Marton Péter

Megy a mozikban a Csatahajó című film, és bár nem fogok szpojlereket közölni itt, de legelőször is mindenkinek ajánlom, aki visszafogott intellektuális erőfeszítéssel jelentős mennyiségű szórakoztató hatást szeretne befogadni, konkrétan mozizás révén, hogy csak menjen, és nézze meg. A történet pont eléggé ki van találva ahhoz, hogy a látvány élvezetén ne rontson. De ezen felül is van néhány olyan vonatkozása a filmnek, amely egy ilyen, külpolitika-elemzéssel foglalkozó blog számára érdekessé teheti.

• Az első, ami nyilván mindenkinek eszébe jut, hogy a film kiváló lobbi-erőfeszítés a Haditengerészet szolgálatában, azon kívül, hogy kasszasiker is lehet. A US Navy nem mulasztott el intenzíven együttműködni a film készítőivel, és például - az itt megtalálható információk szerint - a forgatás kedvéért ténylegesen kihajóztak a kikötőből a Missouri csatahajóval, illetve rengeteg tengerész működött közre egyéb módon is a produkcióban. Ínséges időket élünk, a különféle haderőnemek versengenek a költségvetési forrásokért, úgyhogy az ilyesmi nem árt. A Navy a jelen pénzügyi évre 161,4 milliárd dollárt igényelt magának. (Az érdekesség kedvéért: valaha egy évre kevesebb, mint ezer dollár jutott nekik, persze az reál értékben akkor többet ért, mint mai ezer dollár, és egyébként is jó régen volt: még 1789-1793-ban.)
• A film egyébként a Hadsereg, vagyis a US Army felé is kedves gesztusokat tesz. A haderőnemek közötti, olykor könyörtelen verseny ilyen formán enyhül valamelyest. De nem bírom ki, hogy éppen a rivalizálás jelentőségét illusztrálandó ne idézzem a Nagy Kérdést, melyet a USS Midway repülőgép-hordozó fedélzetén hallottam egy apukáját faggató kisgyerektől: "Daddy, why doesn't the Army have aircraft carriers?"
• A film készítőinek még a Japán Önvédelmi Erő is segítséget nyújtott, és a filmben felbukkan vagy a Myoko, vagy az Atago nevű hajó (testvérei egymásnak). A Hawaii környékén zajló ütközet egyébként is a japánokat helyettesíti alienekkel az új Pearl Harbor kapcsán, nem árt tehát nyomatékosítani, hogy ma szövetségesek.
• Biztosan lesznek olyanok, akik a történetet taktikák tekintetében, vagy éppen felmerülő ellentmondások, következetlenségek, logikai hibák alapján ízekre szedik majd, de ettől még voltak stratégiai szempontból érdekes részei a történetnek. A földre érkező, nálunk technológiailag fejlettebb idegenek viselkedésével kapcsolatban többek között éppen az lehet érdekes food for thought, hogy a fegyvereik nem biztosítanak számukra elsöprő fölényt, illetve hogy nem törekszenek korlátlan mészárlásra, mint a szimpla inváziós/ki-fognak-minket-irtani típusú filmek idegenjei. Az első kérdésben, a fegyverek ügyében például az lehet egy lényeges szempont - és ezt kéretik a filmtől részben elvonatkoztatva figyelembe venni -, hogy a meglévő fegyverrendszerek fejlesztésében nem feltétlenül a földihez hasonló körülmények jelentették az idegenek számára a kívánatos paramétereket. A második kérdés, az önkorlátozással kapcsolatos motiváció kérdése pedig összefügghet az érkező expedíciós erő politikai és szervezeti hátterével. Valószínűleg nincsen felhatalmazásuk korlátlan erőszak-alkalmazásra, és ebben stratégiai megfontolások éppen úgy szerepet játszhatnak a mögöttük álló civilizáció részéről, mint az intergalaktikus humanitárius jognak az emberiség számára egyelőre ismeretlen szabályai, vagy éppen az alien haderő doktrinális értelemben bevett eljárásai. Sci-fi-olvasók számára nyilván nincs is olyan sok meglepő abban, ahogyan itt elfantáziálgatok.
• Végül érdekes vonatkozása még a filmnek, hogy itt is az emberiség együttműködését diktáló közös fenyegetés a meghatározó motívum. Ez alapján működik együtt az Egyesült Államok és Japán, illetve közvetve még a Kínai Népköztársaság is ebben a filmben. Az amerikai filmipar már nagyon-nagyon régóta él ilyen típusú forgatókönyvekkel. Ott volt például a hidegháború idején az 1979-ben bemutatott Meteor (l. még információt róla itt is), amelyben szovjet és amerikai, nukleáris robbanófejjel felszerelt rakétákat hordozó műholdak együttes alkalmazására van szükség, hogy egy aszteroida Földbe csapódását megakadályozzák. Ezek közül a Nagy Péternek ráadásul előbb kell indítania a rakétáit a keringési pályájára tekintettel, ami ebben a fiktív hidegháborús kontextusban persze komoly bizalom megnyilvánulása szovjet részről. Az ilyen filmek tehát egyszerre szólnak a látványról, másrészt a Mi (emberiség, együtt) vs. Ők szembeállításon keresztül kollektív cselekvési problémák enyhítése érdekében is operálnak egy olyan világban, ahol a szomáli kalózok az alien flottának igen szegényes megfelelői csak, viszont rajtuk kívül még számos másik, közösen kezelhető kihívás akad az egész bolygóra kiterjedő együttműködés lehetséges napirendjén.
• Talking about kollektív fellépési problémák - ezen a téren persze nagyon gyakran a valóságban is az Egyesült Államok halad legelöl, amikor konkrét cselekvés (és nem mondjuk szájjártatás) értelmében valakinek így kell tennie. A közelmúltból elég lehet ezzel kapcsolatban a nem a Haditengerészet, hanem a Parti Őrség által még április elején elsüllyesztett japán szellemhajó példáját felidézni, már csak azért is, hogy további tengeri illusztrációval szolgálhassunk:

(Fotó innen.) Mint ismeretes, ez a hajó még a Japánt tavaly ért szökőár miatt sodródott ki a nyílt tengerre, az áramlat pedig idővel elvitte az észak-amerikai partok közelébe, Alaszka és Kanada irányában. Ott aztán az Egyesült Államok Parti Őrsége süllyesztette el. Így a sodródó hajó nem fog éjszaka, kivilágítatlanul valakinek az útjába kerülni.

Rendezőként ezek után nem bírtam volna kihagyni, hogy a filmben még a Parti Őrség is kapjon egy kis vállveregetést, és legalább egy alien hadihajó nyamvadt roncsaival elbánhattak volna ők is.