Az alábbi részleteket Kolinda Grabar-Kitarović nyilvános diplomáciáért felelős NATO-főtitkárhelyettes nyilatkozataiból ollóztam, az Atlantic Community oldalról:

"... a Szövetség 2010. novemberi Lisszaboni Csúcsán a kormány- és államfők elfogadták az ENSZ BT 1325-ös határozatának a NATO-vezetésű missziók és műveletek keretében történő hangsúlyos figyelembe vételére (mainstreaming) vonatkozó cselekvési tervet. (...) Az 1325-ös BT-határozat gyakorlatba ültetése életeket mentett meg. (...) Jelentős változtatásokra került sor nem csak abban a tekintetben, hogy Afganisztánban hogyan folytatjuk műveleteinket, hanem másutt is."

A nyilatkozat egy másik pontján világossá válik, hogyan látja ezt a hivatalos álláspontja tükrében a NATO. Az ENSZ BT-nek a nők, a béke és a biztonság viszonyáról szóló 1325-ös határozatával kapcsolatban a gender-vonatkozású kérdéseket a szervezet az alábbi tekintetben igyekszik figyelembe venni:

"(arra összpontosítva:) hogyan fokozhatja a gender-szakértelem a műveleti hatékonyságot, és hogy miben áll a nők bevonásának és meghallgatásának a jelentősége a műveleti eredmények javítása terén."

Ez természetesen egy igen szűk perspektíva. Afganisztánban a nők helyzetét illetően reflexszerűen eszünkbe juthat a rengeteg nyilvánvaló probléma: mint azt a tálibok a Petraeus-féle eset kapcsán sem mulasztották el elmondani, a házasságtöréssel megvádoltakat ők halálra köveznék, de emellett eszünkbe juthat az is, hogy annyi afgán nő gyújtja fel magát ellehetetlenülő élethelyzetek elleni tiltakozásképpen (lehet ez növekvő trend is akár), vagy hogy mi történik az utóbbi időben a határ pakisztáni oldalán, ha egy tizennégy éves kislány blogot ír a lányok oktatáshoz való jogáról.

Itt jön be a politika árnyalt értékelésének kihívása. Lehetne a NATO fenti vállalásaival kapcsolatban mindezt számon kérni, mint a tágabb szemlélet és a kemény valósággal való szembesülés szükségességét. Viszont az afgán nők helyzete egyrészt nem igazán a NATO "hibája", másrészt pedig konkrétan Kolinda Grabar-Kitarović és mások együttes erőfeszítéseinek az eredménye, hogy a NATO részéről a nők helyzetének a jelentősége Afganisztánnal összefüggésben formálisan is megkülönböztetett figyelmet kap ezeken a vállalásokon keresztül.

A hétköznapi gyakorlatban, a műveleti szinten az 1325-ös határozat szelleme például a Női Kapcsolattartó Csoportok munkájában érhető tetten. Stratégiai szinten pedig a tálibokkal való megegyezés kilátásainak megítélését illetően lehet jelentősége.

Túlzás lenne a nők helyzetének javulását remélni Afganisztánban? Így például a lányok oktatáshoz való hozzáférését védelmezni - miután az elmúlt évtizedben legalább ezen a téren tényleg jelentős javulás mutatkozott? (A bevágott táblázatban - fent - látható egyéb, ugyancsak pozitív változásoknak számos mutatója.) Mit mondana az rólunk, ha nem is próbálkoznánk ezen a téren?

Ilyen kérdések is szóba kerültek, amikor a héten - szerdán - a Közgázon beszélgettünk Kolinda Grabar-Kitaroviccsal. A főtitkárhelyettes a Nemzetközi Tanulmányok Intézet vendégeként beszélt számos kérdésről, és a látogatásról rövid beszámoló olvasható az egyetemi honlapon is, itt.