Az elmúlt napokban két figyelemre méltó, folyamatokat részletesen rekonstruáló írás is megjelent a magyar külpolitikáról. Az egyik a Direkt 36 munkája a magyar-izraeli kapcsolatok alakulásáról, 2005-től kezdődően, a másik pedig Hettyey András összefoglaló cikke a Heti Válaszban, a szerző hamarosan megjelenő új könyve kapcsán ("Hegemónia helyett: magyar-német kapcsolatok 1990-2002"). Ebben a rendszerváltás utáni magyar-német kapcsolatokkal foglalkozik – az áttekintett korszak vége 2002, de vannak (bőven) az első három kormányzati cikluson túlra mutató elemek is.
Érdekes a két cikket egymás után elolvasni, praktikusan kronológiai sorrendben haladva, mármint a német-magyar kapcsolatok felől kezdve. A tematikák között van összefüggés. Többek között éppen a történelmi eredetű "utókori" német érzékenységek és a mindenkori jobboldali magyar kormányoknak a szélsőjobboldalhoz való viszonyát érintő — nem csak német, hanem például amerikai részről is visszatérő jelleggel felvetett — kérdések (a "taktikai antiszemitizmussal", illetve a "holdudvarbeli antiszemitizmussal és irredentizmussal" kapcsolatos aggályok) összefüggése vezetett a viszony elmélyítéséhez az Orbán-kormány részéről Izraellel. A kormány ezzel végső soron általános diplomáciai mozgásterét védte/védi az annak beszűkítésére irányuló kritikáktól, de közben ott van a kapcsolat jól látható elemeként egy sor egyéb kérdés is, amelyben a két fél láthatóan tud örülni az egyetértésnek (vegyük pl. a magyar kormány kampányát Soros György ellen, melynek védelmében Netanyahunak még a saját külügyminisztériumának az ellenállását is le kellett gyűrnie). Az Orbán-kormánynak részben az izraeli kapcsolat révén sikerült a Trump-adminisztráció figyelmét megszereznie, bár közben költségei is vannak ennek a viszonynak.
További közös pont a két cikk között, hogy nagy szerepet játszott mind a német, mind az izraeli esetben a személyiség, valamint a vezetők közötti személyes interakció. Orbán Viktor miniszterelnök esetében ez aligha meglepő: gyakran vállal fel konfliktusokat, és általában nagyon erősen bízik a saját képességeiben. 1998-as találkozása Gerhard Schröder kancellárral ebből a szempontból rosszul sült el, bár az adott pillanatban nem is a feltétlen barátkozás volt a cél. Benjamin Netanyahu esetében, 2005-ben viszont a jelek szerint sikerült a kölcsönös szimpátiát megalapozni (az akkor ellenzéki politikusok között). Joggal vetődik fel a kérdés, mi történik Netanyahu után, ha úgy alakul netán, tekintve a legutóbbi izraeli választások eredményét, és a jelenleg zajló intenzív koalícióalakítási manőverezést.
Egy klasszikus, ironikus módon éppen az Orbánnal is barátságdiplomáciát folytatott olasz Berlusconi külpolitikáját elemző tanulmány – Giacomello et al. (2009) – a barátság alapú kapcsolatépítés kockázataira figyelmeztet ezzel összefüggésben (mert mi történik, ha a hőn szeretett előd ellovagol a 21. századi tájleírásban, helyét őt hőn nem szerető utódnak adva át?), és úgy tűnik, vannak is olyan hangok, melyek a magyar kapcsolatok revideálására szólítanak Izraelben. Felvetődhet ugyanakkor (mivelhogy itt most fel is vetnénk), hogy Izrael számára nem feltétlenül pragmatikus politika az EU-n belül Izraelt támogatni kész országok egyikét nagyon elővenni valamiféle elégtétel-követelés végett. Egy kormányfőváltás után sem lenne az. A jelen, a jövő és a közvetlen országérdekek általában fontosabbak szoktak lenni ennél. De aztán majd úgyis meglátjuk, hogy mi lesz.
