Marton Péter

Még a múlt hét fejleménye, hogy az elvileg tádzsikisztáni születésű poszt-szovjet fegyverkereskedőt, Viktor Butot (a képen balra) egy amerikai bíróság huszonöt év börtönbüntetésre ítélte. Thaiföldön tartóztatták le, 2008-ban, ahol annak idején az amerikai DEA (Drug Enforcement Administration) emberei csapdába ejtették őt. Az amerikai ügynökök a kolumbiai gerillacsoport, a FARC tagjainak adták ki magukat, és egy nagyobb fegyverüzlettel kapcsolatban tárgyaltak vele. Miután But ebbe látszólag belement, elég bizonyíték volt már ellene - és ami ennél is fontosabb, kifejezetten arra vonatkozóan is volt már bizonyíték, hogy az Egyesült Államokra nézve veszélyes volt a tevékenysége.

But üzlete klasszikus poszt-szovjet sikertörténetnek mondható. Az üzleti modellje a volt szovjet állami biztonsági szektor félelmetes rendetlenségének és az árnyékglobalizációnak a közegében formálódott. Legális és illegális ügyletek fonódtak benne össze szétválaszthatatlanul. Amikor viszont Oroszországban a Jelcin-Putyin váltás nyomán egyfajta újra-stabilizáció következett be, But továbbra is a pályán maradhatott. Ennek oka valószínűleg abban keresendő, hogy egyrészt globálisan el tudott intézni nagyon sok mindent, tevékenysége tehát az orosz érdekekkel összehangolva hasznosítható volt, másrészt valószínűleg soha nem is függetlenítette magát egészen az orosz érdekektől, még az 1990-es évek zavarosában sem (adalékul: múltbéli KGB-s és GRU-s kötődésének lehetősége egyaránt felmerült).

Gyanítható, hogy But nem ténykedhetett volna ennyire globálisan, ha a világ számos államának korruptsága és hanyagsága mellett a legerősebb államok titkosszolgálatai nem tűrték volna meg valamilyen szinten. Volt, aki futtatta, volt, aki futni hagyta. Sokaknak tett kisebb-nagyobb szívességeket, így történhetett, hogy végül - legalább közvetve - még az ENSZ számára is teljesített megrendelést. Hogy egy apró részlettel illusztráljam, mennyire sok országra kiterjedt a tevékenysége: ügyleteinek lebonyolításához, globális logisztikájához kulcsfontosságú volt repülőgépeinek többszöri lajstromba vétele effektív ellenőrzést nem gyakorló országok (pl. Libéria és Egyenlítői Guinea) regiszterében. Ezen országok nyilvántartásnak vezetését pedig egy egyesült királyságbeli cég intézte.

A Buttal szembeni fellépés igénye a leghamarabb és a leghatározottabban végül persze az Egyesült Államokban fogalmazódott meg, de még itt is voltak a biztonsági szektoron belül olyan szereplők (a hírszerzőközösség, illetve a Pentagon), akik hogy, hogy nem, de kapcsolatba kerültek Buttal és üzletbirodalmával - ebben alkalmanként a hanyagság is szerepet játszhatott, amikor például közbeszerzések kapcsán nem néztek utána megfelelően egy-egy pályázó hátterének, tulajdonosi körének.

2001. szeptember 11. hozta el a fordulópontot, amikor is az Egyesült Államok egész külpolitikai gépezete végleg mozgásba lendült But nyomában. Az al-Kaida és Oszama bin Laden fenyegetése volt az elsődleges kihívás, általánosságban azonban a destruktív nem-állami szereplők megerősödése is más fényben tűnt már fel. Utóbbiak szárnyainak leszegése egyértelműen szükségessé vált. Így kapcsolták le végül az amerikaiak Abdul Kadír Khán pakisztáni bázisú hálózatát is. Abdul Kadír Khán a nukleáris feketepiac királya volt, és közte és Viktor But között analógia fedezhető fel annyiban, hogy Khán a pakisztáni biztonsági szektor félelmetes rendetlenségéből nőtte ki magát, némi állami szereplők részéről érkező ösztönzés és hathatós támogatás mellett, és ugyancsak az árnyékglobalizáció kontextusában bontakozhatott ki igazán.

But végső soron arra fizetett rá, hogy a szeptember 11. utáni érában óriási hiba volt részéről a FARC tagjainak vélt emberekkel komolyan szóba állni, éppen az Egyesült Államok biztonságát fenyegető módon. Enélkül talán még mindig ő lenne az első számú fegyverkereskedő a világon. Így most valaki más az - bár sokan osztják a nézetet, miszerint But kivételes jelenség volt, és hozzá hasonló léptékben tevékenykedő játékos nem maradt a pályán.

További olvasnivalónak javasolok még három kiváló áttekintést a témában: itt, itt és itt.

Ezzel azonban még nincs vége a történetnek. Úgy hírlik, But egyik fontos támogatója Oroszországban az az Igor Szecsin, aki jelenleg Vlagyimir Putyinnak, Oroszország úgynevezett miniszterelnökének, május 7-től pedig (újra) hivatalos elnökének a jelenlegi helyettese. A amerikai igazságszolgáltatásnak valahogyan igen stratégiai pillanatban sikerült meghoznia But ügyében a döntését.

Miután pedig ez így alakult, Butot illetően garantáltan alkudozás kezdődik majd, mely az orosz-amerikai viszony általános kereteinek formálásával is szorosan összefonódik, miután újra Putyin lesz az elnök. Érdekes lesz figyelni, hogy Szecsin, a volt titkosszolgákat és egyéb, biztonsági szektorbeli funkcionáriusokat tömörítő sziloviki frakció oszlopos tagja ezek után milyen tisztséghez jut Putyin újabb terminusa alatt.

Orosz részről nyíltan nehezményezik a Buttal szembeni ítéletet. Szergej Lavrov külügyminiszter azt nyilatkozta, But "rendszeresen téma az amerikai-orosz kapcsolatokban", az orosz külügyminisztérium egy közleménye pedig azt ígérte, "ez az ügy mindenképpen a napirend tetején marad". Be akarják hozni Butot a hidegről.

Marton Péter

Úgy volt, hogy ma az International Studies Association, vagyis az ISA 2012-es San Diegó-i konferenciájáról számolok be itt, ahonnét nemrég futottam be, de közbejött ez-az. Egy volt hallgatómból kitört a Jobbikkal kapcsolatos indulat a Magyar Narancsban, egy olvasói levél formájában, és miközben ez egy releváns vélemény a részéről, sok minden mást is összehordott ott, egyebek mellett a múlt hónap óta általam menedzselt angol nyelvű mesterképzéssel kapcsolatban. A Marcell által leírt megjegyzések közül egy dologra reagálnék, ami a mesterképzéssel kapcsolatos megnyilvánulásának a színvonalát elég jól minősíti. Azt találta ugyanis mondani, hogy, idézem:

"Semmi olyat nem tanultam, amit egy egyszerű ’guglizás’ ne dobna ki."

Nagy meglepetésemre egy másik Marton Péter nevű kommentelő után érkezve, de megválaszoltam én ezt Marcellnek ott (az 5-ös számú kommentben), helyben, rávilágítva, hogy egy olyan cikkben, mely ráadásul az általa panaszosan emlegetett oktatási színvonalhoz csak közvetve kapcsolódó témában íródott, ugyan, ne mondjon már ekkora hülyeségeket, mintegy kollaterális károkat előidézve. És felhívtam szíves figyelmét, hogy ha például a "statebuilding in Afghanistan" témát guglizza meg, akkor többek között az én Statebuilding in Afghanistan c. könyvembe fog belebotlani, amely a Routledge kiadónál jelent meg tavaly. Mivel ezeknek a hülye tanároknak a munkái megtalálhatók szoktak lenni a Google-ön keresztül... te jó ég, miről beszélek, hát itt, ezen a blogon is, éppenséggel... vagy most már ne is írjak több blogpósztot, semmi újat nem talál bennük senki?

Hogy üres retorikai kérdések helyett inkább a guglizással kapcsolatos kijelentés abszurditását illusztráljam, generálok ide még egy vadiúj mémet is, és a magam részéről ezt a dolgot lezártnak tekintem. A Marcell számára oly releváns iraki háború ügyében szolgálok illusztrációval:

Lattmann Tamás

2012. április 3-án a hágai székhelyű Nemzetközi Büntetőbíróság ügyészi hivatala pontot tett egy több mint három éve húzódó bizonytalanság végére. Az innen letölthető határozatában kijelentette, hogy nem áll módjában döntést hozni abban a kérdésben, hogy Palesztina vajon államnak minősül-e vagy nem.

Ennek előzménye az volt, hogy 2009. január 22-én, nem sokkal az izraeli Öntött Ólom Művelet lezárása után a Palesztin Nemzeti Hatóság igazságügyi és külügyminisztere megjelent a bíróságon, ahol átadtak egy nyilatkozatot (itt elérhető), amiben Palesztin Nemzeti Hatóság, mint a bíróság alapító szerződésében (az ún. Statútumban) nem részes fél egyoldalúan elismerte a bíróság joghatóságát Palesztina területe felett. Ennek célja egyértelmű volt: az azt megelőzően végrehajtott izraeli katonai műveletek során elkövetett jogsértések (amelyek közül jó eséllyel több is háborús, illetve emberiesség elleni bűncselekménynek tekinthető) vonatkozásában akarták „helyzetbe hozni” a bíróságot, amelynek Izrael, sok más állammal egyetemben ugyancsak nem részese. Ám annak joghatóságát így – a palesztin okoskodás szerint – ki lehetett terjeszteni az e területeken végrehajtott izraeli műveletekre, és a bíróság akár büntető eljárásokat is kezdeményezhet illetve lefolytathat izraeli katonákkal szemben.

Az, hogy egy, a Statútumban nem részes állam egyoldalú nyilatkozattal ismerje el a Nemzetközi Büntetőbíróság joghatóságát, nem újdonság. 2005-ben Elefántcsontpart járult hozzá ily módon ahhoz, hogy a bíróság vizsgálatot folytasson a területén 2002-ben kirobbant összeütközések során elkövetett cselekményekkel kapcsolatban, miközben nem volt részes állam – korábban aláírta ugyan a Statútumot, ám utána nem erősítette meg. Jogpolitikai szempontból hasznos e rugalmas módszer fenntartása, hiszen bővíti a bíróság eljárási lehetőségét, ugyanakkor a Statútum ezt a lehetőséget hangsúlyozottan „államok” számára tartja fenn.

Tehát a Nemzetközi Büntetőbíróságra hárult a hálátlan feladat, hogy állást foglaljon abban a kényes kérdésben, hogy Palesztina államnak minősül-e. Nyilvánvaló, hogy ebben nem egy büntetőbírói testületnek kell döntenie, ennek ellenére a kérdés számos szervezetet, szakértőt késztetett arra, hogy állást foglaljon, ezeket összegyűjtve itt lehet elérni.

Ugyanakkor tény, hogy e palesztin külpolitikai manőver célja már ekkor is Izrael mozgásterének szűkítése volt. Részben e beadvány erősítése volt a célja annak a kezdeményezésnek is, amikor 2011 őszén Palesztina kérte felvételét az ENSZ-be. A magam részéről már ekkor jeleztem, hogy ez a kérelem igazából egy win-win szituációt eredményez számára, hiszen ha az ENSZ-tagsággal bukik is egy esetleges amerikai vétó miatt, az államiságot a palesztinok az ENSZ Közgyűlés megfigyelői státuszával is biztosíthatják maguknak, amit utána visszaforgathatnak a hágai beadványuk megtámogatására.

Észre kell venni ugyanakkor azt is, hogy ennek sikere esetén a bírósághoz intézett beadvány akár vissza is üthet: az izraeli civil lakott területek ellen a palesztin oldalról elkövetett rakétatámadások ugyanis legalább ugyanannyira felkelthetik a hágai testület érdeklődését, hiszen azok egytől egyig a Statútum alapján háborús bűncselekménynek tekinthetők.

A mostani hágai döntés viszont egyelőre letörte ezt a palesztin ambíciót. Az ügyészi hivatal – véleményem szerint példamutatóan helyesen, ugyanakkor nagyon is taktikusan – kellő tartózkodással kezelte az államiság kérdését, és a döntést az ENSZ intézményei, illetve a Statútumban részes államok felé terelte. Ugyanakkor a 7. bekezdésben maga az ügyészi hivatal is arra hivatkozik, hogy Palesztina státusza „megfigyelő”, nem pedig „tagsággal nem bíró állam”, ami úgy tűnhet, utólag visszaigazolja az ENSZ-béli 2011 őszi palesztin törekvések potenciális politikai hasznosságát. Ezt a lenti YouTube-videóban maga a főügyész is megerősíti, kimondva, hogy „menjenek a Közgyűléshez, majd utána jöjjenek vissza”. Emellett elméleti lehetőségként megemlíti a döntés, hogy az ENSZ Biztonsági Tanács is utalhatná a helyzetet a bíróság elé (hasonlóképpen a szudáni vagy a líbiai esethez), ám ennek lehetőségét rendkívül valószínűtlennek kell tekintenünk. Tehát összességében a Nemzetközi Büntetőbíróság nem látott lehetőséget a helyzet érdemi vizsgálatára.

Várható, hogy e döntés éles kritikák tárgyává válik: egyesek majd azt a palesztin államiság ügyében elfoglalt elutasító álláspontnak fogják tekinteni. (Ezekből jó példát nyújt már most az a csokornyi ostobaság, amit egyesek a fent látható YouTube-videó alatti hozzászólásokban összehordtak.) Ugyanakkor egy bírói fórumnak véleményem szerint nagyon kell vigyáznia arra, hogy csak abban döntsön, amire egyértelmű felhatalmazása van, és ne váljon politikai szereplővé. Minden jel szerint a Nemzetközi Büntetőbíróság ügyészi hivatala jól érzi az intézményre leselkedő politikai veszélyeket, a hivatal éléről idén nyáron távozó, a nemzetközi politika útvesztőiben kiválóan lavírozó argentin Luis Moreno Ocampo pedig nem kíván zavaros „örökséget” hagyni maga után. Mire a palesztinok lefutják a szükséges kört az ENSZ Közgyűlésénél, a probléma jó eséllyel már a következő ügyész vállát terheli majd.

Rada Péter

Még ha el is kell fogadnunk, hogy a jelen bejegyzésben megjelenő események nem a két ország kapcsolatai szempontjából legfontosabb tényezőt jelenítik meg, az Egyesült Államok moszkvai nagykövete, Michael McFaul személye és tevékenysége körül kialakult szituáció mindenképpen érdekes vetülete az amerikai-orosz kapcsolatok mindennapjainak. Az elmúlt héten számos sajtóorgánum (itt érhető el a The New York Times cikke) beszámolt McFaul  öt perces kifakadásáról az orosz kormányhoz közeli NTV újságíróival szemben. Az ügy kiváltója az a gyakorlatilag már január óta húzódó eseménysorozat, amely arra enged következtetni – és ez az, amit a nagykövet is leginkább sérelmez – hogy az NTV, valószínűleg kormányhoz közeli forrásoknak köszönhetően, a nagykövet minden lépéséről tudomást szerez és stábjával nyilvánosan követi McFault. A botrány a nemzetközi nyilvánosság szempontjából akkor látott napvilágot, amikor múlt hét csütörtökön az amerikai nagykövet az orosz emberi jogi aktivistával, Lev Ponomarijovval találkozott és az NTV stábja még a találkozó előtt arról kívánt nyilatkozatot készíteni a nagykövettel, hogy pontosan mi is a célja a találkozónak.

Az ügy pikantériája, hogy a Kremlhez közeli sajtóorgánumok az amerikai nagykövetet már beiktatása napjától kezdve megbélyegezték, és azon a véleményen vannak, hogy McFaul az ellenzéki erők támogatásán keresztül szeretne forradalmat gerjeszteni Oroszországban. (McFaul 2002-ben "Oroszország befejezetlen forradalma" címmel jelentetett meg egy könyvet.) Több mint valószínű, hogy a nagykövet nem rendelkezik ilyen irányú mandátummal, ezért az ilyen jellegű kritikákkal szemben nem is igazából kellene foglalkoznia, de a múlt csütörtöki kirohanása talán mégsem volt szerencsés, és emiatt később magyarázkodásra kényszerült. A stábot még csütörtökön azzal támadta, hogy az soha nem lenne elképzelhető az Egyesült Államokban, hogy a sajtó az orosz nagykövetet mindenhova követné; a Twitteren mindezt kiegészítette azzal, hogy valószínűleg lehallgatják a telefonját és olvassák az e-mailjeit, ha minden lépéséről tudnak. Az újságíróknak tett megjegyzései között több kétértelmű kijelentés is megjelent. Többek között Oroszországot egy „vad országnak” titulálta (igaz, később helyesbítette, hogy mindezt az újságírókra értette), továbbá a genfi konvenciók megsértésével vádolta Oroszországot. (Próbáltam rájönni, hogy a nagykövet úr itt pontosan mire gondolt, vagy utalt, valószínűleg a bécsi konvenciót akarta említeni, amely a diplomáciai kapcsolatokat és a diplomaták jogállását szabályozza, illetve határozza meg.)

Azon kívül, hogy elfogadjuk, hogy az orosz sajtó tevékenysége nem túl elegáns ebben az esetben, az ügy szélesebb értelemben is az orosz-amerikai kapcsolatok egy fontos lenyomatát mutatja. McFaulnak már a 2011. októberi kongresszusi meghallgatása után nyílt bírálói jelentek meg az amerikai konzervatív oldalon, akik nem tartották megfelelő jelöltnek a nagyköveti pozícióra, mert nem lesz képes megfelelően képviselni az amerikai érdekeket a „putyini diktatúrával” szemben. McFaul egyébként az orosz térségnek és a demokratikus átalakulásoknak is nemzetközileg elismert akadémiai képviselője évtizedek óta, és nagyköveti pozíciója előtt is az Obama-adminisztrációt segítette tanácsadóként a térséggel kapcsolatban kialakítandó politikák tekintetében. Ugyanakkor McFaul a „reset” támogatója és a konstruktív amerikai-orosz kapcsolatok folytatása és az együttműködés mélyítése mellett áll.

Miközben a „reset” politikája mellett már Obama beiktatása előtt is kardoskodó Carnegie napokban megjelenő elemzése továbbra is a kooperációt szorgalmazza a gyakorlatban, igen csak érdekes lesz, hogy mi az orosz fél álláspontja, hiszen az együttműködéshez mindkét fél szükséges. Anélkül, hogy a jelen poszt témájától nagyon elrugaszkodnánk, és az amerikai-orosz kapcsolatok jövőjét mélyebben elemeznénk, el kell gondolkodnunk a jelen események tanulságán. Természetesen az sem lenne helyes, ha messzemenő következtetéseket vonnánk le abból, hogy a kormányhoz közeli sajtó láthatólag offenzívát indított az amerikai nagykövet ellen, azért az elgondolkodtató, hogy az orosz politikai elit, amely nyilvánosan üdvözölte McFaul kinevezését, milyen szerepet is játszhat a színfalak mögött. Mindeközben az orosz kémbotrány újra napirendre került Washingtonban. Még ha nem is kell minden esemény mögött összeesküvést sejteni, elbagatellizálni sem feltétlenül helyes amerikai oldalról a nagykövetet ért „támadásokat”. Vagyis megjelent még egy faktor, és egyben fejfájás is, az amerikai-orosz kapcsolatokat fejleszteni kívánó tanácsadók szempontjából, melyet javaslataik kidolgozása során figyelembe venni kénytelenek.

A szerző a Young Atlanticist Working Group tagja

Kprax - Külpraktika

Annak idején, amikor ez a blog indult, meg kellett nevezni a fókuszát, pontosabban meg kellett fogalmazni a leendő közönség számára a külpolitika-elemzés lényegét, és az alábbi képlet született ebből az apropóból: "... külpolitikai praktikák, praktikus külpolitikák. És ezek létrejöttének minden politikatudományi, gazdasági, társadalmi és emberi vonatkozása." Itt nyilvánvalóan kimaradt a nemzetközi jogi vonatkozások említése. Ezen a téren most már nem kell szabadkozni, mivel a Külpraktika szerzői köréhez csatlakozott Lattmann Tamás nemzetközi jogász, aki időről időre éppen ezen a téren teszi teljesebbé az ezen a blogon megjelenő kommentárt. Tamás első bejegyzése hamarosan következik!

Marton Péter

Kiváló áttekités a link mentén. Ha minden igaz, a Kony 2012-es kampány olyan szépen célba talál az amerikai ifjúság bizonyos szegmenseinél, mint egy gimnázium mellé telepített gyorsétterem. Aktivizál, szocializál, a kongresszusi képviselők megdolgozására mozgósít, és egy kicsit nyilván hosszú távra is a humanitárius-katonai komplexum lelkes fogyasztójává tesz. Talán még egy újabb generáció egy részének majdani választási részvételi hajlandóságát is megalapozhatja.

Marton Péter

Még a múlt héten írtam röviden a NATO líbiai intervencióját illetően a civil áldozatokkal kapcsolatos felelősség kollektivizálásának gyakorlatáról. Hasonló kérdés szerepel a terítéken most az Európa Tanács egy jelentésének kiszivárgott tartalma kapcsán; itt azonban éppen a felelősség lokalizálására tett informális kísérlet tanúi lehetünk. 

A részletek. 2011 májusában hatvanhárom afrikai menekült vesztette életét, miközben a Földközi-tengeren át próbáltak eljutni Líbiából Európába, és sokáig a nyílt tengeren hánykolódtak. Ha igaz, helikopter és hajó is járt a közvetlen közelükben. A helikopterről élelmet adtak le nekik (de aztán otthagyták őket), az érintett hajó fedélzetéről pedig egyesek fotózták is a menekülteket. Sőt a bárkájuk segélykérését észlelték a római tengerimentő-központban is, ahonnan a jelzést elvileg továbbították. Ennek ellenére hagyták őket hosszasan hánykolódni a vízen. Hogy pontosan melyik országok hajói lettek volna a leginkább felelősek tenni valamit - a menekültek segítségére sietni -, az máig ugyancsak lebegtetve van. Spanyolország konkrétan szóba került, de világosan bemutatott bizonyítékok hiányában ez inkább a spanyol uborkás történetre emlékeztet, már ha az megvan még a kedves olvasónak - amikor is a német hatóságok az E. coli fertőzések ügyében látványosan megalapozatlanul ráfogták az ügyet a (spanyol) nyuszira, és  aztán a részletek tisztázódásáig hallhattunk német, sőt még magyar gazdát is nyilatkozni arról, hogy a Spanyolországban migránsként dolgozó "afrikaiak" a termőföldre székelnek, ezért vannak a fertőzések...

Jelen állás szerint tehát úgy tűnik, morális értelemben éppen az lenne a tisztességes, ha az uborkán a környéken hajózók együttesen osztoznának, kollektíven - beleértve az érintett NATO-országokat is, amelyek hadihajói ott járőröztek ezeken a vizeken.

Közben ugyanis zajlott persze az előbb angol-francia vezetésű, majd NATO-irányítás alá helyezett humanitárius intervenció. Kézenfekvő értelmezés lehet - és az ET-jelentés összeállítója meg is fogalmazta ezt éppen így, ebben a formában -, hogy az eset az emberi életek megmentésére hivatkozó intervenciós politika képmutatását dokumentálja, hiszen a NATO hadihajói nem vették fedélzetükre a menekülteket.

A képmutatásnak minden bizonnyal van jelentősége. A humanitárius intervencionizmus nem mentes a jelentős következetlenségektől, sem elvi, sem gyakorlati szinten. Itt azonban doktrinális szinten, a bevett eljárások szintjén is érdemes lehet változásokat kezdeményezni, ha valaki komolyan a fegyveres humanitarianizmusban látja a katonai szervezetek egyik lehetséges funkcióját, mivel ezeknek is lehetett szerepe abban, hogy a menekültek a sorsukra lettek hagyva.

Elképzelhetőnek tartom, hogy az érintett hajók személyzete egy embargó betartatása közben egyszerűen nem volt felkészülve (kapacitások tekintetében) a tengeren hánykolódó menekültek felvételére és - a műveletek fenntartása érdekében - a tartós ellátásukra (hogy ne kelljen visszatérni velük egy kikötőbe, pl. Lampedusára). És valószínűleg ösztönzést sem akartak adni a menekültek felvétele által ahhoz, hogy még sok-sok további menekült vágjon neki a Földközi-tengernek  konkrétan a NATO-műveletben résztvevő hadihajókat sejtve a horizonton túl lehetséges megmentőként - vagy hogy netán éppen Kadafiék bocsássák őket az útjukra a NATO erőinek lekötése érdekében.

Ezeknek a tényezőknek a figyelembe vétele azonban már relativizálja a felelősség kérdését, és az ilyesmi - a relativizálás - eleve nincsen összhangban a humanitárius intervencionizmus elvi alapjaival, miszerint gonoszok, áldozatok és megmentők vannak csak a pályán az adott pillanatban, és a szerepek keveredése nem lehetséges.

Rada Péter

Miközben a nemzetközi közvéleményt már hetek óta foglalkoztató ügy, Joseph Kony elfogása és az LRA felszámolása a tényleges politikai napirendre került (ahogyan az előző bejegyzésben Marton Péter is foglalkozott vele), Afrika nyugati részén Maliban a politikai események „szép csendben” egy katonai puccsban csúcsosodtak ki.

A Maliban történtek nemcsak mint nemzetközi politikával foglalkozó szakértőt foglalkoztatnak, hanem felidézik azokat a találkozókat, amelyekre egy nagyobb nemzetközi program keretében került sor. A program célja volt, hogy többek között Mali demokratikus intézményeit megerősítse és ennek keretében öt magasabb rangú politikus, állami funkcionárius látogatott Budapestre 2007 során többször is. A tanulság nem az, hogy felesleges ilyen programokat finanszírozni, mert úgysem tudnak a demokratikus intézmények megerősödni, hanem az, hogy minden dimenzióra egyszerre kell odafigyelni, és nem elég csak a politikai intézmények erősítése, vagy a politikai elit szocializálása.

Jelen esetben Maliban a problémát az jelentette, hogy a biztonsági dimenzió, és a külső hatások negatív folyamatai visszafordították a politikai dimenzióban meggyőzőnek tűnő fejlődést (Mali Afrikai viszonylatban példaértékű demokrácia volt). Anélkül, hogy jelen bejegyzés részletesebben foglalkozna a dimenziók összefüggésével, abból lehet kiindulni, hogy a fejlődés különböző területei mindig hatnak egymásra, és ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor a következmények váratlannak tűnhetnek. (A dimenziók összefüggéséről bővebben itt)

A fiatal tisztek által vezetett Nemzeti Bizottság a Demokrácia és az Állam Visszaállításáért a tuareg lázadók elleni keményebb fellépést sürgetve döntötték meg a 2002 óta hatalmon lévő Amadou Touré hatalmát. A sors fintora, hogy a puccsisták a demokráciára hivatkoznak, miközben áprilisban választások lettek volna, amely után az elnök visszavonult volna. Mégis akkor mi vezetett a puccshoz?  A háttérben bonyolultabb folyamatok húzódtak meg. A katonák elégedetlenek voltak a felső vezetés körében tapasztalt korrupció miatt, a kormány elégtelen lépései miatt az északi lázadók ellen, főleg annak a tekintetében, hogy nem fegyverezték fel a hadsereget megfelelőképpen. A puccsisták azt ígérik, hogy vissza fogják adni a hatalmat a demokratikusan megválasztott elnöknek, amint az országban újra rend és egység van. Ez egy olyan gondolat, amit már sokat hallottunk. Pozitív példa mondjuk létezik, hiszen a jelenlegi elnök is puccsal szerezte meg a hatalmat 1991-ben, majd egy évre rá demokratikus választásokat tartottak az országban.

A nemzetközi közösség természetesen sietve elítélte a történteket, és felfüggesztette a Malinak folyósított segélyeket. Ha egy konfliktus logikáját vizsgáljuk, akkor mindez inkább arra ösztönözheti mind a két oldalt, hogy még ádázabb küzdelmet folytasson a központi hatalomért, amely a beszűkült források miatt az egyetlen bevételi lehetőséggé válhat.  A helyzet kritikus, mert léteznek az elnökhöz lojális csoportok is, a fejetlenséget kihasználva már most bandák fosztogatnak Bamakóban, azaz Mali az erőszakos civil konfliktus szakadékának szélén táncol. Mali ugyan nyersanyagokban gazdag, de az emberek szegények, és az élelmiszerellátás is gyakran akadozik. A turizmus megfelelő bevételi forrás lehetne, ha az Al-Kaidához is köthető tuareg csoportok nem támadnának a turistákra. Továbbá különösen érdekes, ha a külső dimenzióját vizsgáljuk az eseményeknek. Kinyilvánítottan a tuareg probléma volt a puccs gyújtópontja. A tuaregek évtizedek óta harcolnak függetlenségükért Észak-Maliban és Nigerben is. Fő bevételi forrásuk elsősorban a Szaharát átszelő kereskedelemből származik, az elmúlt években főleg kábítószer csempészetből. A tuareg csoportok jó kapcsolatokat ápoltak Kadhafi Líbiájával és a rezsim bukása után visszatértek Maliba és Nigerbe súlyosbítva az addig sem egyszerű helyzetet.  (Egy ezt taglaló rövid videó itt.)

A nemzetközi közösség számára nem az az üzenet, hogy felesleges Afrikát segélyezni, de nem is az, hogy egyszerű nyilatkozatokkal meg lehet oldani hasonló helyzetet.  Az események újra felhívták a figyelmet, hogy a fejlesztéspolitika, a demokratikus intézmények megerősödésének a támogatása komplex folyamat. A nemzetközi közösségnek figyelembe kell vennie, hogy ha egy területen beavatkozik, jelen esetben Líbiában (azaz megváltozik a külső dimenzió), akkor könnyen lehet, hogy más területen is változni fognak ezen dimenzió miatt a fejlődés feltételei.

Végezetül itt egy még az elején említett 2007-es program során készített kép.

A szerző a Young Atlanticist Working Group tagja.

Marton Péter

Az NYT-ben lejött egy reflektív gondolatmenet C. J. Chiverstől, az igen tapasztalt tudósítótól, aki korábban már többször is írt a NATO líbiai légi műveleteinek kollaterális áldozatairól. Dióhéjban azt nehezményezi Chivers, hogy a NATO nem hajlandó elárulni, mely tagországának gépei hajtottak végre tavaly augusztus 8-án légicsapásokat Madzser líbiai település környékén, miután ezekben a légicsapásokban vélhetően civilek vesztették az életüket, nem is kevesen.

Szerinte ez többek között azért is probléma, mert a sajtó akadályozva van az eset feltárásában, és elmarad az a nyilvánosság, amely révén az alapvető demokratikus normának számító "civil-katonai kontroll" (értsd: a katonák feletti civil kontroll) megfelelően érvényesülhetne.

Chivers egy vonatkozásban téved, egy másikban ennek megfelelően pedig némi módosítással van igaza.

1. A civil-katonai kontroll nem hiányzik, amennyiben az érintett ország(ok) megválasztott civil tisztviselőinek tudomása van saját légierejük, hírszerzőik stb. részvételéről és feltételezett mulasztásairól az eset kapcsán, azaz arról, hogy ők az érintettek az ügyben, illetve hogy milyen módon azok.
2. Ellenben azzal, hogy nyilvánosan (nem-tisztviselő, "egyszerű" civilek, állampolgárok számára) ezek az információk nem elérhetők, a még ma is erősen balkanizált médiapiac egyetlen szegmensében, vagyis a fennálló országhatárok/állami politikai rendszerek szabta keretek között zajló közbeszédek egyikében sem bontakozhat ki igazán intenzíven a felelősséget számon kérő diskurzus. A NATO a felelősséget így részben kollektivizálja, részben elkerüli és megragadhatatlanná teszi a történtekkel kapcsolatban.

Ehhez még hozzátehetjük, hogy ha Rasmussen főtitkár közben fenntartja azt az álláspontját, miszerint a NATO a legjobb tudomása szerint egyetlen civil életét sem oltotta ki Líbiában a légi műveletekben okozott kollaterális károk részeként, az alkalmas mindazok megtévesztésére, akik hisznek a "humanitárius háború" lehetőségében, vagyis az olyan igazságos háborúk lehetőségében, amelyek kizárólag a gonoszokkal végeznek, és ezért megvívásuk végső soron akár kötelesség is lehet. Pedig ilyen háborúk nem léteznek.

Fotó: az Amnesty International felvétele a madzseri Gafez család lerombolt házáról, mely az augusztus 8-i támadásban veszett oda.

Marton Péter

Az alábbi klipben egy összeállítás látható John Darin Loftis alezredesről, akit február 25-én a kabuli belügyminisztériumban gyilkolt meg orvul afgán merénylője egy másik társával együtt. Az eset kapcsán a tálibok a bagrámi bázison történt "Korán-égetésre" hivatkoztak, mint szerintük jogos revans okára.

Érdemes megnézni ezek után a videót. Ha valakinek az esetében működött a tétel, hogy egy gerillaháború kontextusában a hatékony fellépés érdekében minden egyes katonának diplomataként is meg kell állnia a helyét, az Loftis alezredes volt. Beszélte a pastu nyelvet, és amikor 2010-ben a klip készítője találkozott vele, Zabul tartományban, igen jól megértette magát a helyiekkel.

2012 áprilisában mehetett volna haza a családjához.

R.I.P.!