Rada Péter
Még ha el is kell fogadnunk, hogy a jelen bejegyzésben megjelenő események nem a két ország kapcsolatai szempontjából legfontosabb tényezőt jelenítik meg, az Egyesült Államok moszkvai nagykövete, Michael McFaul személye és tevékenysége körül kialakult szituáció mindenképpen érdekes vetülete az amerikai-orosz kapcsolatok mindennapjainak. Az elmúlt héten számos sajtóorgánum (itt érhető el a The New York Times cikke) beszámolt McFaul öt perces kifakadásáról az orosz kormányhoz közeli NTV újságíróival szemben. Az ügy kiváltója az a gyakorlatilag már január óta húzódó eseménysorozat, amely arra enged következtetni – és ez az, amit a nagykövet is leginkább sérelmez – hogy az NTV, valószínűleg kormányhoz közeli forrásoknak köszönhetően, a nagykövet minden lépéséről tudomást szerez és stábjával nyilvánosan követi McFault. A botrány a nemzetközi nyilvánosság szempontjából akkor látott napvilágot, amikor múlt hét csütörtökön az amerikai nagykövet az orosz emberi jogi aktivistával, Lev Ponomarijovval találkozott és az NTV stábja még a találkozó előtt arról kívánt nyilatkozatot készíteni a nagykövettel, hogy pontosan mi is a célja a találkozónak.
Az ügy pikantériája, hogy a Kremlhez közeli sajtóorgánumok az amerikai nagykövetet már beiktatása napjától kezdve megbélyegezték, és azon a véleményen vannak, hogy McFaul az ellenzéki erők támogatásán keresztül szeretne forradalmat gerjeszteni Oroszországban. (McFaul 2002-ben "Oroszország befejezetlen forradalma" címmel jelentetett meg egy könyvet.) Több mint valószínű, hogy a nagykövet nem rendelkezik ilyen irányú mandátummal, ezért az ilyen jellegű kritikákkal szemben nem is igazából kellene foglalkoznia, de a múlt csütörtöki kirohanása talán mégsem volt szerencsés, és emiatt később magyarázkodásra kényszerült. A stábot még csütörtökön azzal támadta, hogy az soha nem lenne elképzelhető az Egyesült Államokban, hogy a sajtó az orosz nagykövetet mindenhova követné; a Twitteren mindezt kiegészítette azzal, hogy valószínűleg lehallgatják a telefonját és olvassák az e-mailjeit, ha minden lépéséről tudnak. Az újságíróknak tett megjegyzései között több kétértelmű kijelentés is megjelent. Többek között Oroszországot egy „vad országnak” titulálta (igaz, később helyesbítette, hogy mindezt az újságírókra értette), továbbá a genfi konvenciók megsértésével vádolta Oroszországot. (Próbáltam rájönni, hogy a nagykövet úr itt pontosan mire gondolt, vagy utalt, valószínűleg a bécsi konvenciót akarta említeni, amely a diplomáciai kapcsolatokat és a diplomaták jogállását szabályozza, illetve határozza meg.)
Azon kívül, hogy elfogadjuk, hogy az orosz sajtó tevékenysége nem túl elegáns ebben az esetben, az ügy szélesebb értelemben is az orosz-amerikai kapcsolatok egy fontos lenyomatát mutatja. McFaulnak már a 2011. októberi kongresszusi meghallgatása után nyílt bírálói jelentek meg az amerikai konzervatív oldalon, akik nem tartották megfelelő jelöltnek a nagyköveti pozícióra, mert nem lesz képes megfelelően képviselni az amerikai érdekeket a „putyini diktatúrával” szemben. McFaul egyébként az orosz térségnek és a demokratikus átalakulásoknak is nemzetközileg elismert akadémiai képviselője évtizedek óta, és nagyköveti pozíciója előtt is az Obama-adminisztrációt segítette tanácsadóként a térséggel kapcsolatban kialakítandó politikák tekintetében. Ugyanakkor McFaul a „reset” támogatója és a konstruktív amerikai-orosz kapcsolatok folytatása és az együttműködés mélyítése mellett áll.
Miközben a „reset” politikája mellett már Obama beiktatása előtt is kardoskodó Carnegie napokban megjelenő elemzése továbbra is a kooperációt szorgalmazza a gyakorlatban, igen csak érdekes lesz, hogy mi az orosz fél álláspontja, hiszen az együttműködéshez mindkét fél szükséges. Anélkül, hogy a jelen poszt témájától nagyon elrugaszkodnánk, és az amerikai-orosz kapcsolatok jövőjét mélyebben elemeznénk, el kell gondolkodnunk a jelen események tanulságán. Természetesen az sem lenne helyes, ha messzemenő következtetéseket vonnánk le abból, hogy a kormányhoz közeli sajtó láthatólag offenzívát indított az amerikai nagykövet ellen, azért az elgondolkodtató, hogy az orosz politikai elit, amely nyilvánosan üdvözölte McFaul kinevezését, milyen szerepet is játszhat a színfalak mögött. Mindeközben az orosz kémbotrány újra napirendre került Washingtonban. Még ha nem is kell minden esemény mögött összeesküvést sejteni, elbagatellizálni sem feltétlenül helyes amerikai oldalról a nagykövetet ért „támadásokat”. Vagyis megjelent még egy faktor, és egyben fejfájás is, az amerikai-orosz kapcsolatokat fejleszteni kívánó tanácsadók szempontjából, melyet javaslataik kidolgozása során figyelembe venni kénytelenek.
A szerző a Young Atlanticist Working Group tagja
