Ez a cikk a február 11-én a G7-en megjelent cikkem szerzői változata.

Mint szinte minden járvány kapcsán a történelem folyamán, a 2019-nCoV koronavírussal kapcsolatban is előkerül a vita, hogy mire érdemes inkább összpontosítani: a járvány enyhítésére okos beavatkozásokkal, megelőzéssel és kezeléssel, vagy a feltartóztatásra, karanténekkel és utazási korlátozásokkal.

Nevezzük az előbbit egy puha, a másodikat pedig egy kemény megközelítésnek. Mindkettőnek vannak hátulütői. A feltartóztatás szükségessége sokak számára magától értetődő, de nem veszik figyelembe, hogy az intézkedések cseppfertőzés útján terjedő légúti fertőzések ellen nem feltétlenül hatékonyak (lásd Wuhan esetét). Emellett iszonyatosan költségesek is, ha nagy léptékben, akár csak egy egész város szintjén kerül rájuk sor (még nagyobb léptékben pedig pláne sőt).

A gyakorlat általában az említett megközelítéseknek valamiféle keverékét mutatja. Kínában – részben a 2002-2003-as SARS-járvány hagyatékaként, részben egyéb okokból – a kemény megközelítés kedvelt, mint azt Yanzhong Huang kiváló tanulmánya bemutatja 2010-ből.

Huang a 2009-2010-es H1N1-pandémiára (világméretű új influenzajárványra) adott intézményi válaszokat hasonlította össze az Egyesült Államok és Kína esetében. Miután a H1N1-influenzavírus, közismertebb nevén a "sertésinfluenza" az első, Mexikóban regisztrált, laboratóriumi úton azonosított fertőzések idejére már szétterjedt, az Obama-adminisztráció például nem zárta le a mexikói határt, és nem zártak körül városokat. Gyűjtötték az adatokat. Erőforrásokat csoportosítottak át a vakcinafejlesztés támogatására. Amikor az oltóanyag rendelkezésre állt, a súlyos megbetegedés nagyobb kockázatának kitettek átoltására helyezték a hangsúlyt. Kiépítették az egészségügyi rendszer rugalmas reagálásának képességét az esetlegesen megnövekedő szükségletek ellátására (surge capacity). Ha pedig iskolában vagy más hasonló tömegintézményben regisztráltak megbetegedést, ott szünetet rendeltek el két hétre. 

Kínában ezzel szemben jó darabig rendkívüli intézkedéseket tettek például a külföldről érkezők szűrése és – ha hőemelkedést vagy lázat mértek náluk – az elkülönítésük érdekében. A vakcinák elosztásánál viszont meglepő mértékű döntési szabadságot hagytak az alsóbb szinteken, és nem figyeltek oda kellően a vándormunkások tömegeinek átoltására, akik pedig utaznak is (tehát több helyre vihetik el a fertőzést) és nehezebben is férnek hozzá egészségügyi ellátáshoz (tehát nagyobb valószínűséggel lesznek súlyosan betegek).

Az eredmény? Az Egyesült Államokban van fogalmunk arról, hogy körülbelül mennyien halhattak meg H1N1-es fertőzésben. Kínában viszont... jó adatok hiányában nincs. Így összevetni sincs mit.

A jelenlegi járvány kapcsán a viták újra megjelennek, de a bizonytalanságnak egy magasabb szintje mellett. Továbbra is rengeteg az ismeretlen, és van olyan, modellen alapuló becslés, miszerint a kínai járvány mérete akár a tízszerese is lehet a hivatalos adatok által jelzettnek.

Kína keményen intézkedik otthon, különösebben nem hökken meg az orosz-kínai határ lezárásának láttán, de közben a "túlreagálásért" kritizálja a nyugati országokat az utazási korlátozások kapcsán. Teszi ezt úgy, hogy ezzel párhuzamosan egy másfajta diskurzus is jelen van az országban, amelyik pedig a kínai rendszer járványügyi hatékonyságát hirdeti már most, valódi bizonyítékok híján. Eszerint a tömegeket csak a kínai megközelítéssel lehet megfelelően irányítani, a mesterséges intelligenciával támogatott megfigyelőállamban, szemben az emberi jogokra érzékeny nyugati országokkal. Lásd például, hogyan fejti ki a gondolatait ez a kínai ápolónő (a link mentén elérhető cikk végén).

Az Egyesült Államokban és másutt egyesek bírálják a kínai intézkedések nem kielégítő hatékonyságát, például a wuhani karantén kudarca nyomán (joggal), míg mások éppen a keménykezűség és a szólásszabadság elnyomása láttán szólalnak fel kritikusan (megint csak joggal, ha például Dr. Li Wenliang esetére gondolunk). A gazdaság szereplői pedig aggodalommal figyelik, mi lesz, ha még egy darabig nem indul újra a kínai termelés.

Úgyhogy beszéljünk egy kicsit a komplexitáselméletről. De azért ne túl hosszasan. Amikor különféle cselekvő szereplők között bonyolult kölcsönhatások rendszere alakul ki, és ennek a rendszernek a sajátosságai részben függetlenek a szereplők szándékaitól, akkor nagyon érdekes a rendszer úgynevezett "létrejövő" vagy emergens tulajdonságait megfigyelni és szemügyre venni.

Így van ez az emberiséggel és az emberi társadalmak intézményeivel érintkezésbe kerülő kórokozók esetében is. A koronavírus ebből a szempontból jelenti talán a legnagyobb kihívást.

Tartóztassuk fel? Nem feltétlenül lehetséges, mint arról már szó esett. A feltartóztatás költségei pedig óriásiak. A globális ellátási láncok megzavarása és megbénulása termeléskieséshez vezethet számos nagy vállalat számára. Gyógyszerek, autók, okostelefonok – inkább érdemes azt nézni, mit nem érint ez a folyamat. Ezen pedig emberek megélhetése múlik, nem csak az érintett cégek profitja, vagy a részvényesek osztaléka.

Engedjük akkor a vírust útjára azzal, hogy ez csak „plusz egy” betegség az influenza mellé a tüsszögős évszakban? Jelen tudásunk szerint akár hússzor-negyvenszer halálosabb lehet, mint a szezonális influenza (ha az esetek két százaléka végződik halállal). A fertőzöttek nagyobb hányadánál okoz tartós, súlyos megbetegedést. Gyorsan terjedhet, és – nem igazán tervezhető módon – kapacitáskiesést idézhet elő az érintett egészségügyi rendszerekben. Ágyakat és helyet von el. Bonyolult biztonsági protokollok alkalmazásának szükségességével terheli az intézmények működését. Megfertőzi az egészségügyi személyzet egy részét, amellett pedig a már bent fekvő, legyengült betegekre is nagyobb veszélyt jelent. Így végül még a krónikus betegek és a baleseti traumák ellátása is nehezebbé válhat. A 2019-nCoV ellen egyelőre nincsen vakcina, és, amíg a fertőzés terjed, a mutációk nyomán új, jelentősen eltérő tulajdonságokat mutató kórokozók megjelenése is elképzelhető.

A lehetséges következmények tehát túl komolyak ahhoz, hogy ne próbáljuk feltartóztatni a járványt, legalább azért, hogy időt nyerjünk. Közben azonban a feltartóztatás nem feltétlenül kivitelezhető, idővel pedig gazdaságilag fenntarthatatlan lehet. Minderről lehetne elmélkedni és döntéseket hozni a folyamatosan termelődő adatok és friss kutatási eredmények fényében is – sőt kizárólag úgy lenne érdemes. Egyes politikai szereplők azonban már most identitáskérdést csinálnak vagy éppen rezsimlegitimitást építenek a történtekből.

Ez a szemünk láttára formálódó rendszer egyik "emergens" tulajdonsága. A vírus viszályt szül, mert nem csak a járványügynek, hanem egyenesen a kormányzás mikéntjének különböző lehetséges megközelítéseit igazolhatja egyszerre a tények és érvek leveséből kanalazók számára.