Alhaji Mohamed Mumuni ghánai külügy- és regionális integrációs miniszter sok mindent kap a fejéhez ebben a kissé vitriolosra sikerült írásban; a cikk számomra érdekes betekintés volt egy pillanatra a ghánai közügyekbe. 

A cikkíró Femi Akomolafe számon kéri Mumunin gyakorlatilag a teljes N'Krumah-féle hagyatékot, többek között azt kifogásolva - kifejezetten ebben a pánafrikanista, anti-imperialista összefüggésben -, hogy a ghánai külpolitika nem foglalt markánsabban állást Elefántcsontpart, Tunézia, Líbia és Egyiptom összefüggésében a közelmúltban. De a kritika legfőbb forrása mégsem ez.

Akomolafe egyik érve ízelítőként, mielőtt a valójában szóban forgó tárgyat megjelölnénk:

"Ha elmegyek bárhová egy hivatalos helyre, hogy valamilyen üzletet intézzek, és ehhez először is elő kell rukkolnom száz dollárral, a legkevesebb, ami elvárható, hogy adjanak egy széket (ahová leülhetek)."

A cikk főként a sorbanállást, illetve a leülés és a vécéhasználat lehetőségének a hiányát nehezményezi a vízumigényléssel kapcsolatos ügyintézés során - és hogy Mumuni nem emelt elég aktívan szót ez ellen a külföldi követségeknél.

A panasz a vízumigénylés kényelmetlenségeit illetően minden bizonnyal megalapozott, bár hozzáteszem, hogy hasonló célból összegyűlt, jókora sorokat láttam már Kelet-Európában is itt-ott. Ugyanakkor N'Krumah egyfajta aprópénzre váltásának és félrefordításának tűnik rá hivatkozva a poszt-koloniális emancipációt a potenciális dobbantás lehetőségét szolgáló vízumigénylés megkönnyítése révén követelni. Másfelől viszont elkerülhetetlennek.