Pedzegettem én itt már (ennek és ennek a bejegyzésnek a kommentjei között például), hogy ez a líbiai intervenció nem volt annyira nagyon átgondolva eredendően, és hogy az idáig vezető út során sok ad hoc kanyart vett az úgynevezett "nemzetközi közösség". Megosztok néhány linket, cikkekhez, melyek megerősíthetnek egy ilyen benyomást. Ez a pószt - melyet témánként külön-külön frissíteni tervezek - afféle blogos, vagyis hirtelenszerűen rögtönzött esettanulmányként arra is jó lesz, hogy a beavatkozás döntéshozatali anatómiáját általában feltárjuk.
* * *
(Március 20-án nyitott, 22-én lezárt bejegyzés.)
* * *
Sarkozy népszerű(tlen)sége. Az LA Times cikke megjegyzi, hogy Sarkozy francia elnök népszerűsége elég alacsony mostanság, pláne ha a 2012-es választásokra tekintünk előre (ahogyan ő is, nyilván). Líbiában ezzel kapcsolatos lehetőséget láthatott meg, és talán ez magyarázza, hogy a nemzetközi "háborús tanácskozás" idejére, amelyet tegnap délutánra összehívott, az első francia légicsapások elő voltak készítve gyakorlatilag. Mire döntés született, a francia gépek pedig már úton is lehettek... (elvileg tegnap délután 4:45-kor jöttek az első csapások).
Ami különös: az amerikai vezetés komoly tartózkodás után váltott támogatásra a franciák és britek sürgette beavatkozással kapcsolatban, ami mulatságos módon még a francia diplomatákat is meglepte. Az amerikaiak elképzelése az volt, hogy majd a franciáké és a briteké lesz a koalícióvezető szerepe. (Az LA Times egy másik cikke kifejezetten azzal foglalkozik, hogy Obama mennyire a háttérben kíván maradni, Brazíliából kommentál röviden, nem játszik vezető szerepet stb.)
Én erre viszont saját kommentárként megjegyezném, hogy ehhez képest máris túl sokat tettek hozzá az ügyhöz talán. Az elmúlt évek a counterinsurgency jegyében teltek, és a líbiai vállalkozás, meglehet, túlzottan jó lehetőség volt a Haditengerészet és a Légierő számára ahhoz, hogy jelentősen visszafogottabb amerikai szerepvállalást lássunk most. Erre pedig a CNN is rátesz jókora lapáttal: rutinból nem bírnak az egészről nem az amerikai szerepet hangsúlyozva beszélni.
Susan Rice és Samantha Power szerepe. A WSJ cikke Susan Rice szerepére irányítja a figyelmet, ami az amerikai irányváltást illeti. Rice jelenleg az amerikai ENSZ-nagykövet, 1993 és 1997 között pedig Clinton Nemzebiztonsági Tanácsában szerepelt; 1993 és 1995 között a nemzetközi szervezetekkel való együttműködésért és a bekefenntartó műveletekért felelős igazgatóként, 1995 és 1997 között pedig az afrikai ügyek felelőseként. A hírek szerint most jelentős mértékben "az új Ruanda" elkerülésére való törekvés motiválja, tekintettel arra, ami Bengázi elfoglalása esetén következhetne, ha Kadafi "zenga-zenga" nekiáll kiirtani az ellenzékieket.
A WSJ ugyancsak befolyást tulajdonít Samantha Powernek, aki most a Nemzetbiztonsági Tanács stábjában dolgozik. Power kilenc évesen került az Egyesült Államokba, Dublinban született. Valaha újságíró volt, a balkáni háborúkról könyvet írt "A pokolból származó kihívás" (A problem from hell) címmel. Ő nyilván inkább az új Bosznia vagy valami hasonló elkerülését tarthatja szem előtt, ha analógiák után kutat.
A döntéshozatalt egészében igyekszik ugyanakkor rekonstruálni a WSJ. Cameron brit miniszterelnöknek tulajdonítják a kezdeményező szerepet, érzésem szerint helyesen (mások szerint is), de megállapítja a WSJ, hogy idővel Sarkozy vette át a vezetést (legelőször is a felkelők elismerésével). A Pentagont a WSJ óvatosnak mutatja be (szintén helyesen). Gates védelmi miniszter nem akart elutasító lenni (hozzáteszem: az előző adminiszrációból Obamáék között ragadt, Irak és Afganisztán miatt "örökbe fogadott" szereplőként), de nem is lelkesedett az intervenció ötletéért. Mint arra ezen a blogon egy kommentben utaltam, Petraeus tábornokkal nem sokkal ez előtt, Afganisztánban még el is viccelődtek vele, mennyire abszurd lenne most Líbiát bombázni, amikor annyi a gond Afganisztánban.
A közel-keleti status quo védelme - és az Amerika-centrikus európai gondolkodás (mely gyakran az önreflexió hiányával társul). A BBC egy írása a bahreini és a jemeni status quo védelmét, a konzervatív erők oltalmazását látja az amerikai külpolitika hátterében (amiben Európa "alig" érdekelt csupán). Mutatja egyben a diskurzus egyes sajátosságait is az írás. Mindegy, Obama hogyan mutatná be saját szerepét és országa szerepét a történetben, sokaknak nem fog leesni, hogy nem feltétlenül Washingtonnál kezdve és zárva kellene magyarázni az eseményeket, vagy hogy végső soron nem az amerikai vezetésre kellene róni a felelősséget mindenért. A Spiegel cikke is alighanem témába vág. A szerző szerint Obamának végre van saját háborúja, amelyet ő maga hozott össze...
Lockerbie és a magyarázatot nem váró közvélemény. Az Investors Business Daily-ben egy vezércikk az amerikai közvélemény passzivitását, és hogy a Fehér Ház gyakorlatilag önállóan, de kritikáktól nem tartva dönthetett a líbiai háborúról, a lockerbie-i merénylettel magyarázza, amelyért az amerikaiak soha nem bocsátottak meg igazából Kadafinak. Ironikusnak látja a cikk írója, hogy akkor, amikor Petraeus tábornok kénytelen rendszeresen az afganisztáni jelenlét szükségességét magyarázni például a Szenátus előtt, a líbiai vállalkozás simán támogatást élvezhetett.
A keddi (március 15-i) ülés a Fehér Házban. A Foreign Policyn Josh Rogintől egy nagyon jó írás, szigorú címmel, melyet akár úgy is fordíthatnánk: Obama a hasára ütve döntött. "Ez a legnagyobb lehetőség, hogy újraformáljuk érdekeinket és értékeinket" - állítólag ilyesmit mondott maga Obama egy kulcsfontosságú keddi találkozón a Fehér Házban, a beavatkozás mellett érvelve. Pontosítás az erről mesélő szemtanúktól: arra lehetőség eszerint Líbia, hogy az Egyesült Államok "új egyensúlyt leljen külpolitikájában a demokráciára és az emberi jogokra helyezett határozottabb hangsúllyal".
Ennek lehetne egy realista olvasata az, hogy Ben Ali és Mubarak kényszerű elvesztése után, Bahrein és Jemen féltése közepette kirakatakcióba kezdett az Egyesült Államok. De mások jóval kritikusabbak: például Steve Clemons a New America Foundationtől egy "reaktív elnökség" lépésének nevezi, ami történt, és szerinte az Egyesült Államok vakon repül, stratégia nélkül.
Az FP írásának érdekessége, hogy komoly kulisszatitkokat fed fel, a keddi ellenzők és támogatók listáját. Itt is intervencionistaként említik Samantha Powert, együtt Michael McFaullal, aki Oroszországért felelős a Nemzetbiztonsági Tanácsban, illetve Gayle Smith-szel, aki pedig a fejlesztési együttműködésért ugyanott. És ők nyertek - pedig ellenük volt a nemzetbiztonsági tanácsadó Tom Donilon és Donilon helyettese, Denis McDonough. És persze Robert Gates védelmi miniszter sem verte az asztalt beavatkozást követelve. De ha minden igaz, még Joseph Biden alelnök sem! Hillary Clinton álláspontja pedig bizonytalan - a keddi ülésen ő nem tudott fizikailag jelen lenni, telefonon jelentkezett be. Kairóban járt, és az egyiptomi változásokban szerepet játszott diákszervezetek képviselői nem akartak találkozni vele (mert úgy ítélték meg, Clinton túl elutasító volt a mozgalmuk támogatását illetően kezdetben). Rogin ezért (informátoraira alapzva?) spekulál, hogy Clinton talán kompenzálni akarhatott. De nem kerül ki világosan, hogy végül is mit gondolt a külügyminiszter. Mindenesetre a kép ettől függetlenül egyértelmű: Obama a top döntéshozói kör B-vonalával egyetértésben döntött a beavatkozás mellett...
A francia diplomácia praktikái. A sok amerikai vonatkozás után visszatérés a franciákhoz: ez a szemfüles forrás (Jorge Benitez) kiszúrta ebben az NYT-cikkben az egyik legérdekesebb momentumot. A francia diplomácia időt húzott, hogy a március 19-i párizsi találkozónak mindenképpen jelentősége legyen. Magyarul éppenséggel nem szerették volna, ha korábban megindul valami. Ők akartak beviharzani Líbiába; grandeur, gloire stb. Volt ebben kockázatvállalás, jegyzem meg én, hiszen a líbiai légvédelem elfojtását az amerikai erők csak ez után kezdték meg.
Egy "repüléstilalmi zóna" szimpibb, mint egy "háború". Ha már a színpadias elemeknél tartunk: ez a kanadai szerző helyesen jegyzi meg, hogy a "repüléstilalmi zóna" kifejezés, miközben háborús cselekedetre utal, a nyugati döntéshozók szótárában általában prominens helyen áll. Van benne egy ilyen "feel-good factor", így mondanám én. Jobban eladható a közvélemény számára. Nyilván a döntést hozó politikus is könnyebben megy bele minden lehetséges következmény óvatos kalkulálása nélkül. Aztán utána még mindig lehet kreatívnak lenni.
Egyet nem értés az ausztrál kabineten belül? Érdekesség: a repüléstilalmi zóna működtetésében részt nem vevő Ausztráliában is volt állítólag nézeteltérés a munkapárti miniszterelnök Julia Gillard és külügyminisztere, a beavatkozást támogató Kevin Rudd között. A belinkelt cikkben olvasható: tanuláságos módon erről nem Ruddnak, hanem Gillardnak kellett magyarázkodnia, mert nem feltétlenül az a benyomás él róla, hogy a külpolitikához "értene".
A kritikák figyelmen kívül hagyásának okai. Napokkal korábbi írás, de érdekes lehet. Blogbejegyzés pontosabban, ahol a szerző a kelet-európai államok által a Líbia miatt összehívott rendkívüli EU-csúcson tanúsított vonakodó álláspontban következetlenséget képes látni. Szerinte Irakban ezek az országok még tudták, hogy a demokrácia pártján állnak, most viszont nem készek az erő használatára. Itt is az önreflexió hiánya ütközik ki persze, a szerző oldalán - Irak esetében egy sor strukturális kényszer miatt kevésbé volt lehetőség mérlegelni, hogy mit lájkolhatunk.
Németország. A jellemző értékelés a Merkel-Westerwelle koalíciós páros kimaradáspárti politikáját illetően az, hogy Schröder 2002-es trükkjét ismétlik. Schröder kancellár annak idején választásokat akart nyerni az iraki háború elutasításával, és hasonló megfontolások vezérlik Merkelt és Westerwellét is végső soron. Ugyanakkor közben kompenzálnak Afganisztánban (ahogyan Schröder is tette annak idején). AWACS-gépeket ajánlanak, illetve általában további ottani vállalásokat (több kiképzőt például, gondolnám én).
Ez a cikk viszont a német gazdasági érdekeltségekkel (olajimport, BASF, Siemens, Bilfinger Berger, mindenféle export), és az ezek kontextusában kialakult, még a belbiztonság területét is érintő kapcsolatokkal magyarázza, hogy Westerwelle, akinek pedig a Guardian szerint eddig - a brit William Hague-gel ellentétben - "jó arab forradalma volt", nem támogatta az intervenciót (legalábbis az ENSZ Biztonsági Tanácsán keresztül nem). Apropó, kinek nem volt még "jó arab forradalma" kezdetben? Természetesen Nicolas Sarkozyra mindenképpen érdemes gondolni ezen a ponton (az azóta lemondott francia külügyminiszter asszony, Michèle Alliot-Marie Ben Ali tunéziai rezsimének megmentésére pedig szakszerű segítséget ajánlott annak idején; ez további, gondos tisztításnak alávetendő szégyenfolt lehet).
Olaszország. A Financial Times cikke Olaszország óvatosságát emlegeti legelőször is. Egykori gyarmatosítóként, leginkább pedig Líbia jelentős gazdasági partnerországaként sok lovon próbálnak ülni egyszerre, amit az olasz külpolitika szereplőinek széttartása valamelyest megkönnyít egyébként. Berlusconi vonakodott Kadafit lemondásra szólítani, miközben Franco Frattini külügyminiszter és Giorgio Napolitano köztársasági elnök aktívabb állásfoglalást sürgettek. Az energetikai óriás Eni csütörtökig (március 17.) nem rúgta fel együttműködését Kadafival, és közreműködött Tripoli áramellátásában. Közben pedig zárolt ugyan 9,9 milliárd dollár értékben líbiai pénzügyi eszközöket Olaszország, de másoknál jóval lassabban, vélhetően a háttérben zajló informális egyeztetésekkel egybekötve haladtak előre ezen a téren. Persze éppen nekik a legmélyebbek a gazdasági kapcsolataik Líbiával az európai országok közül (Kadafinak pl. az Eniben is volt részesedése). És közben egy nagyobb, az EU-ba irányuló líbiai menekültáradat elsődleges célállomása is csakis Olaszország lehet, amitől Rómában tartanak is.
Az Eni jelentősége stratégiai szempontból az összkép tekintetében sem elhanyagolható érzésem szerint. Olaszország és Líbia nem erkölcsi, hanem földrajzi "választás" következtében üzletelnek annyit egymással, amiről a moralizáló vezetők hajlamosak elfelejtkezni. Paolo Scaroni, az Eni vezérigazgatója világosan kifejezésre juttatta, bárkivel kell is együttműködni, "holnap reggel" készek folytatni a kitermelést, illetve Olaszország ellátását a Greenstream (Zöld Áramlat) vezetéken keresztül, ha lehetőség adódik erre. Egy parlamenti bizottsági ülésen Scaroni sokatmondó módon azt is kifejtette, "ha szankciókat kellene bevezetnünk, azzal csúnyán ártanánk saját magunknak".
Olaszországnak tehát több szempontból (menekültek, energiaellátás) sem érdeke egy patthelyzetben hagyott konfliktus, vagyis például egy "Irak 1991-2003" típusú fél-befejezés...
Figyelemre méltó ötleteik a jövőre nézve vannak. Egy olyan óvadéki számla létrehozását szorgalmazzák, amilyen az iraki "olajat élelmiszerért program" működésének alapjául szolgált. Ezen keresztül, a Nyugat által ellenőrzötten folyhatna a líbiai gáz- és olajbevételek hatékony menedzselése a (szent) jó kormányzás jegyében. Meg kell mondjam, ezen a ponton, mikor erről az olasz elképzelésről először hallottam, felállt a hátamon a szőr. Meredeken.
A multilaterális front. David Bosco saját asztalán keresztül szemléli az eseményeket, és a különböző nemzetközi szervezetek közötti sajátos (és sokatmondó) viszonyra utal a jelen kontextusban. Az Arab Liga határozata segített elfogadni a Biztonsági Tanácsban a repüléstilalmi zónáról döntő határozatot. A BT-határozat után, részben amiatt pedig talán a NATO-t is sikerül belerántani a líbiai műveletekbe. A brit vezetés ezt szeretné, tudjuk.
Közben viszont az Arab Liga megkérdőjelezi saját feltételezett szerepét a Kadafi erői elleni fellépés hátterében - pontosabban az AL részéről Amr Moussa főtitkár teszi ezt. Egyrészt kifogásolja, hogy a repüléstilalmi zóna nevében Kadafi erőinek letarolása zajlik, másrészt a líbiai rezsim alvó és egyéb ügynökei által kivitelezhető terrorizmus veszélyét emlegeti (Franciaország figyelmét is felhívja erre). Izgalmasabbá teszi a dolgot, hogy Moussa ráadásul Egyiptom jövője szempontjából sem jelentéktelen játékos.
Frissítés ehhez a ponthoz (március 22.): Egyiptom a(z állítólagos) kimaradását a sok, Líbiában élő egyiptomival magyarázza. (Lásd e link mentén a 9:46-os bejegyzést.) Persze náluk garantáltan összetettebb kérdés ez ennél... amihez csak a líbiai felkelőknek szállított fegyverekről és a Líbiában tartózkodó különleges műveletiseikről felröppent hírekre utalnék.
A NATO részvétele egyelőre nem lehetséges, egyebek mellett Törökország hiányzó hozzájárulása miatt. Törökország éppen olyan mélyen érintett líbiai gazdasági érdekeltségek és egyéb, gazdasági kötelékek révén, mint például Németország - becslések szerint a háború előtt harmincezer török vendégmunkás dolgozott Líbiában -, és az iszlám és a Nyugat közötti híd funkcióját betölteni vágyó török külpolitika számára ez is visszatartó erő. De a jövő nem egyértelmű: Erdoğan miniszterelnök azt nyilatkozta március 21-i szaúd-arábiai látogatása alatt, hogy ha a NATO "bemegy" (sic!) Líbiába, azt csakis azért teheti, hogy gondoskodjon róla, "Líbia a líbiaiaké legyen", és "nem kezdhet az ország természeti erőforrásainak szétosztogatásába". Ezzel a "mátyáskirályos" nyilatkozattal Erdoğan alighanem egyszerre igyekezett piros pontokat szerezni a hazai közvéleménynél, a NATO-nál, az arab közvéleménynél, a líbiai felkelőknél és a globális fringe öszeesküvéseelmélet-rajongóinál.
