Ashton bárónő, az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, alias külügyminisztere a napokban elég sok rosszat kapott a brit Telegraphtól. Itt például Alex Singleton mond ki felette ítéletet, árulásnak nevezve, amit csinál. Idézzük:
"Senki nem magyarázta el Ashton asszonynak, hogy miért is van Brüsszelben valójában? A francia és a német riválisaink ismerik a játékszabályokat: el kell játszani, hogy az embernek fontos a közösségi együttműködés szelleme, ám közben határozottan érvényesíteni kell a saját országunk érdekeit."
Singleton ezért aggodalommal tekint előre a nem is olyan távoli jövőbe, amikorra Ashton a brit Foreign and Commonwealth Office-énál négyszer nagyobb költségvetés felett rendelkezhet majd. Eközben egy másik cikkben Bruno Waterfield Ashton munkafegyelmét bírálja, amiért a bárónő a Bizottság számos ülésén elmulaszt részt venni, és ez "hang nélkül hagyja Nagy-Britanniát az egyik legfontosabb fórumon". A legutóbb például egy közel-keleti út miatt tett ilyet, jegyzi meg Waterfield... nos, arra a bizonyos közel-keleti útra úgy ment el Ashton, teszem hozzá én, hogy A KÖZGÁZON TARTANDÓ BESZÉDÉT IS LEMONDTA...! (()%/)="Ö(Ü+x( HÖRRRRR!
Szolgálati kiakadásomon túllépve, illetve Waterfield érveléséhez visszatérve, egy közel-keleti diplomáciai út miatt cikizni az EU-s külügyminisztert nem elegáns. Hogy a hétvégéket nem szereti munkával tölteni, ezzel kapcsolatban pedig ítélje meg őt mindenki a saját izlése szerint.
Ashtonnak az uniós kínai fegyverembargóval kapcsolatos lobbizása viszont, amelyet Singleton szóba hoz, valóban figyelemre méltó téma. A tavaly december 16-17-i EU-csúcson például ezzel kapcsolatos javaslatokat tartalmazó, stratégiai jelentést terjesztett elő a bárónő.
Az 1989 óta fennálló fegyvereladási tilalmat annak idején az emberi jogok helyzetére és a Tienanmen téri eseményekre tekintettel vezette be az EK (Európai Közösségek). Fura lenne most, ha éppen Liu Xiaobo Nobel-békedíja után öt perccel törölnék el. Ennél is jobban visszaütne azonban, hogy az Egyesült Államok az embargó törlése esetén szelektívebbé tenné védelmi ipari együttműködését az EU országaival (bár aligha szakítaná meg azt).
Az embargó feloldása rövid távon hajtana hasznot sokaknak azzal, hogy Kína még intenzívebben beszállna (jellemzően államkötvények felvásárlása révén) a legsúlyosabban eladósodott eurozónás országok finanszírozásába. Ezzel a marginálisan látszólag jelentős részesedéssel pedig sokakat meghat; nincs is annál szebb, mint amikor az embernek a távoli Pekingben is akadnak megértő barátai. Ráadásul az embargó feloldása üzleti lehetőségeket nyitna, és így a kínaiak tulajdonképpen azért fizetnének, hogy fizethessenek. Ravasz kalkulációk ezek - kár, hogy a kötvények finanszírozása effektíve kölcsön csak, és ez alapvető szépséghibája az imént vázolt elképzelésnek :(
A Telegraph-féle társaság téved abban, hogy a Kínával köthető üzletek feltétlenül ellentétesek a brit külpolitika érdekeivel. A Cameron-kormány külpolitikai tevékenységét sokan a "selling Britain" kifejezéssel illetik, a kereskedelmi érdekeket érvényesítő gazdasági diplomácia előtérbe helyezése miatt... a "nem feltétlenül" kitétel fontos viszont, mivel az amerikai-brit kapcsolatok egyáltalán nem közömbösek, és ezzel a retorikai eufemizmus eszközéhez nyúltam: Ashton valóban kétes kimenetelű ügyleteket támogat, amikor a fegyvereladások révén javítaná az EU és Kína közötti kapcsolatokat.
Érdekes, hogy Ashton ilyen kérdésekben lobbizik, és ennek kapcsán megmutatkozik, mennyi (részben egymásnak ellentmondó, részben összeegyeztethető) fordulatot hoz egy-egy ember életútja - és hogy éppen ezért ezekkel az élettörténetekkel milyen érdekes tisztában lenni, azután pedig időről időre naivan rácsodálkozni. Ashton a brit leszerelési mozgalom, a Campaign for Nuclear Disarmament szervezőinek egyikeként 1977 és 1979 között néhány alkalommal képviselte a CND szervezetét a Brit Kommunista Párt egy-egy helyi ülésén is, és bár ő nem volt tagja a kommunista pártnak, egyértelműen baloldali, aktivista beállítódásával ez vélhetően nem eshetett nehezére. 1982-ben a CND egyik vezetőjévé lépett elő, és pénzügyesként igyekezett gazdag és híres támogatókat találni a mozgalomnak, miközben néhány kicsi, radikális szervezettel is elkerülhetetlenül kapcsolatot tartott. Ma bárónői cím birtokosa, és évi 230 ezer eurót keres. Valaha egy olyan szervezet tagja volt, amelyik az unilaterális lefegyverkezés és például a NATO elhagyása mellett érvelt; most pedig EU-s külügyi főképviselő, aki a Kínai Népköztársasággal kiegyezne - az euro-belpolitikai fronton gyakorlatilag az eurozóna stabilitásának és állami kiadások fedezetének a biztosítása érdekében. A két életállomás közötti időben pedig sokat nézte az Elnök embereit.
