A francia elnök számára a külpolitika hagyományosan domaine réservé. Övé az irányítás, ha él vele. Ettől még ez nem automatikus dolog persze - érdeklődés függvénye is például. Líbia esetében Sarkozy részéről ez az érdeklődés megvolt. Idézet a Le Monde kiváló cikkéből:
"Megtanulta azoknak a kerületeknek a nevét a líbiai városokban, amelyeket a felkelőknek még el kellett foglalniuk. Tanulmányozta a térképeket, a Tripoliba vezető utakat fürkészve. Elkápráztatta a katonai művelet, amelyet ő kezdeményezett. Követte a bregai és a miszrátai front alakulását topográfiai szempontból, az eseményeket a küzdelem szívében, melynek szószólójául jelölte magát.
Ő hozta a döntéseket a felkelőknek jutott fegyverszállításokról (...) Köztük a Nefúsza-hegységbe küldött fegyverekről, még júniusban, illetve a közelmúltban azokról a fegyverekről, melyeket a Tripoliban, Miszrátából indulva a tengerről partra szállt felkelőcsoport kapott."
Ilyen helyzetben, amikor az egyszemélyi döntéshozatal nem csak lehetőség, de egy vezető él is vele, megnőhet a pszichológiai tényezők jelentősége. Ez pedig látszólag megengedné a líbiai eseményeknek egy erősen leegyszerűsítő olvasatát, mely a következőképpen néz ki. Részben képekben is elmesélhető narratíváról van szó, úgyhogy alább fotók is jönnek, aztán a végén elbánunk ezzel az elbeszélésmóddal.
1. Sarkozy nekiáll a kapcsolatok javításának lehetőségét keresni Líbiával. Ez odáig elmegy, hogy nem ellenkezik, amikor Kadafi erősen szemtelen módon az amerikai bombázások emlékére állított kis emlékműve előtt fotóztatja le magát, vele együtt, 2007. júliusi látogatásakor... (fotó innét). Pedig Sarkozy nem éppen az Amerika-ellenességről ismert, különösen francia viszonylatban. De a bolgár ápolónők ügyében korábban ért el eredményeket, ez biztatónak tűnik, és így tűrni érdemes lehet - mindenféle üzletkötés terve bontakozhat ki...
2. Sarkozy csalódik. 2007 végén Párizsban fogadja Kadafit, és még azt is megszervezteti vendégének, hogy az Hôtel de Marigny előtt sátrazhasson, tevéstől-mindenestől. Igazi baráti gesztus a másik allűrjeinek közszemlére tett tolerálása. A francia közélet szereplői pedig sokat bírálják ezért Sarkozyt, és például külügyminisztere, Bernard Kouchner "szerencsésen ütköző elfoglaltságra" hivatkozva szkippel egy vacsorát Kadafival az Elysée-ben. Rama Yade emberi jogi miniszter asszony "a halál csókjának" nevezi Kadafi látogatását. Kadafit viszont Sarkozy eltökélt barátkozása nem hatja meg, és a 2005-ös és 2007-es francia zavargások kapcsán az észak-afrikaiak franciaországi elnyomásáról beszél a látogatása alatt... Sarkozy kockáztat, és reputációján csorba esik emiatt.
3. Sarkozy így aztán a háború mellett dönt, amikor idén februárban elkezdődnek a harcok Líbiában. "Ismerem a palit, ez egy őrült" - állítólag ezt mondogatja rendszeresen Kadafiról. A felkelők pedig a jet-emlékműves fotózkodás kellemetlen élményéért is kompenzálják végül, mint ismeretes:
Csakhogy. Egy ilyen, pszichologizáló magyarázat látványosan sok dolgot hagy figyelmen kívül. Sarkozy az alacsony népszerűségére és a közelgő választásokra épp úgy odafigyelt, mint például a francia külügyminisztérium nyílt levélben támadó "Marly-csoportja" felől érkezett hátba szúrásra. A névtelen francia diplomaták lázadása egyebek mellett a francia külpolitika bénaságára koncentrált, az arab tavasz ügyében, miután Tunéziába eleinte a forradalom leveréséhez sikerült segítséget ajánlani, Egyiptommal kapcsolatban pedig kiderült, hogy François Fillon miniszterelnök nem sokkal korábban Mubarak személyes vendége volt egy kis időre. Üzleti lobbik is nyomultak, és elmaradt eredményeket kértek számon Sarkozyn. Már ebben a 2010-es, kiszivárgott amerikai diplomáciai sürgönyben is idéznek francia részről olyat, hogy "a franciák egyre inkább bosszúsak a líbiai ígéretek teljesülésének elmaradása miatt... például a gazdasági ügyletek terén". És mindemellett az arab tavasz tágabb összefüggései is ott voltak, ezek is formálták az ügyben a nyugati döntéshozók motivációit. Szóval túlpszichologizálni a dolgot nem érdemes, még ha Sarkozy bosszúsága és személyes sérelmei Kadafival kapcsolatban jelentősen meg is könnyíthették számára, hogy teljesen ejtse a líbiai nagy testvért.
