Marton Péter
Mi köze lehet egymáshoz az alábbi képen egymás mellett (balról jobbra) felsorakoztatott Szamír Kuntarnak, Julian Assange-nak és Abdelbaszet Ali Mohamed al-Megrahinak? Mi közük lehet nekik, mindannyiuknak az azeri Ramil Szafarovhoz? Kicsit kanyargós lesz, de kifejtem.
1. Az Egyesült Királyság és Líbia között 2007-ben - még annak idején, amikor Kadafi éppen nemzetközileg elfogadott vezető volt - született néhány diszkrét megállapodás, amelyet ma "a sivatagi alkuként" szokás emlegetni, mivel konkrétan a sivatagban is zajlottak megbeszélések a részeként. Itt brit részről megígérték például a líbiai vezetésnek, hogy Abdelbaszet Ali Mohamed al-Megrahit, a lockerbie-i merénylőt (jobbra fent) haza tudják küldeni a későbbiekben a skóciai börtönbüntetéséből, saját hatáskörben, a BP néhány líbiai olajügyletéért cserébe. Igazából nem feltétlenül hazudtak. Bár a döntés skót hatáskörben született meg, tudjuk, hogy miközben al-Megrahit egészségügyi okokból engedték el - azzal a felkiáltással, hogy szegénynek napjai lehetnek csak hátra -, végül mégis három évvel később halt meg, érdekes módon. De akárhogyan is történt a kiadatással kapcsolatos döntés, brit részről elhangzott az ígéret, olajügyletek reményében, hogy száznyolcvankilenc amerikai gyilkosát visszaereszthetik Líbiába a jövőben.
2. Julian Assange (középen fent) vesződéseiről ezen a blogon Lattmann Tamás írt már korábban. Assange azért menekült a londoni ecuadori nagykövetségre, mert elmondása szerint tart attól, hogy ha nemi erőszakkal kapcsolatos gyanú miatt az Egyesült Királyságból kiadnák Svédországnak, a svédek utóbb amerikai kérésre kiadhatnák őt az Egyesült Államoknak, amennyiben az amerikaiak közben megvádolnák őt a Wikileaks-ügyek bármelyikével kapcsolatban (amit eddig nem tettek). Itt feltételezésekről van szó, és Assange-nak egyelőre az a legerősebb érve, hogy nagyon nem szeretik őt az óceán túloldalán - ebben történetesen igaza lehet. Akármi is legyen az érintettek szándéka, az biztos, hogy az Egyesült Királyság részéről a világ közvéleménye utóbb csúnya dolognak tartaná Assange kiadását, amennyiben Assange nem Svédországban végezné - és mindenki feltételezné, hogy egy ponton valaki rákacsinthatott valakire, akár így volt, akár nem.
3. A libanoni drúz Szamír Kuntar (balra fent) a Palesztin Felszabadítási Front tagjaként 1979-ben részt vett egy igen csúnya, és annál is csúnyábban végződött emberrablási akcióban az izraeli Nahariyában. Gumicsónakkal szivárogtak be Libanonból, hogy túszok szedésére tegyenek kísérletet, és el is hurcoltak magukkal egy apát és a négy éves lányát. Távozniuk azonban nem sikerült. Az izraeli erők a parton tűz alá vették őket, ők pedig végeztek a túszokkal. Valószínűleg Szamír Kuntar ölte meg mindkettejüket, az apát egy lövéssel, a kislányt pedig úgy, hogy szétverte a fejét a fegyvere tusával. A tárgyalásán ezt tagadta, ám a kislány agyvelőjének a maradványai ott voltak a fegyverén; ez is a bizonyíték része volt, amely alapján elítélték. 2008-ban azonban Kuntart az izraeliek kiadták Libanonnak, más fogva tartottakkal együtt, a Heszbollah által elrabolt két izraeli tartalékos katona holttestéért cserébe. Visszatérte óta pedig Kuntart kitüntették Libanonban, Szíriában és Iránban is, mint hőst.
Mik az itt leírt esetek morális vonatkozású tanulságai? 1) Gazdasági előnyért bevállalni gázos külpolitikai lépéseket ronthat egy ország megítélésén. 2) Ha valakit rosszhiszeműen adnak ki egy másik országnak, az sem szép dolog - már az sem jó, ha ilyesmit csak feltételeznek valakiről. 3) Ha egy gyilkost hősként kitüntetnek, az is ronda dolog.
A felsorolt eseteket összekombinálva a "pénzért --) rosszhiszemű kiadatás --) mely után az érintett gyilkost otthon kitüntetik" szekvenciához juthatunk, és ez által pont olyan képletet kapunk, amilyen most az azeri baltás gyilkos, a hazatérte óta kegyelemben részesített és az azeri hadsereg őrnagyává előléptetett Ramil Szafarov kiadatása kapcsán Magyarországot érintően kirajzolódik. Miután 2007 és 2010 között Magyarország többször is visszautasította Szafarov kiadását, éppen az azeri államkötvény-vásárlás lehetőségének felvetődését követően arra mégis sor került. A jereváni magyar konzulátus előtt tüntetők érthető módon ennek a határozott benyomásnak a vizuális megjelenítéséről is gondoskodtak:
A fenti sorból leginkább a "rosszhiszemű" kitétel vitatható részünkről, ebben azonban nem segít, hogy miközben egyfelől dokumentálni próbáljuk, hogy az azeriek hazudtak nekünk Szafarov jövőjét illetően, másfelől "lezártnak" tekintjük az ügyet, nem rendeljük be az azeri nagykövetet a külügyminisztériumba, nem írunk diplomáciai jegyzéket az ügyben* stb. Dacára annak, hogy egy éven át folytak titkos tárgyalások az ügyben Orbán Viktor miniszterelnök és Ilham Alijev elnök között, az azeri elnöki kabinet külügyi titkára, Novruz Mammadov szerint. Jóhiszeműen ezt a váratlan pofon okozta zavarnak tudhatom be. Amennyiben ez, vagyis a jóhiszemű olvasat az igaz, itt a partnereink, az azeriek rúgták ki a széket alólunk, és akkor nincs számunkra fájdalommentes válasz erre a helyzetre. Örményország innentől kemény dió - akár túlzó, elhamarkodott, avagy rosszhiszemű volt Szargszian örmény elnök döntése, akár nem -, ami az azerieket illeti, nekik pedig vissza lehet rúgni, akkor viszont nincsen deal.
* Szeptember 2., 16:10 után változások ezen a téren - lásd a frissítést a bejegyzés alatt, illetve a kommentek között.
(Apró kiegészítés: a közelmúltban a környékünkön mások is elhajlottak Azerbajdzsán irányában, amit részint a kaukázusi geopolitika - az örmény-orosz kapcsolatok -, részint a remélt gazdasági és energiaszállítási lehetőségek magyaráznak. Václav Klaus cseh elnök például nemrég - idén áprilisban - úgy nyilatkozott egy Alijev elnökkel közös sajtótájékoztatón: "Ha megengedi, hadd fogalmazzak világosan: nagyon jól megértem Azerbajdzsán álláspontját. Természetesen nagyon is, kategorikusan ellenemre volna, ha egy másik ország tartaná megszállás alatt az országom egy részét. De sajnos nincs varázsszerként működő megoldásom ere a problémára". Klaus készséggel leegyszerűsítette tehát a finoman szólva összetettebb Nagorno-Karabah-kérdést a nemzetközileg elismert határok problémájára.)
Török Gábor a blogján közben helyesen rögzíti, hogy az üggyel kapcsolatos hazai reakciók egy jelentős része a "reálpolitikai opportunizmus vs. elvtelen kormányzat" vita talaján állva igyekszik fogást találni az esettel kapcsolatban, pártpolitikai alapon - és feltesz egy indokoltnak tűnő kérdést:
"Mindenki magyaráz: politikai érdekről, reálpolitikáról, gazdasági hasznokról szól az egyik oldal, a másik pedig eladott lelkekről és szégyenről beszél. (...) Mielőtt elhatalmasodik rajtunk az igazságosztó hevület, ismételten javaslom az összehasonlító teszt elvégzését: azok, akik most elvi alapon érvelnek a reálpolitika primátusa vagy a nemzeti szégyen mellett, vajon mit mondtak volna, ha ugyanez – pontosan ugyanígy - a Gyurcsány-kormány idején történik?"
Valóban nem jó, ha ennyire pörög mindenkinek a morális iránytűje. Erre nem lehet stabil intézményrendszert építeni - de a közhiedelemmel ellentétben igazán sikeres külpolitikát sem.
És akkor még egy dologra felhívnám a figyelmet: az EU-elnökség utáni időszakra készült külpolitikai stratégiavázlatunkra, a magyar Külügyminisztérium részéről. Ez a hivatalos dokumentum mindenféle fontos dolgot igyekszik rögzíteni a magyar külpolitika irányát illetően.
A harmadik, azaz gyakorlatilag a legelső oldalon, kiemelt, dobozos részben összegezve "Értékelvű külpolitikánkat" mutatjuk be a nagyvilágnak. Vastagítással és aláhúzással teszem könnyen megközelíthetővé a lényeget.
Az első, bevastagított szakasz az Azerbajdzsánhoz hasonló országokról szól. A második azt mondja, hogy velük kapcsolatban értékalapon vannak érdekeink, bármit is jelentsen ez pontosan. És azt, hogy az "értékalapú érdekeinkkel" kapcsolatban az eszközök között hatékonyság alapján válogatunk.
A "hatékonyság" ügyében a végső mérleg megvonásával még várni kellhet, bár jelen pillanatban nem fest rózsásan a helyzet, és lehet sorolni a kellemetlenségeket a Keleti Partnerségben keletkező zavaroktól az amerikai külügyminisztérium tegnap előtti közleményéig. De kedves közönség: kezeket fel, ki gondolt bele alaposabban, mit jelent az alább kiemelt szövegrész, amikor kijött ez a stratégiai koncepció...?
IDÉZET: "Értékelvű külpolitikát kívánunk folytatni: ez azt jelenti, hogy nem eseti jelleggel, lobbitörekvések vagy a csoportérdekek alakulása szerint tekintünk valamit célunknak, illetve érdekünknek, vagy céljainkkal és érdekeinkkel ellentétesnek, hanem azoknak az értékeknek a függvényében, amelyekkel a hazai és a világközvélemény nyilvánossága előtt azonosultunk. Értékeink alapján határozzuk meg céljainkat, tehát annak az állapotnak a vízióját, amelyet egy-egy kérdésben ideálisnak, egyszersmind kivitelezhetőnek tartunk, és ennek nyomán állapítjuk meg érdekeinket is, hiszen érdekünk mindaz, ami céljaink megvalósulása felé vezet. Az értékelvű külpolitika tehát nem értelmezhető úgy, hogy ennek alapján eleve korlátoznunk kell kapcsolatainkat azokkal az országokkal, amelyekben az általunk követett értékeket nem teljes körűen tartják tiszteletben, vagy tőlünk eltérően értelmezik. Az értékelvűség azt jelenti, hogy az ilyen relációkban is értékeink alapján állapítjuk meg érdekeinket, és eszközeinket – így a kapcsolattartás formáit is – aszerint válogatjuk meg, hogy értékeinkből következő érdekeinket melyekkel tudjuk leghatékonyabban érvényesíteni."
Frissítés (16:50): A magyar diplomácia megmozdult. A Külügyminisztérium 16:10-es időpecséttel ellátott közleményében jelzi, hogy bekérették az azeri nagykövetet.
