Újabb egyetemi tanórán került elő betüremkedő jelleggel, a napirendet eltérítő módon az örökzöld téma: mik voltak az iraki háború "hivatalos" és, vajh, mik voltak annak "nem-hivatalos" okai? Sajnálom a diákokat, mert nem nehéz eltévedni az erdőben ezzel kapcsolatban, annyi meggondolatlan, felületes, elfogult és egyéb hülyeséget írtak már le a témában emberek — tele van ezzel az internet.
A fenti formában — hivatalos vs. nem-hivatalos okok — mindez általában a "valódi vs. nem-valódi/hamis/hazudott (okok)" keretezésben jelenik meg, legalább burkoltan. Akik felvetik, nem feltétlenül és minden esetben az olajjal kapcsolatos végső magyarázat feltételezéséből indulnak ki, de ez a magyarázat általában igen népszerű közöttük. Jellemzően nem igazán letisztult formában: gyakran keveredik részükről az elképzelés, miszerint az Egyesült Államok akarta magának Irak olaját ("olajháború" elmélet), és hogy az olajvállalatok akarták az iraki olajkitermelés profitjait, belelobbizva az Egyesült Államokat egy háborúba ("olajlobbi" elmélet).
Ténylegesen ezek csak mítoszok. Az olaj persze szerepet játszott a történésekben (az Öbölben az olaj nem tud szerepet nem játszani) — de nem a fenti elgondolások szerint.
Ennek a tézisnek a saját, részletes (és mostanra őszintén szólva már egy picit uncsi) kifejtése helyett amolyan instant kísérletként az alábbiakban végigtekintek a Google első találati oldalán, hogy lássuk, mi jön ki ma, 2019-ben az "Iraq+war+oil" keresésre egy, az átlagos internetező szemszögéből prominens helyen. Mivel találkozik egy, a nemzetközi kapcsolatok dörzsölt szereplőinek porhintéseitől homályos valóság megértésével küszködő diák? Kíváncsi vagyok, hogy mennyiben felelős a "zinternet" mint olyan a mítoszok terjedéséért. A kiemelés és a kommentár eszközével is élek majd, hogy közben egy kerek képet azért összerakjak az olvasó számára.
1. Rögtön az első felbukkanó forrás az olaj szerepét hangsúlyozza magyarázatként: egy arab szerző (Nafeez Ahmed) cikke, a baloldali brit Guardian napilapban (cím: "Iraq Invasion was About Oil"). Mit állít Nafeez Ahmed? Mi volt szerinte az Egyesült Államok célja a 2003-as háborúval? Íme:
"... opening up Persian Gulf energy resources to the world economy was a prime driver behind the Anglo-American invasion..."
Ezt ő utána "hideg, stratégiai logikának" nevezi, magyarul _stratégiai_ logikának, ha elhagyjuk a leírásból a hisztizésre biztató elemet ("hideg"). Hogy kinek a stratégiájával kapcsolatosan? A "to the world economy" kifejezés a világgazdaságra vonatkozik. Véletlenül sem ifjabb Bush elnöknek valamiféle texasi kisvasútjához szükséges olajkészletekre, hanem a világ, benne pl. a BKV, a munkába járó apu-anyu, és még sokak mások érdekeire. (Leszögezném ezen a ponton, hogy én maximálisan nyitott vagyok az olajfogyasztás csökkentése melletti érvekre, csak tessék ezt a gondolatot a nekem címzett tiltakozás előtt eladni apunak-anyunak is, pláne 18 évvel ez előtt, visszamenve az időben. Sok sikert kívánok ehhez!)
Ahmed hozzáteszi azt a kiváló érvet is (saját szándékai szerint kritikusan, elítélendő dologként, pedig nehéz elképzelni, hogy komoly döntéshozó éppen ezt a megfontolást hogyan hagyhatta volna figyelmen kívül), miszerint Szaddám Huszein — többek között a Baker Institute egy annak idején született elemzése szerint — fenyegetést jelentett a világ olajellátásának stabilitására, illetve a piaci ár stabilitásának tekintetében (az ár ingadozását idézve elő). Az említett anyagból idézve a lényeget:
"(Iraq had) "effectively become a swing producer, turning its taps on and off when it has felt such action was in its strategic interest to do so." (...) Iraq remains a destabilising influence to... the flow of oil to international markets from the Middle East. Saddam Hussein has also demonstrated a willingness to threaten to use the oil weapon and to use his own export programme to manipulate oil markets."
Ha ezt valaki szóról szóra végigolvassa, tulajdonképpen nehéz megérteni, mit nem értenek egyesek. Miért lett volna jó a világnak egy ilyen vezető Irak élén? (Tegyük hozzá, hogy ezt 2003 előtt kérdezzük, tehát itt a 2003 után majdan történő rossz dolgok, amik akkor az ismeretlen jövő részét képezték, nem igazán működhetnek ellenérvként.)
Ahmed idézi Greg Muttitt könyvét is a témában ("Fuel on the Fire"):
"The most important strategic interest lay in expanding global energy supplies, through foreign investment, in some of the world's largest oil reserves – in particular Iraq."
Muttit forrásai többek között a brit külügyminisztérium (FCO) anyagai, melyek tehát számoltak azzal (ami egyébként mindenkinek nyilvánvaló volt annak idején, aki tényleg figyelt egy picit), hogy Irak olajtermelésének a javítása végett először is külföldi tőkebefektetésre lesz szükség, az elhasznált, elavult berendezések lecseréléséhez, illetve a technológiai modernizáció érdekében. Ami tehát ezen a ponton rosszat ígért Szaddám Huszeinnek, a világ egyik legkegyetlenebb titkosrendőrségi rezsimjét (egy ún. mukhabarat-rezsimet) vezető iraki vezetőnek, az összességében jót, azaz nagyobb bevételtermelő-képességet ígért az iraki gazdaságnak.
2. A Quillette magazinban szerepel ez után egy írás bizonyos Tal Tyagitól (cím: "The Iraq War Was Not About Oil"). Ebben a szerző először is az amerikai olajvállalatok perspektíváját dolgozza fel, akik maguk értelemszerűen nem döntéshozók, hanem döntés-befolyásolók voltak (ezt a különbséget nem árt észben tartani):
"American oil companies didn’t want to topple Saddam Hussein; they wanted to trade with him. They were prevented from doing so, not by the regime but by the U.S.’s full support for the U.N.’s oil embargo that was imposed on Iraq when it invaded Kuwait in 1990. In 1997, Conoco’s CEO Archie Dunham complained that “U.S. companies, not rogue regimes, are the ones that suffer when the United States imposes economic sanctions.” Halliburton found itself in hot water after whistle-blowers alleged that it had sidestepped sanctions by operating through foreign subsidiaries.
In 1997, 670 companies and trade associations came together to form USA Engage, a lobbying coalition with the explicit aim of campaigning against the sanctions. The organisation was chaired by a Halliburton executive, Don Deline, and after him by Exxon-Mobil’s Manager of International Relations, Robert W. Haines. Although it could be argued that war represented an alternative avenue for Big Oil to get inside Iraq, it was certainly not their preferred path.
Since the State Department, the CIA, the Army War College’s Strategic Studies Institute and the Pentagon’s Energy Infrastructure Planning Group all eerily predicted post-war chaos and looting, it is difficult to discern why war would be a sensible, money-making strategy for Big Oil."
A szerző tehát úgy látja: egy amerikai olajvállalat szempontjából az Irak elleni szankciók (1991-2003) eltávolítása többet ért volna, mint Szaddám Huszein eltávolítása. Szaddám Huszein eltávolítása utánra ugyanis több mértékadó előrejelzés is instabilitást (többek között össznépi fosztogatást) helyezett kilátásba, legalább rövid távon, az pedig a termeléskiesés lehetőségét jelenti a gyakorlatban, még mielőtt bármi jó történhetne.
Persze a hosszabb távú értéke a két opciónak (szankciók eltörlése vs. Szaddám Huszein leváltása) máshogyan is alakulhat, átrendezve a preferenciákat: a szankciók megszűntetése nem feltétlenül tette volna lehetővé az iraki olajszektor megfelelő modernizációját (és a termelésnövelést), és hosszú távon a szankcióktól mentesülő Szaddám Huszein fokozottan destabilizáló tényezővé válhatott volna (ismételten) a tágabb Közel-Keleten és az Öböl térségében — ezzel szemben Szaddám Huszein eltávolítása esetén a legtöbb akkori elemzés nem számított _tartós_ instabilitásra. Végső soron tehát az olaj-CEO-k akár összehasonlításban, vagyis az alternatív költség figyelembe vételével is kedvezőnek ítélhették volna a rezsimváltás várható kimenetelét, legalább hosszú távon. De rövid távon mindenképpen kellemetlenségekre kellett számítaniuk, és ez, mint a szerző fentebb jelzi is, a szankciókkal szembeni lobbiaktivitást is kiváltott részükről.
Az olajcégek számára azonban volt egy másik kellemetlen eleme a rezsimváltás utáni helyzetnek — ha kötnek is megállapodást az új helyzetben valakivel feltárási és kitermelési jogokról, abból egy későbbi vezetés kihátrálhat, pont akkor, amikor a befektetéséhez kapcsolódó elsüllyedt költségek a beruházásaik megtérülésének tekintetében kiszolgáltatottá teszik az érintett cégeket:
"After the fall of Baghdad in April 2003, no major oil company could even consider investing in Iraq. While an unstable underdeveloped country may hand over its resources to multinationals because it’s desperate for investment, the risk is that once a country recovers its government will reject what it sees as an unfair deal. This is known as the Obsolescing Model in international trade. Since elections were not scheduled until December 2005 and a permanent government would not be formed until May 2006, Big Oil would have to wait three years before its representatives could bargain with a government that would be considered sovereign."
A szövegben hivatkozott koncepció az elévülő alku ("obsolescing bargain") fogalmára utal, amely az ún. kétszintű politikai játszmákban (ahol egy kormány tárgyal valakivel, majd megállapodása eredményét el kell fogadtatnia a társadalommal) az egyik klasszikusan előforduló probléma. A definíció angolul:
"A model of interaction between a multinational enterpriseand a host country government, which initially reach a bargain that favors the MNE but where, over time as the MNE's fixed assets in the country increase, the bargaining power shifts to the government. Due to Vernon (1971)"
Ezek után nem kell már annyira meglepődni azon, hogy 2011-ben, az akkor (Obama által levezényelt) amerikai kivonulás nyomán a következőképpen festett a helyzet Irakban: az alábbi olajvállalatok voltak jelen az országban a feltárás és a kitermelés résztvevőiként. Magyar szempontból megsértődhetünk, hiszen a MOL logóját nem látjuk sehol, pedig ők is... :(
Konkrétan mindenkinek jutott hely: oroszoknak, kínaiaknak, malájoknak, norvégoknak, dél-koreaiaknak, olaszoknak és másoknak (pl. nekünk).
3. Van itt azután cikk az általában jó írásokat közlő The Conversation oldalról, ahol főként egyetemi kutatók fejtik ki a gondolataikat egy-egy kérdésben. Itt Bülant Gökay (Keele University) ír a témában.
Először is elhelyezi a kérdést a nagyobb kép tekintetében. Az Egyesült Államok klasszikus érdekmediátori szerepére irányítja a figyelmet, ami az olajellátás kritikus szűk keresztmetszetét, az öbölbeli hajózás "eldugaszolhatóságát" illeti ("the Gulf oil spigot"):
"If a hegemonic power wants to impose its political and economic authority over a region, it doesn’t do it by mere fiat, but by serving and balancing the interests of its allies and clients. The economies of various US allies, among them Japan and the countries of Western Europe, are to various extents dependent on oil imports; the US’s Middle East clients, the oil monarchies, require American protection and support."
Rámutat ezzel kapcsolatban az amerikai önérdekre is:
"American strategists don’t simply want to obtain oil. If you have money, that’s easy. They also want to eliminate all potential competitors, safeguarding the region politically and militarily so that the flow of oil from the Middle East to world markets remains under their direct control."
Ezen a ponton kérném, hogy jelentkezzen, aki jobban örülne valaki másnak az "ellenőrző" pozícióban az Egyesült Államok helyett. Ugyan, ki lenne az? Az EU? Hogy indulatos tiltakozó leveleket írjon, ha valaki az olajellátás veszélyeztetésével remélne pozícióba kerülni? Vagy valamelyik térségbeli hatalom? Szaúd-Arábia? Vagy Irán? Vagy éppen a Szaddám Huszein-féle Irak, egy párhuzamos valóságban? Vagy ezek vesszenek össze mind, ahogy jól esik nekik? Könnyen belátható, hogy olyan "szolgáltatóra" van szükség az Öböl biztosításában, aki (1) elegendő erővel rendelkezik a felek szétválasztásához, kordában tartásához és megregulázásához, (2) maga is importál, és ennélfogva az olajellátás zavartalanságában érdekelt. (Annak idején, 2001-2003-ban egyértelműen az Egyesült Államok volt ez a hatalom. Felvetődhet persze a kérdés, hogy Donald Trump elnöksége és az azóta jelentősebb szaúdi és iráni katonai képességek mellett, illetve a komoly amerikai palaolaj-készleteket is figyelembe véve az Egyesült Államok ma megfelel-e 100%-ig a fenti elvárásoknak...? Alternatíva pedig nincsen.)
A teljesség kedvéért: az idézett cikk még azt is megemlíti, hogy a brit kormány igyekezett úgy manőverezni, hogy a háború után pl. a British Petrol helyzetbe kerülhessen Irakban. Ez ugyebár nem ugyanaz, mintha ezért lett volna a háború (vagy pontosabban a brit háborús részvétel azon belül) in the first place, még ha kétségtelenül haszonleső magatartásról beszélhetünk is ebben az esetben. Viszont éppen ez az a magatartás, amit a tisztelt választók is elvárnak, amikor épp nem egy transzparens alatt állva vagy egy baráti beszélgetés közegében igyekeznek demonstrálni felsőbbrendű moralitásukat: általában igenis el szokták várni, hogy a kormányzatuk legyen hatékony, és pl. ne más országok és azok olajvállalatainak javára járjon el, ha egy mód van rá.
4. A legjobb találat az összes közül szerény értékelésem szerint most következik. Itt David Henderson közgazdász indításként megismétli azt, amit az olajról regélni vágyó dalnokoknak nem ártana álmukból felkeltve is kiénekelniük. Aki ezt nem olvassa végig betűről betűre, az ma hiába kelt fel.
"From a narrowly selfish point of view, it didn’t make sense to fight war for oil. Here’s where economics kicks in. There is a world market for oil. There is no danger that a country that wants to keep the United States from getting oil can do so simply by restricting sales to the United States. The reason is that it will then want to sell its oil elsewhere. That means that someone who buys that newly freed-up oil will then want to buy less from his suppliers. Those suppliers then have oil to sell and Americans can buy that oil."
Amihez viszont hozzátehető, Hendersonnal maradva, hogy:
"The only way a country’s government can hurt the United States using the “oil weapon” is to reduce its own production."
Ez akkor, a 2001-2003-as időszakban kétségtelenül így volt, Irak pedig időről időre élt is a lehetőséggel. Csak persze nem kizárólag az amerikaiaknak ártva ezzel, hanem a világgazdaságnak. Amiről még egy ennyire jó forrás is meg tud feledkezni az érveinek a kifejtése közben.
5-6. Van itt még néhány egyéb írás is, de ezek közül már csak kettőt említenék röviden — igazán szignifikánsan nem tesznek hozzá a témához:
Ahsan I Butt (George Mason University) ebben a cikkben elveti az olaj jelentőségéről szóló érveket, és a háború demonstrációs hatásának jelentőségét emeli ki, ami véleményünk szerint nem kellene egyébként, hogy kizárja az olajjal kapcsolatos eddig fejtegetett megfontolások jelentőségét.
Peter Feaver, aki a Bush-adminisztráció Nemzetbiztonsági Tanácsában is szerepet vállalt annak idején, a maga cikkében kicsit elkeni a kérdést, amikor érezhető indulattal reagál az iraki háborúval kapcsolatos "mítoszokra". Elmondja viszont, hogy akkori tisztviselőként mit látott fontosnak, és mit lát annak most. Ennyiben érdekes.
Összegzésként elmondhatjuk, hogy a Google első találati oldaláról elért tartalmakból — noha az első cikk éppen egy "olajháborúról" beszélő írás — nem nyer támogatást a naiv elmélet, miszerint az olaj lenyúlása lett volna az iraki háború célja: hogy ellopják az olajat, mint szilvát a fáról. Ez a lapos, de hangulatos, "fődpolitikai" jellegű szemlélete a nemzetközi ügyeknek tehát minimum megkérdőjeleződhet abban, aki figyelmesen végigolvassa akár csak azt, amit a Google első találati oldalán megtalálhat.
Akár az is belátható az ott látottak alapján, hogy az Egyesült Államok hagyományosan egy globális közjószág szolgáltatója az olajellátás védnökeként, természetesen nem-altruisztikus alapon, és még csak nem is egyedül, hanem szövetségesi koalíció élén tevékenykedve az Öböl térségében.
Az iraki háborúra viszont nem emiatt került sor 2003-ban. Az úgy nem stimmel, mert az iraki olajszektor globális megnyitása már 1991-ben is jól jöhetett volna. A válasz sokkal összetettebb — mint az élet általában. Bár nem annyira nagyon bonyolult, hogy ne lehetne megérteni. Volt ugyebár egy nagyon para diktátor. Voltak a nem túl jól működő szankciók, amelyekkel nem lehetett volna hosszú távon kordában tartani Irakot, ellenben tömegek életét keserítették meg. Voltak közben katonai költségei a rezsim le nem váltásának is: 15-20 milliárd dollár évente a légi műveletek kapcsán, amelyek a szintén Huszein kordában tartását célzó repüléstilalmi zónák fenntartásához kapcsolódtak. Huszein áskálódott az olajpiacon keresztül és egyéb utakon-módokon is, és szította a globális hangulatot az Egyesült Államok ellen, reputációs költségeket terhelve az amerikaiakra. Ebben a helyzetben 2001. szeptember 11. után új lehetőségek és szükségszerűségek adódtak: Szaúd-Arábiából ki kellett menni, regionális jelenlétre — és potenciálisan egy új, jelentős regionális támaszpontra is — továbbra is szükség volt, az amerikai katonai képességek használatára vonatkozó készséget demonstrálni kellett, a transznacionális terrorizmus lehetséges partnereinek (Szaddám Huszein is az volt) fontos volt elrettentő üzenetet küldeni stb. Erre rakódott rá még sok ideológiai hordalék, több forrásból is. A többi pedig történelem, amit visszatekintve szemlélnek a kedves felhasználók, ellentétben az akkori döntéshozókkal.
Persze mindennek a mélységbeli feldolgozásához olvasni kell, lehetőleg előítéletektől és moralizálástól mentesen. Közben pedig nem árt tájékozódni a bennünk megfogalmazódó újabb kérdésekről is, folyamatosan. Ezt a fajta kontextuális olvasatot igyekeztem fentebb megkönnyíteni a magam észrevételeivel, ahol ilyeneket a leírtakhoz hozzáfűztem.
Mindez azért lehet fontos, többek között, mert nem szerencsés — sem etikai, sem stratégiai értelemben — az az elterjedt, pusztai egyszerűséggel moralizáló perspektíva, amelyből sokan úgy tekintenek a világra, mintha abban nem lenne közünk semmihez, azon kívül, hogy néha mindenkinek jól megmondjuk, mit csinál szerintünk rosszul, de azt meg anélkül, hogy életképes alternatíva megnevezésével fáradnánk, vagy hogy ezért az alternatíváért bármilyen áldozatot hoznánk.
