"Korábbi fejlemény, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában az amerikai követ azt mondta, a kormánypárti erők soraiban néhány katonának Viagrát osztottak ki, és bátorították őket arra, hogy civileket erőszakoljanak meg.
Diplomaták beszámolója szerint Susan Rice amerikai nagykövet zárt ajtók mögött tartott ülésen említette ezt. Azt mondták, Rice nem jelölte meg a hír forrását, és hogy ezt az állítást a líbiai vezető, Moammar Kadafi kormányának kegyetlenségét illusztrálandó hozta fel."
Sok mindent el tudok képzelni, és az állítás/értesülés, az alapján, amennyit ténylegesen tudok, akár részben vagy egészében igaz is lehet; bár ezt közvetlenül nem áll módomban megítélni. Egy, a történet elfogadása/kétségbe vonása szempontjából releváns példát felhozni mindenképpen tudok: az Iman al-Obeidivel történtekről alighanem sokan hallottak már - őt hurcolták el egy tripoli szállodából annak idején a rezsim emberei, miután az ott tartózkodó külföldi újságíróknak az ellene Kadafi-párti katonák által csoportosan elkövetetett nemi erőszakról számolt be. Emellett pedig az is felvetődik az emberben, hogy ahol zsoldosok jelentősebb számban harcolnak, ott ilyesmi talán még nagyobb valószínűséggel előfordulhat.
Rice egy másik forrás szerint egyébként nem forrásmegjelölés nélkül, hanem sajtójelentésekre és NGO-któl kapott információkra alapozva mondta, amit mondott. Ha kapirgálunk egy kicsit, például ezt a cikket meg is találhatjuk; eszerint pedig akkor a Save the Children segélyszervezet lenne a forrás.
Az elemzés szempontjából számomra itt mégsem az információ hitelessége a központi kérdés. Inkább arra irányítanám a figyelmet, hogy az efféle hírek hangsúlyozása tipikusan az 1990-es évekbeli nyugati hadviselés része. Az ilyen anekdoták megerősítőleg hatnak, eszközzé válnak, az etikusnak nevezett külpolitika egyszerre miattuk és általuk van. A hivatalosan hangoztatott nézet szerint a másik oldalon egyenesen a rosszak/gonoszak állnak a jókkal szemben, és a történet gender dimenziója is szinte mindig jelentőséget kap: előbb-utóbb a kép részévé válik, hogy a rosszak a férfi mivoltuk felett sem képesek uralkodni. A jelen, extrém esetben az állítás lényege, hogy az ellenfélnek Viagrára van szüksége, hogy lovagiatlanul harcoljon.
Viszont ma már 2011-et írunk. Ez nem az 1990-es évek, amikor a humanitárius intervenció célpontjává vált (vagy adott esetben katonai célponttá végül mégsem vált, csak elítélt) diktátorok és elnyomó rezsimek ügyeinek firtatása és esetleges megleckéztetésük, egyes területekről való kizárásuk kedvezőbb gazdasági környezetben, illetve a Nyugat számára kedvezőbb általános trendek kontextusában történhetett. A nyitott végű, tehát potenciálisan korlátlanul költséges lovagias hadviselés a jelenlegi környezetben ilyen értelemben egyfajta anakronizmusnak is felfogható.
Obama politikája mutat is érzékenységet ezzel kapcsolatban. Mint ismeretes, az Egyesült Államok egy időre kiszállt Líbia bombázásából, és támogató szerepkörbe húzódott vissza. Tulajdonképpen azt hangsúlyozták, hogy a döntő lökés megadásával elégedettek voltak, és most már cselekedjen az, aki az intervenció mellett a legaktívabban ágált. Ezek után azonban, különféle nehézségek jelentkezését követően brit és francia részről ismét jelentős részvételt vártak az Egyesült Államoktól, mire Obama végül bólintott, de csak fegyveres drónokkal járult hozzá ismét a líbiai célpontok támadásához. Kérdés, hogy Rice határozott érvelése nem annak a jele-e, hogy a végén az Egyesült Államok mégis több szerepet vállalhat majd a harcokban, adott esetben.
Ha már az arab világban zajló események gender dimenziójánál tartunk, számos, ebből az aspektusból releváns momentum idézhető, úgyhogy íme, még két cikk ízelítőül (a kommentek között további releváns forrásokat persze köszönettel fogadok az ügyben).
- Az Fn.hu Kadhafi testőrnőiről. Figyelemre méltó kifejezések, kiragadva a cikkből: "szűz gyilkológépek", "szűz angyalok", "líbiai Lara Croftok", "Kadafi háreme... bár a líbiai elnök lányai nem unga-bunga partikon meztelenkednek".
- Tulajdonképpen a legfontosabb momentum az egész, komplex eseménysorozat legelejéről: a tunéziai események kezdetén nagy jelentőséget kapott a rezsim elleni mozgósításban a történteknek az az aspektusa, hogy a zöldségárus Mohammed Bouazizit egy önkormányzati ellenőrnő állítólag megpofozta, és hogy a rezsim ilyen, következésképpen "fokozottan" megalázó helyzetbe taszította a nép egy (fér)fiát; a fiatal, munkanélküli férfiak számára a rezsim által alkalmazott, férfit megpofozni vélt nő, mint szimbólum, vörös posztóként hatott.
- Néhány további, kapcsolódó megnyilvánulásról pedig már írtam itt korábban.
