Amikor a krími válság kapcsán kommentátorok a kezdetektől arról beszéltek, hogy a Nyugat nem tesz eleget az ügyben, ebben láttam is igazságot, de vitatkozni is kész voltam vele.

1956-ban például nem nagyon lett volna értelme nekimenni a Szovjetuniónak, amikor már szovjet harckocsik teremtettek kész tényeket a szovjet külpolitika nevében, azon egyszerű elvből kiindulva, hogy nem égetjük fel a talajt azok alatt, akiket meg akarunk menteni. Mivel holtukban nem feltétlenül tekinthetők megmentettnek. A Krím esetében ráadásul a populáció egy jelentős része nem nagyon akart volna megmentődni, ahogyan azt a bohózatnak beillő népszavazás egyébként reálisan tükrözte.

Az is bizonyos azonban, hogy az Egyesült Államok - az Európai Unióról már inkább nem is beszélnék ebben a tekintetben - nem adta meg azt a "költséges válaszjelzést" a fejleményekre, egy egyébként minden bizonnyal periférikus érdekkel kapcsolatban, amelynek készsége az elrettentés alapja, többek között Thomas Schellingre és a józan paraszti észre hagyatkozva.

Előbb fel-hype-olták Ukrajnát, mint olyan érdek-ütközőzónát, mely emlékeztetheti Oroszországot a sebezhetőségére, ha Szíria vagy Irán ügyében kedve támadna túlmenni bizonyos határokon. Azután mintha a Nyugatot egységesen elfogta volna a lelkesedés, hogy Kijevben, a Majdanon a történelmi jó győzedelmeskedik a történelmi rossz felett, zakatol a Progresszió, és a hajdani kelet-európai rendszerváltások szele, tulajdonképpen egyenesen a liberális demokrácia szele fújja a vitorlát. Amikor Janukovicsot a vele kötött megállapodás dacára elmosta az indulat, egyfajta happy endet nyugtázott nem egy megfigyelő. Aztán még pár napig szórakozott jó kedéllyel figyelték sokan, hogy dőlnek a Lenin-szobrok Kijevben és másutt, hogy az orosz nyelv hivatalos használatának lehetőségét szerette volna leállítani az ukrán parlament (a keleti országrészben; bár utóbb az erről szóló törvényt a házelnök nem látta el ellenjegyzésével), és nem érzékelték, hogy ez stabilitást aligha ígér, orosz részről pedig kiválthat valamiféle választ, pláne amikor Kijevben, az új vezetésben volt már, aki az orosz támaszpontok krími maradását sem igen fogadta volna el a továbbiakban.

Így lett Ukrajna kapcsán amerikai, illetve nyugati szempontból kis érdekből nagy érdek, melynek ezek után nem került sor megfelelő védelmezésére. A Krímben visszacsinálni a bekövetkezett változásokat fegyveres konfliktus nélkül persze nem igazán lehetett volna, de Ukrajnának látványos gazdasági segítséget ajánlani vagy erőt felvonultatni - nem Ukrajnában, hanem másutt a periférián - lehetett volna. Ez megfelelt volna költséges válaszadásnak; az előbbi esetben a befektetett pénz miatt, az utóbbi esetben a vállalt kockázat miatt.

Mielőtt valaki félreérti, komolyabb erőfelvonultatásra nem azért lett volna szükség, mert komolyan orosz agresszióra kellene számítani a továbbiakban a legvalószínűbb lehetőségként, és ezt így lehetne megakadályozni, hanem a jövőre, most még konkrétan előre nem is látott helyzetekre tekintettel, ha úgy tetszik, elvből.

A visszajelzések elég kellemetlenek, mind a NATO-n belül, mind a NATO-n túl. A balti államok aggasztóan lassúnak érzékelték (majd négy napba telt), míg a NATO néhány repülőgéppel megerősítette jelenlétét a térségben. A mostanra mindenki által ismert budapesti memorandum tartalmát az Egyesült Államok "nem-kötelezőnek" minősítette, ami még a nonproliferációs politika hitelét is érinti - már sokan pedzegetik is, hogy bizony, "ha van atomod, ne add fel, lásd Ukrajna esetét elrettentő példaként". Obama pedig egy esetleges kelet-ukrajnai orosz invázióval kapcsolatban azt találta mondani, hogy "Putyinnak meg kell értenie, van egy választás, amelyet meg kell tennie... (there is a choice to be made)" - véletlenül sem azt, hogy "nincs választása", mert ez és ez lesz... Legújabban Japán ad vészjelzéseket emiatt. "A Krím számunkra game-changer" - jelenti ki Shinzo Abe japán miniszterelnök egy volt tanácsadója a New York Timesban, nyilvánvalóvá téve egyébként, hogy az elrettentő erőt ők nem Oroszországra, hanem elsősorban Kínára gondolva keveslik, illetve az amerikai elköteleződés hitelességében Kínával összefüggésben kételkednek.

Mint ismeretes, Kína nemrégiben úgymond kiterjesztette légtérvédelmi övezetét olyan vizek fölé, melyek státusa több ország között is vitatott. Az Egyesült Államok, Japán és Dél-Korea ezt persze nem ismerték el nekik, de közben az Obama-adminisztráció pragmatikusan azt tanácsolta az arrafelé közlekedő légitársaságoknak, hogy működjenek együtt a kínai hatóságokkal, amikor az érintett légtéren haladnak át. Most ezt is felhánytorgatják nekik, mivel a Krímben történtek után a legapróbb, kétértelműnek tűnő jelzés olvasata is módosulhat, vélt vagy valós jelentősége felnagyítódhat.

Az Egyesült Államoknak tehát többfelé kell figyelnie, mint ahogyan ez mindig is volt egyébként. A NATO keretén belüli cselekvőkészsége, kifejezetten európai vonatkozásban csökkenni látszik, és ebben a tekintetben az ázsiai fordulat (Asia pivot) paradox módon talán éppen a Krím utáni helyzetben érezteti majd a hatását igazán.

Dühös levelek írása nem mindig működik sajnos.