Marton Péter

A következőkben egy analógiát fejtek ki, melyet többé-kevésbé érvényesnek, illetve kifejezetten a jelen pillanatban stratégiailag relevánsnak érzek. A vietnami és az afganisztáni háború alakulása között vonok párhuzamot. Afganisztánt és Vietnamot párba állítani persze egyébként is népszerű dolog - ahogyan ezt a rengeteg, az interneten fellelhető, az itt bemutatotthoz hasonló karikatúra is mutatja -, ám jellemzően nem az itt felsorolt tényezők kapcsán nyilvánítják analógnak a párosítás két tagját. Nézzük, mire jutunk az alábbiakban.

Kérdés: legelőször miért küldött szárazföldi harcoló erőket az Egyesült Államok Vietnamba? Túl azon persze, hogy voltak ambíciói a kommunizmus feltartóztatására akkoriban, és hogy ez éppen elég volt a dél-vietnamiak intenzív támogatásához az MACV (Military Assistance Command, Vietnam) telepítésével és légi erő bevetésével már ezt megelőzően is.

Lyndon Johnson elnök 1964 során Vietnammal kapcsolatban a de-eszkaláció felé látszott hajlani, ellentétben a vele szemben abban az évben republikánus elnökjelöltként versenybe szálló Barry Goldwaterrel, akit a demokraták oldalán sokan veszélyes őrültként kezeltek, közben azonban eszkalációpárti álláspontjával mégiscsak effektív nyomást gyakorolt Johnsonra is. Utóbbinak azon kampányígérete, miszerint szárazföldi harcoló erőket nem küldene Vietnamba, nem volt problémamentes a kampányküzdelem szempontjából.

1965. február 7-én, már túl az előző évi választáson, Johnson második - ha úgy vesszük, első igazi - terminusának a legelején azután az történt, hogy a Pleiku/Camp Holloway légibázist, ahonnét az Amerikai Hadsereg helikoptereket repült akkoriban, egy rövid, de ügyesen megszervezett és hatásos támadás érte. A Viet Kong egy egysége a bázis körüli védelmi gyűrűn is áthatolt, és aknavető- és gépkarabélytűz alá vette az ott parkoló helikoptereket, illetve a barakkokat, ahol a személyzet el volt szállásolva. Megöltek kilenc amerikai katonát, nagyon sokat megsebesítettek, illetve megsemmisítettek tíz helikoptert és további tizenötben kárt tettek.

Az incidensnek nagyon komoly stratégiai következményei voltak, és ezek ismertetése érdekes lenne, én azonban egyetlen motívumot emelnék ki, a már említett analógia teljessé tétele érdekében. Az MACV, vagyis a dél-vietnami katonai tanácsadó misszió operatív parancsnoka, Westmoreland tábornok harcoló alakulatok bevetését kérte Johnson elnöktől, nem tartván elégségesnek az amerikai bázisok számára a dél-vietnamiak által biztosított védelmet (a Vietnami Köztársaság Hadseregének tagjai ezrével dezertáltak akkoriban havonta).

Nem a pleikui volt az egyetlen incidens, amelyre Westmoreland példaként hivatkozhatott. A Bien Hoa-i légitámaszpontot 1964. november 1-jén érte komolyabb támadás, amelyben öt B-57-es Canberra bombázó semmisült meg, míg tizenötben károk keletkeztek. A pleikui támadás után három nappal, 1965. február 10-én pedig egy szálloda elleni bombamerénylet áldozata lett huszonhárom amerikai katona.

Johnson elnök és a Nemzetbiztonsági Tanács döntése alapján még február 9-én egy légvédelmi egység települt a jelentős Da Nang-i támaszpontra, március 8-án pedig a Tengerészgyalogság két Zászlóalj szintű Partraszálló Egysége (Battalion Landing Team, BLT) érkezett a bázis védelmét megerősíteni.

A vietnami eszkalációs folyamatnak ez a kritikus pontja tehát azért érkezett el, mert a már bent lévő amerikai erők helyi szövetségesek védelmére szorultak, és ez nem bizonyult megnyugtató megoldásnak.

Afganisztánban jelenleg úgy alakulnak a dolgok, hogy a még bent lévő erők esetében áll elő egyre inkább hasonló helyzet. Nem lesz új ez a felállás, sok támaszpont őrzéséről jelenleg is afgánok gondoskodnak. Azonban nem mindegy, milyenek a kilátások adott pillanatban, és mennyi az annyi - számít a bent lévő erők létszáma és eloszlása.

Az erők "vékony" elosztása (force thinning), a helyi szövetségesek nem teljesen megbízható teljesítménye és/vagy lojalitása és az ellenfél elszántsága együtt veszélyes kombinációt jelenthetnek, amint azt 2008-ból világosan mutatják például a wanati bázisnál történtek - itt kilenc amerikai katona vesztette életét a Viet Konghoz hasonlóan igen ügyes és taktikailag jól felkészült gerillák akciójában. Erős légi támogatás nélkül ennél jóval többen is - akár mindannyian - ott maradhattak volna.

Logikusnak tűnik a következtetés, kis sarkítással persze: Afganisztánban jelen állás szerint úgy végződhetnek a dolgok, ahogyan Vietnamban kezdődtek. És ebből a leginkább az látszik, hogy akkor pedig aligha ez lesz a vég, inkább valami új kezdetével van dolgunk.

A hivatalos diplomácia ilyen komplikációkkal egyelőre nem számol. A chicagói csúcson Afganisztánnal kapcsolatban elfogadott nyilatkozat azt mondja, kiemelés tőlem: "A visszafordíthatatlan átadás-átvételi folyamat halad előre, és 2014-re megvalósul". A kigondolt menetrend szerint 2013-ra át kívánják adni a vezető szerepet az afgán biztonsági erőknek Afganisztán egész területén, 2014-ben pedig véget érnek az ISAF harci műveletei is. Az Afganisztánban maradó amerikai, brit és más katonák számára azonban ezzel a kihívások biztosan nem érnek véget. Ezt érzékeltetheti a fenti karikatúra apró, de radikális átalakítása is, íme: