a brit kormány azonos neműek házasságát legalizálni kívánó terveit: kijelentette, hogy a házasság egy nő és egy férfi között létrejövő kapcsolat, és hogy nem támogatja ezen, hosszú ideje működő társadalmi struktúrák újradefiniálását.

A másik jelölt a négygyermekes Richard Chartres, aki híres aktív társadalmi szerepvállalásáról, elkötelezett környezetvédő, s főleg a járművek károsanyag-kibocsátása ellen emel szót. A szélesebb nyilvánosság Vilmos herceg esküvőjén ismerhette meg, amelyet ő celebrált. Nem véletlenül, hisz kifejezetten jó kapcsolatot ápol a királyi családdal.

A fiatalabb generációhoz tartozó, 1957-ben született Nick Baines kiválóan alkalmazza a média által kínált lehetőségeket a hívekkel való kommunikációra. Rendszeresen vezet vallási műsorokat a közszolgálati rádióban, saját blogja van, emellett pedig igazi bestseller-szerzőnek is nevezhetjük, könyvei közvetlen, népszerű stílusa miatt.

Végül nézzük Tim Stevenst, aki püspöksége mellett aktívan politizál is, hiszen tagja a Lordok Házának. Érdekesség, hogy Leicesterben él Nagy-Britannia legnagyobb hindu közössége, illetve jelentős számú muszlim is. Stevens fontos feladatának tekinti, hogy elősegítse a párbeszédet ezen vallási közösségekkel, és megteremtse az együttműködést a várost érintő ügyekben.

Ezek alapján láthatjuk, hogy elég széles a választék, és bárki legyen is év végétől az új canterbury érsek, az ügy azonnal politikai érdekeket fog érinteni. David Cameron konzervatív miniszterelnök Rowan Williams lemondása után igencsak tanulságos módon értékelte az egyházfő munkáját: „…a kihívások és a változások korában vette át az egyház vezetését, és világszerte kiváló munkát végzett. Egy mélyen emberi világnézetet képviselt, amelyben vallásra és felekezetre való tekintet nélkül hihettek az emberek.”

Ez a méltatás főleg annak fényében érdekes, ahogy Cameron a melegjogokról vélekedik.

Mielőtt 2005-ben a brit Konzervatív Párt elnökévé választották, a politikus következetesen ellenezte a melegjogok széleskörű kiterjesztését, a liberális törvénykezést, és kemény kritikákat fogalmazott meg Tony Blair szerinte káros, a homoszexualitást „reklámozó” tevékenységeivel szemben. Az Attitude Magazin által „politikai pálfordulásnak” nevezett eseményt követően azonban a jelenlegi miniszterelnök alapvetően változtatott korábbi nézetein, és ma már kifejezetten pártolja a homoszexuálisok emancipációját.

Felmerül a kérdés, hogy jelen elemzés nem túlozza-e el a canterbury érsek pozíciójának jelentőségét egy olyan, szekuláris államban, mint amilyen Nagy-Britannia.

Nyilvánvaló, hogy a britek esetében nem beszélhetünk olyan mélyen vallásos, politikai kultúrájában is gyakran a hit által vezérelt lakosságról, mint mondjuk az Egyesült Államokban, de a mindenkori kormányzatnak komolyan kell számolnia az anglikán egyház és természetesen az azt megtestesítő canterbury érsek befolyásoló szerepével.

Épp ezért nem közömbös az ország jövője szempontjából, hogy el lehet-e kerülni a szkizmát, amit Rowan Williams komoly veszélyként említett lemondó beszédében és a BBC News-nak adott interjújában. Szerinte az ő távozásával nem szűnnek meg a problémák az egyházon belül, és továbbra is lesznek olyanok, akiknek nem áll érdekében megakadályozni a szakadást.

A fentiek alapján vitathatatlan, hogy az a „casus belli”, amely körülbelül 20 éve kirobbantotta a harcot az anglikán egyházon belül, vagyis hogy lehessen-e pap az, aki homoszexuális, és beiktathassanak-e női püspököket, csupán a jéghegy csúcsa. Kézenfekvő, hogy ebből a problémakörből kiindulva pillanatok alatt eljuthatunk a multikulturalizmus, vagy éppen a vallási fundamentalizmus jelentette kihívásokhoz. Egy rendkívül komplex jelenségről van szó, egy sokszereplős játékról, amelyben a brit uralkodó és a miniszterelnök egy jól (vagy éppen rosszul) megválasztott érsekkel de facto kijelölhetik a jövő szociálpolitikájának kereteit is, és hathatnak más európai államok ilyen jellegű döntéseire.