Ez a cikkem egy hete jelent meg a G7-en. Trump személyiségével foglalkozik. Várható lépéseinek az előrejelzéséhez ad ezzel fogódzót, de nem a konkrét lépésekről nyilatkozik. Azokkal kapcsolatban legelőször is az várható, hogy sokáig és változatos eszközökkel folytatja majd szubverzióját. Hogy konkrétan mikkel, az külön elemzés tárgya lehetne, de példaként talán elég a járványhelyzet "kezelésére" gondolni.

***

Az amerikai elnökválasztásról nagyon sok mindent írtak már az elmúlt napokban. Még olyanok is bőbeszédűen kommentálták az eseményeket, akiket sokadik alkalommal is meglepetésként tudott érni, hogy az Egyesült Államokban az elnökválasztás mechanizmusa közvetett, a demokrata jelöltek a választói földrajzból következően sok millióval több szavazattal sem feltétlenül tudnak nyerni, ellenben sok helyütt az urbánus területekről érkező szavazatokkal erősítenek a helyzetükön az időben később összesített városi voksok révén, ahogyan a számlálás előrehalad.

Az idei választás igazi különlegességét — hogy kimondjuk a nyilvánvalót — a levélszavazatoknak jelentős szerepet osztó koronavírus-járvány, illetve a levélszavazatokba látványosan és már jó előre belekötő Trump elnök személyisége és sajátos politikai megközelítése adta.

Az alábbiakban a Trump jövőjére vonatkozó spekulációt vesszük napirendre, hogy Donald Trump élettörténetének, bizonyos emlékezetes megnyilvánulásainak és elnöki döntéshozatali teljesítményének ismeretében támogassuk meg néhány fogódzóval a személyiségét és a várható lépéseit firtató latolgatásokat.

1. Nem szeret veszíteni

Ezt nagyjából mindenki tudja. Volt ezzel kapcsolatban nyilatkozat és ráutaló magatartás is Trump részéről bőven. De egy kicsit még erősebben lehet érezni a fenti tétel jelentőségét, ha felidézzük néhány kijelentését ezzel összefüggésben.

Egy 2005-ös coloradói üzleti fórum keretében tartott „motivációs előadásán” – amire a közönség azért ült be, hogy egy ismert üzletember auráját szippantsa magába az akkor még koronavírustól mentes levegővel – Trump például ilyen frázisokkal rukkolt elő: „Valamit meg kell mondjak a vesztesekről. Imádom a veszteseket, mert nekik köszönhetően érezhetem magam olyan csodálatosan a bőrömben.” Ugyanitt hozzátette, hogy „aki vesztes, azzal senki sem akar beszélni”, és hogy „ha valaki kiszúr veled, azzal szúrjál ki tízszer jobban”.

Tanulság: Trump identitásának a része, hogy ő az, akit a világ nem láthat vesztesnek. Ha ideiglenesen mégis ez a látszat alakulna ki, akkor vissza kell vágnia valahogyan.

2. A fel nem adásban a saját legfőbb erényét látja

Ha pusztán a kijelentéseiből indulunk ki, a kitartó versengést önmagában is erénynek tekinti, a körülményektől, sőt az ilyen erőfeszítések eredményességétől függetlenül.

Amikor 2016-ban az ABC News által szervezett elnökjelölti vita keretében Trumpot és Hillary Clintont arról kérdezték, mit tisztelnek egymásban — felkérve őket némi bájolgásra a gyorsan mérgesedő politikai viszonyok közegében —, Clinton mondott pár felejthető, de alapvetően hízelgő dolgot Trump gyermekeiről. A kérdést az emberi oldalról ragadta meg. Második hozzászólóként Trump azt mondta, nem tudja, hogy ezt Clinton tényleg bóknak szánta-e, de becsüli Clintonban, hogy „nem adja fel”.

Clintonnal kapcsolatban más fórumokon, más alkalmakkor viszont mintha még ezt sem egészen tartotta volna tiszteletben. A fel nem adás doktrínáját ellenben számos alkalommal gyakorolta a saját életében.

David Cay Johnston oknyomozó újságíró könyvében^* például szerepel egy eset, amikor Trump hiába kérte egy alkalmazottját, hogy amaz egy bankár ismerősétől Trump cége számára szívességet kérjen. Az alkalmazott etikai megfontolásokra hivatkozva megtagadta ezt, mire Trump, aki ezt cserbenhagyásként élte meg, saját összegzése szerint azzal reagált: „mindent megteszek, hogy megnyomorítsam az életét”.

Amikor az NFL amerikai fociliga versenytársaként versenyjogi eljáráson keresztül próbálta jobb lehetőségekhez juttatni a USFL fociligát, és a bíróság elutasította a követeléseiket, Trump utóbb azt nyilatkozta a nyilvánvaló kudarcról: „Azért jó móka volt. Klassz kis per volt.” Vagyis működésbe lépett a fenti 1-es szabály, és az eredményt szándékainak eredetileg is megfelelő végkimenetelként normalizálta — legalábbis a nyilvánosság előtt.

Adódhat a feltételezés, hogy a 2020-as elnökválasztás eredményével kapcsolatban kezdeményezett számos jogi eljárásra is így tekint majd vissza egyszer. Legalábbis a nyilvánosság előtt, még ha belül nem is így érez igazából.

3. Személyes kockázatvállalás tekintetében nem megy el a végsőkig

Számos helyzet adódott már, ahol Trump nem vagy csak nagyon nehezen tartott ki egy előre átgondolt stratégia végrehajtása mellett, ha az nem jelentéktelen kockázattal járt együtt.

David Cay Johnston már említett könyvében lehet például olvasni arról is, hogy 1990 májusában Jess Marcum matematikus dolgozott ki Trump kaszinója számára egy nyerő stratégiát a múltban sokakat megkopasztó, híres-hírhedt szerencsejátékos Akio Kashiwagi japán üzletemberrel szemben. A megközelítés lényeges eleme volt, hogy sok-sok játszmára lesz szükség ahhoz, hogy az ügyesen kockáztató Kashiwagi megváljon a pénzétől. Csak türelmesen lehetett csapdába csalni, napokon át tartó játékkal. A maratoni bakkaracsatát Trump ezek után alig bírta idegekkel. Menet közben felvetette, hogy Kashiwagi talán csal (miközben éppen ők dolgoztak azon, hogy kelepcébe csalják), és aggódott, hogy a japán mágnás nyerő szériájának soha nem fog vége szakadni.

Elnöksége során érdekes rálátást engedett Trump viselkedésére számos döntéshozatali helyzet is. Idén januárban például az általános vélekedés szerint jelentős kockázatot vállalt, amikor az amerikai erőket Irak területén, iráni támogatással ért támadásokra reagálva jóváhagyta Szolejmáni tábornok likvidálását. Valójában nem a legkockázatosabb lépés mellett döntött, ugyanis kabinetje az iráni katonai erőkre mért (például hajók és rakétaütegek elleni) közvetlen csapásokat is kilátásba helyezett opcióként, ő pedig ennek a felvetésnek ellenállt.

A jelen kontextusban ebből az következhet, hogy Trump aligha várja meg, hogy a hóna alá nyúljon valaki, és kihurcolja a Fehér Házból. Mindig is szívesebben tartózkodott Mar-a-Lagóban (golfozni) vagy éppen a New York-i Trump Towerben. A gallércibálós dráma csak vesztesként tüntetné fel. Máskülönben sokáig nem fogja teljesen feladni a küzdelmet. Megpróbálja majd megtartani a Republikánus Párttól elcsent politikai tábort a saját gyülekezeteként, és a tíz körömmel a bútorzatba kapaszkodásnál minden bizonnyal kreatívabban választ ehhez eszközöket (januárra jó eséllyel már amúgy is Biden bútorai lesznek a Fehér Házban, ha a hagyományokból indulunk ki).

4. Elveszítheti mindenki támogatását, mert személy szerint nagyon kevesek fontosak neki

Soha nem volt igazán stabil csapata. Már 2018-ra is rekordokat döntögetett az adminisztrációja vezetésében végrehajtott személycserék számát tekintve.

A messzebbi múltból könnyen eszünkbe juthat a The Apprentice című televízió-műsor, ahol Trump főnökösködésének egyik jellegzetes visszatérő eleme volt, ahogyan akár egy-egy rossz szóért is kirúgott bárkit. „Minek védi azt a másikat? Magának nem ez a dolga. Ki van rúgva.” És így tovább. Az a vezető, aki minden alkalmazottjában hibákat lát, végső soron bármikor állíthatja, hogy az alárendeltek gyengesége volt az alapvető kudarcok magyarázata.

Viszont így nem is nagyon lesz a partnere senki hosszú távra.

5. Hiányzik belőle a magabiztosság? Annál kitartóbb…

Tony Schwartz, Trump Az üzletkötés művészete című könyvének szellemírója mondta az elnökről: „Két Trump létezik. Az egyik nagyhangú, agresszív és magabiztos. A másik az ő belső világának örök kísértője, egy ijedt kisgyerek, aki rettegett a minduntalan kritikus, elnyomó apjától, és akit rideg és távolságtartó édesanyja soha nem vett a védelmébe.”

Meglepő, mondhatni intuíció ellen való konklúzió lehet az önbizalom hiányára jutni a számtalan alkalom után, amikor Trump még szerénységben is kiválónak nyilvánította saját magát, vagy például azok után, hogy egykori külügyminiszterét, Rex Tillersont szó szerint „IQ-párbajra” hívta ki annak idején. De nem nehéz belátni, hogy legalábbis lehetséges ezt a belső bizonytalanság jeleként értelmezni.

Aki az alulmaradást bárhol, bármiben katasztrofálisnak fogja fel, mi több, egyedül maradásként éli meg, az kényszeresen nagyíthatja fel a saját érdemeit — akár igazi meggyőződés nélkül, egyfajta stratégiai szerepjáték részeként.

„Legyetek paranoidok” – tanácsolta a már fentebb idézett coloradói üzleti fórumon. „Különben megnyúznak titeket” — sugallta az egybegyűlteknek.