Robert Gates védelmi miniszter megállta a helyét tegnap, és - egyébként természetesen teljes összhangban azzal, amit a költségeket lefaragni igyekvő Obama-adminisztráció egésze szeretne - bejelentette, hogy a Hadsereg és a Tengerészgyalogság létszámát csökkenteni kell, akárcsak a védelmi költségvetést (legalább hosszú távon; Gates 2016-os időhorizonttal tűzött ki célokat).

Ami kellemetlenebb hír: az amerikai Kongresszus eközben azt fontolgatja, hogy le kell faragni az afganisztáni segélyezésre elérhető forrásokból is. Irak idején sajnos messze nem voltak ennyire költségtudatosak a képviselők, Afganisztánban a lefaragáshoz pedig az időzítés is a lehető legirracionálisabb. Éppen most kellene az amerikai stratégiai elképzelések szerint a lehető legnagyobb hatást kifejteni a segélyezés révén.

És ez juttatta eszembe a cikket, amelyet nemrég a "teapártról", vagyis a TEA pártról olvastam az American Conservative-ben. Daniel Larson írása arra reflektál, amit sokan szóvá tesznek: hogy különös, hogy egy "Taxed Enough Already" ("meg vagyunk mi már adóztatva éppen eléggé") jeligével szerveződött, elvileg a minimális kormányzat gondolatát kedvelő, konzervatív mozgalomnak annyira kevés a mondanivalója a külpolitikával kapcsolatban, miközben a védelmi költségvetés az egekben szárnyal, és erőforrásokat von el egyéb közcélú kiadásoktól, illetve további közadósságot halmoz fel (ennek jelentősége lehet még bőven a későbbiekben).

Ellentmondás ez. A tavalyi kongresszusi választásokon a teapártosok alulról kifejtett nyomására átformálódott republikánus tábor a Képviselőházban megszerezte a többséget, és közben a Szenátusban is megszorongatta a demokratákat, csökkentve azok fölényét a szenátorok soraiban. A kifejezetten teapárti képviselők egy része pedig tipikusan nem támaszt aggályokat a "nemzetbiztonsági állam"-ként aposztrofált jelenséggel, vagyis a magas, a kockázatokat preventíven kezelni igyekvő védelmi költségvetéssel kapcsolatban. Ez akkor is hatás a külpolitikára, ha a lényege a nem-hatás (tehát, hogy a status quo őrzése irányában hat).

A költségvetés csökkentését most az előző kormányzattól megörökölt védelmi miniszter és a demokrata vezetés viszik keresztül. Közben pedig a kongresszusi képviselők elsősorban a nagyságrendileg (még az afganisztáni katonai műveletek költségeihez hasonlítva is) kisebb tételt jelentő afganisztáni segélyekből igyekeznek lefaragni.

Ileana Ros-Lehtinen republikánus képviselő asszony és társai többek között a Külügyminisztérium rossz iraki eredményeire hivatkoznak, amikor szándékaikat magyarázzák. Maga Ros-Lehtinen a manapság az európai védelmi diskurzusra jellemző formulát is előcibálja, kijelentve, hogy a segélyköltekezésben ők csak a "zsírból" vágnának (tehát a "feleslegből", "nem az izmokból"). A nézeteik érvényesülését pedig segíti, hogy a demokratáknak nincsenek igazán ellenérveik. A Pentagon és Obamáék hiába hisznek a segélyezés jelentőségében, ha a segélyezés rossz hatékonyságát a segélyezés szükségtelenségével keverik össze a közpénzek sorsáról döntő képviselők. Jim McGovern vezetésével pedig a demokrata képviselők egy csoportja kifejezetten az Afganisztánból való távozásért politizál.

Ezzel együtt a segélyek csökkentésének kérdése nem lefutott ügy. Igazából a demokraták és a republikánusok is megosztottak a kérdésben, és még republikánus körökben sem látják egyértelműen, milyen álláspontra jutnak a teapárti támogatású képviselők - wild cardként, tehát "szabadjegyes versenyzőként" utalnak rájuk.

Az ő szabadságuk abban az értelemben nem korlátlan, hogy aktivista támogatóik "figyelik" őket (itt eszembe jut Robert de Niro az Apádra ütökből). Ám az afganisztáni segélyezés kérdésének megítélése a hívek körében is elsősorban a framing (az értelmezési keret megszabásának) függvénye lehet - illetve azé, hogy ki, mi mellett áll majd ki. Az én tippem az, hogy ha mondjuk Petraeus tábornok (az ISAF koalíció parancsnoka) a győzelmet veszélyeztető tényezőnek minősíti a segélyek csökkentését, a teapártosok valószínűleg inkább vele együtt ellenzik majd azt. Mindenesetre érdekes figyelni, hogy ezúttal kifejezetten külpolitikai kérdés kapcsán lehet "swing voter" a teapárti képviselőkből.

Ha valaki még nem olvasott volna róla, íme a kínai lopakodó vadászgép, amelyről a frissen készült fotók éppen a minap settenkedtek be a globális média fősodrába - hogy aztán a "blogális" periféria, vagyis a hozzám hasonlókból álló blogoszféra, jól szétszedje ezt a történetet minden oldalról (fotók innen és innen):

Néhány linket közölnék először is. A Telegraph cikke átlagos kis beszámoló a kínai leakről. A Defense Tech pedig itt hoz le kiváló listát arról, miért nem kell jelentőségét tekintve túlbecsülni a kínaiak belépését a lopakodófejlesztésbe. Csináltak egy vizuálisan használhatónak tűnő sárkányt, és tettek előrelépéseket a precíziós fegyverek fejlesztése terén - egyelőre ennyivel büszkélkedhetnek egy konzervatív vélemény szerint (más kérdés, hogy idővel importálhatnak majd szükséges technológiát és alkatrészeket a hasonló fejlesztéseken már hosszabb ideje fáradozó oroszoktól).

Számomra ennek fényében különösen érdekes a képek megjelenésének időzítése és a potenciális hatás, amit ez kiválthat. Robert Gates védelmi miniszter éppen Kínába (és Japánba) készül, és valahogy pont a látogatása előtt került ki a Nagy Tűzfalon túlra a Chengdu tervezőiroda telepének kerítésén kívülről, a J-20-as "taxizási" tesztelése közben készült, és a kínai cenzorok által - csodák csodájára - el nem kapart néhány kép. A közelgő (jan. 9. és 12. közötti) látogatás egyik nagy kérdése az, hogy helyreállnak-e a tajvani fegyvereladások ügye miatt sérült kínai-amerikai katonai kapcsolatok. A Dél-kínai-tengerrel és Észak-Koreával kapcsolatos fejlemények és feszültségek után a kínai lopakodóképesség lehetősége most jól befűt majd a védelmi diskurzusnak Japánban és az Egyesült Államokban is.

A Telegraph cikke mindjárt meg is jegyzi: mint ismeretes, Robert Gates védelmi miniszter 187 darab F-22-esre korlátozta a Légierő megrendelését, és ennek a döntésnek a helyességét szerintük most "megkérdőjelezik" a kínai fejlemények. Amit nem tesznek hozzá: az Obama-adminisztráció ráadásul a 2010-es költségvetési évre nem is adott pénzt az F-22-esek gyártására - és a 22-esnek ezt a csapdáját is Gates járta ki eredendően. A védelmi iparban bizonyosan sokan érzik úgy, hogy ezzel aláásta az USA biztonságát. 187 db potenciálisan legyártható F-22-es Raptor, plusz a betervezett 2443 db F-35-ös Lightning bizonyosan nem elegendő egy, jelenleg taxizási tesztelésnek alávetett J-20-as ellenében... Oké, itt kicsit demagóg voltam, de azért a számok és az arányok figyelembe vétele mindenképpen szükséges az érzelmek hullámzásának racionális kezelése érdekében.

A képet árnyalandó: a jelenlegi előrejelzések gyorsuló kínai fejlesztéssel számolnak azért, és 2018-ra várják a kínai program beérését a korábbi projekció, 2020 helyett. Ebben a mostani fotók is szerepet játszanak: a Wall Street Journal szerint az egyik kiszivárgott felvételen a kínai gép orrkereke elemelkedik a talajtól, és ez az első tesztrepülés közelségét jelezheti akár. A WSJ mindjárt talált is egy rendelkezésre álló szakértőt, aki szerint a J-20-as ütőképesebbnek tűnik, mint az F-35-ös. Mindez nyilván jelentőséget kap akkor, amikor Robert Gates - budapesti idő szerint ma délután - az amerikai Kongresszus vezető képviselőivel találkozik majd, hogy a kövi védelmi költségvetéssel kapcsolatos terveibe avassa be őket. (Konkrétan várható például, hogy a Tengerészgyalogság F-35-öseinek beszerzése késleltetve lesz.) Ezernyi érdek kétségbeesett gazdája okostelefonál és meetingel ilyenkor megállás nélkül, hogy a saját tortaszeletéről gondoskodjon valahogyan. Gatesnek nagy rutinja van az ilyen helyzetek kezelésében, és úgy hírlik, hogy például e-mailekkel - hacsak nem nagyon muszáj - nem foglalkozik.

Kérdés, hogy kínai részről ebbe belegondoltak-e katonai körökben. Amit a J-20-as fotók kiszivárogtatásával csináltak, az eredmények tükrében akár úgy is tűnhet majd, mintha szimbolikus szubvenciót nyújtottak volna az F-22-es projektnek. Kitör belőlem az irónia, muszáj idetennem egy mosolygós fejet :)

Bónusz: az Aviation Weekly-ben látható a kínai gép CGI-s rekreációja, hogy más szögből is szemügyre lehessen venni.

A 2009-es adatok szerint kb. 260 000 fős olvasottságú norvég Verdens Gang (VG) bulvárlap pár napja megszellőztette, hogy a norvég Védelmi Minisztérium által eddig nyilvánosságra hozott adatokhoz képest többen sebesültek meg az Afganisztánban szolgált norvég katonák közül. Guglifordítás erről itt olvasható. A nem sokkal színvonalasabb, Xinhua-féle kínai hírügynökségi beszámoló pedig itt. (Pekingben alighanem megörültek a hírnek, hogy a Nobel-békedíjat osztó Oslóban is akadnak nem-demokratikusnak tűnő megoldások.)

A bulváros lelkesedéssel közölt (és Kínából visszhangzó) leleplezés lényege, hogy harcokban nem ketten, hanem nyolcan sérültek meg súlyosan, 32 helyett pedig 48 súlyos és kevésbé súlyos sérülés történt ilyen vagy olyan okból Afganisztánban.

A súlyosan sebesültek a cikkhez mellékelt leírások szerint valóban nem karcolásokat szereztek csupán. A két embert ért, meghatározatlan "maradandó sérülés" és a vállán meglőtt katona esetében ugyanakkor vitatni lehet, hogy a VG és a norvég Védelmi Minisztérium között nem csupán definíciós vitáról van-e szó (azt illetően, mi számít "súlyosnak"). Az is vitatható, mi számít harc közbeni sebesülésnek. A gerillák elhelyezte pokolgép robbanásánál nincsen például közvetlen harcérintkezés - ott azonban hülyeség lenne azt állítani, hogy nem a háború része, ami történt. A szeme világát akna robbanása miatt a bagrámi bázison elveszített katona sérülése viszont valószínűleg tényleg nem a mostani háborúnak a következménye.

Így is marad több mint két súlyos, harc közben szerzett sebesülés. De nem hattal több az eddig bejelentettnél, hanem inkább hárommal vagy néggyel. Közérdekű adat eltitkolása persze ennek ellenére is az, ami - ez nem kérdés.

A VG a sebesülések számolásakor rátesz viszont az egészre még egy jókora lapáttal, a szenzációhajhászás tekintetében. Íme, egy kicsi részlete annak az ábrának, amellyel - nagyrészt fantomképekkel kitöltve a teret - érzékeltetni kívánták, mennyire sok a 48 afganisztáni sebesült:

Mielőtt valaki megijed: a fejét égnek fordító norvég katona nem halott, még csak nem is súlyos sebesült - bár a kép alapján nyilván éppen ezt lehetne hinni. Valójában a bokája sérült meg, amikor a jármű, amelyben ült, lecsúszott az útról. Ilyen sérüléseket is számlálgatva szedett össze 48 esetet 32 helyett a norvég lap - vagy aki a hír megjelenésében érdekelt volt... (Talán az úriember, akinek a portréja a cikk vége felé látható...?)

A norvég Védelmi Minisztérium magatartását a külpolitikával (és annak védelmével) kapcsolja össze a cikkben megszólalók egyike, a SIOPS nevű veteránegylet vezetője; azzal, hogy szerinte így lehet eltitkolni "a háború igazi árát" a norvégok elől. Egy másik megszólaló, a Hadsereg volt főorvosa, Leif Sverre Rosén (ő van a képen alul) pedig a hadsereg toborzási erőfeszítéseihez köti mindezt: szerinte így akarják eltitkolni a potenciális jelentkezők elől a rájuk váró veszélyeket.

A számok tükrében mind a két megközelítés túlkapásnak tűnik, még akkor is, ha nem kérdés, hogy a norvég Védelmi Minisztérium valóban próbálkozott némi kozmetikázással. Utóbbi kísérlet persze nem nevezhető jelentéktelennek, amikor állampolgárok életéről van szó. Ennek a jelentősége a közvélemény számára az afganisztáni kontextusban közel-abszolút (vagyis mindegy, hogy hat vagy három-négy súlyos harci sebesülésről van-e szó, ha egyszer minden áldozat szükségessége vitatott, közben máról holnapra viszont nem fog nagyságrendileg nőni az áldozatok száma).

Ám a másik oldalon sem csupán semleges jószándék van jelen. A VG - a közvéleményre bulvárosan (= szelektíven/manipulatívan) érzékenyen - látszólag nem óhajtja "ratifikálni" a norvég Afganisztán-politikát, és ennek jegyében jelentet meg ilyen cikkeket. Valójában pedig örül, hogy vannak dolgok, amiket a közvélemény nem ratifikál egyértelműen (controversy!) - hiszen ez élteti a bulvársajtót világszerte.

A Wikileaks-féle kiszivárogtatások áradatában az újságírók néha valóban érdekes dolgokat is megtalálnak. Meglepő a külpolitika-elemzéssel foglalkozó szakértő számára ebben nem lesz, de legalább érdekes adalékul szolgál a továbbiakban, ezúttal például ismét a politikacsinálás és az üzleti érdekek összekapcsolódását illetően (amiről esett már szó a napokban).

Arról számol be itt a New York Times, hogyan veszik ki a részüket az amerikai diplomaták, de akár a vezető döntéshozók is, az elnökig bezárólag, a Boeing és az Airbus globális harcából, természetesen a Boeing oldalán, miközben a másik oldalnak is van sokféle hathatós segítsége. (Magyarul az 1980-as évek óta tartó USA-EK/EU-egyezkedés a kormányzati támogatások csökkentéséről az ún. Large Civil Aircraft termékkategóriában a gyakorlatban szinte korlátlanul folytatódó párharccal jár együtt.)

A kedvenc mondataim: "az Egyesült Államok diplomatái marketingesek módjára ténykedtek"; "a kereskedelmi célú repülőgépek eladása nem függetleníthető teljesen a politikai kapcsolatépítéstől" (ezt az Airbustól mondta valaki) - természetesen ezek itt a 2011-es év eufemizmusai lehetnek majd, ha az emberiség a hátralévő időben esetleg alulteljesítene ezen a téren.

Robert D. Hormats, a gazdasági ügyekért felelős tisztviselő (undersecretary) az amerikai Külügyminisztériumban, a Times kérdésére aktualitásokkal vakít: említi az Obama-adminisztráció törekvését, hogy kilábaljon a recesszióból, és hogy a 70%-ban külföldön értékesítő Boeingnak minden 1 milliárd dollárnyi exportbevétele 11000 állásnak feleltethető meg odahaza (nem tudjuk, mi a számítás alapja). Hozzáteszi, hogy "a 21. században" a kormányzatoknak támogatniuk kell a vállalatokat. Ezért kell adott esetben levelet írnia az Elnöknek is akár.

A valóságban a diplomácia és az üzlet összefonódása meglehetősen logikusnak nevezhető. A kormányoknak elvileg a foglalkoztatáspolitika a legfontosabb, ide kapcsolódó célja, és emiatt a diplomaták tevékenysége ezen a téren már a messzi  20. században is megszokott volt. Az üzleti és diplomáciai érdekek kapcsolatáról az annál is messzebbi 19. és az azt megelőző századokban pedig ne is beszéljünk. A nagy kérdés, hogy az ilyen összefonódások kezelése az egyes diplomaták szintjén, hosszú távon mennyire lehet mentes az egyéni haszonkereséstől, és hogy ez a hatás makroszinten milyen befolyást gyakorol a kormányzat működésére. (Hozzáteszem: nem biztos, hogy a kapcsolódó problémák kezelése az USA-ban a legproblematikusabb kérdés.)

Érdekes momentumok:

• Szó esik a "(közbenjáró) ügynökök" alkalmazásának lehetőségéről, akik sok pénz ellenében hozzáférést szereznek (vásárolnak) adott országok vezető tisztviselőihez. Ezek az emberek általában jelentős helyi vállalkozók, Tanzánia esetében például egy hotel menedzsere exponálódik - az itt tárgyalt sürgönyökben a State Department nem javasolja egyébként az illető szolgálatainak igénybe vételét, és az ügylet korrupciós jellegére figyelmeztet. Egy Törökországból jött sürgöny pedig arról számol be, hogy a Boeingra a (kormányzó párti) török AKP-kabinet egyik tagja gyakorol nyomást, hogy vegyék igénybe egy ilyen, vélhetően "tűzközeli" figura szolgáltatásait.
• Jordánia kész volt a kedvezőtlenebb ügyletet választani a politikai hasznok érdekében (= a jó kapcsolatok Washingtonnal), amikor inkább a Boeing ajánlatát vette fontolóra, mint az Airbusét (akik persze lehet, hogy előre ezzel kalkulálva kínáltak a Boeing alá).
• Bangladesé a pont ez alapján az összeállítás alapján: ők az érvényesítendő üzleti érdeküket a bangladesi légitársaság New York-i leszállási lehetőségének kiharcolásában azonosították. Ha lesz Boeingunk, repülni akarunk oda is, közölte Sheik Hasina Wazed miniszterelnök körülbelül 2009 novemberében. Ez a törökökféle űrprogramos alkudozásnál logikusabb árukapcsolásnak tűnik, elsőre - a törökök is a tágabb polgári repülési együttműködésük részeként tekintenek a Boeinggal folytatott üzletre főként, de ott Gül elnök Obamának levelet írt arról is (és ezt említi az egyik sürgöny), hogy Törökország nagyon szeretne asztronautát küldeni az űrbe a NASA segítségével.

   

Minek tanul valaki kínaiul? Pontosan mit remél ettől az életben? Mielőtt valaki félreértené, nem azért teszem fel ezeket a kérdéseket, mert azt gondolom, nincsen rájuk jó válasz. A válasz elég sokféle lehet.

Ebben a threadben például leendő és gyakorló amerikai szülők két iskola előnyeit és hátrányait hasonlítgatják össze (Philadelphiában). Ezek közül az egyik suli, a McCall, az egyik kommentelő szerint többségében kínai származásúak gyermekei látogatta intézmény, és emiatt a kínaiul nem elég jól beszélőknek, vagy kínaiul nem elég gyorsan tanulóknak nehézségei lehetnek, a kisebbségi létből adódóan. A Pulitzer-díjas Nicholas D. Kristof három gyermeke pedig azért tanul kínaiul, mert ez az ő családi örökségük része, édesanyjuk, a szintén Pulitzer-díjas Sheryl WuDunn révén (szociológiai adalék: a többedik generációs, ázsiai származású amerikaiak esetében egészen magas a vegyesházassági ráta; meghaladja például a többedik generációs mexikói-amerikaiakét).

Éppen Kristof egy friss blogjában ennek ellenére kicsit leegyszerűsítőnek tűnő magyarázattal szolgál a kínai nyelvnek a bizonyos jelek szerint növekvő népszerűségére: az ok szerinte a "cool factor", vagyishogy most éppen ez számít menőnek. Utal a "versengő szülősködés" (competitive parenting) korszellemből fakadónak érzékelt jelenségére is, és a kínaileckéket a polgári családok gyermekeinek hegedűleckéivel sorolja egy kategóriába egy ponton. Ezt azután társadalomnevelési célokra is felhasználja, és a spanyol jelentőségére figyelmeztet: "Primero hay que aprender Español." Csak utána jöjjön a kínai.

Úgy tűnik, sokan hitelesítik Kristof látásmódját a maguk véleményével. Ebben a körbekérdezős írásban például Ingrid Pufahl kutató a kínai népszerűségét egyértelműen a világbeli trendek uralkodó amerikai olvasatával hozza összefüggésbe, megemlékezve arról, hogy az 1980-as években az orosz, az 1990-es években pedig a japán tanulásával kapcsolatban jelentkezett fokozott, ám múlónak bizonyult érdeklődés; sejthetően a hidegháborús szembenállással, illetve a japánok (egykori) gazdasági szárnyalásához társuló, az amerikai hanyatlással kapcsolatos félelmekkel összefüggésben. (2001 után pedig az arab nyelv lett népszerűbb egy időre.) Az oktatáspolitikával foglalkozó Bruce Fuller ugyanezen az oldalon megosztva véleményét jó pár, a kínaiak globális jelenlétére és megismerésük emiatti szükségességére utaló közhellyel indokolja meg, hogy szerinte miért kell a kínaira ráállnia az amerikaiaknak.

Úgyhogy Kristof kritikája összességében jogosnak látszik. El mecánicótól el Presidentéig az Egyesült Államokban mindenki használhatja a spanyolt, ha beszéli, így vagy úgy; a kínait viszont nem feltétlenül. Az emberben emiatt felvetődik, például Huntington Kik vagyunk mi? című (nemzetmentőnek szánt) könyvét olvasva, hogy itt bizony az amerikai magidentitás védelmére irányuló törekvés is - milyen szerencsétlenül - megmutatkozik. Amerika a stratégiai ellenlábas Kínára koncentrál, amikor pedig a saját, az összamerikai átlaghoz képest átlagosan alacsonyabb státusú spanyolajkúira kellene figyelnie. Mit kezd így velük 2050-re, amikorra már a népessége X%-át (akár egynegyedét vagy többet) teszik majd ki várhatóan?

Csakhogy a kép bonyolultabb, ha az ember jobban utánajár.

A Hanban nevű kínai állami szerv, amely szoros együttműködésben áll a kínai Oktatási Minisztériummal, pénzzel és emberi erőforrással (tanárok kiküldésével, akár évekre is)  támogatja a kínai nyelv oktatását az Egyesült Államokban - amint olvasható ebben a cikkben. És közben a mandarin kínai lassan lenyomja a kantonit a kínai-amerikaiak körében. Szóval jönnek a (mandarint beszélő) kínaiak... vagyis...

...vendégtanárok közülük egészen pontosan 325-en jöttek, 2006 és 2010 között. Azért ez már nem annyira megrázó adat. És akkor jöjjenek továbbiak... mármint adatok. Az amerikai Center for Applied Linguistics itt idézett felmérése szerint az általános iskolák 88, a középiskolák 93%-ában tanítják a spanyolt. A kínai a középiskolák esetében eközben 1%-ról kemény 4%-ra tornázta fel magát 1997 és 2008 között. És ebben szerepet játszott az is, hogy a költségvetési lefaragásokat elszenvedő amerikai oktatási intézményeknek jól jön a kínai állami támogatás (mondjuk ezt így leírni azért nem semmi; de persze nem annyira sok intézményről beszélünk ehhez kapcsolódóan, ne feledjük). Eközben pedig 2006-os statisztikák azt mutatják, hogy a legnépszerűbb idegen nyelv az Egyesült Államokban a spanyol volt (az idegen nyelvet tanulók 52,2%-a tanulta), és a spanyolt a francia (13,1%) és a német (6%) követte. Azokat pedig: az egyezményes amerikai jelnyelv, amely abból az okból népszerű, amiért Magyarországon sokáig sajátos közkedveltségnek örvendett a lovári nyelvvizsga (tudniillik van, aki ezzel akarja letudni az "idegen nyelvek" - például diplomaszerzéshez szükséges - ismeretét). A kínai csak a hetedik helyen következett akkor - 2006-ban - 3,3%-kal.

Szóval talán korai átpolitizálni egy nyelv valamelyest - csekély mértékben - és sokféle okból növekvő népszerűségét, és megkérdőjelezni, hogy szülők és diákok választásai szerencsések-e általában. Az átpolitizálódás koraisága viszont "tünet" - állapítaná meg Dr. House, azaz House M.D. egy tabi Vicodin lenyelését követően, és ez a tünet éppenséggel a külpolitika-elemzés szemszögéből is releváns.

A "China Rising"-szindróma, mely jókora, az igazán releváns mutatóktól elvonatkoztató leegyszerűsítésként, szakszóval kognitív heurisztikaként épül be a legkülönfélébb emberek fejébe, ezer és egyféleképpen hat. Egyeseket ez ösztönöz arra, hogy gyermekeiket kínai nyelvre taníttassák. Másokat pedig ez ösztönöz arra, hogy idejekorán figyelmeztessenek a kínai túlzott (vélt) térhódítására a spanyollal szemben. Miközben bármiféle térvesztésről a konkrét adatok fényében inkább a francia, az orosz és még néhány másik nyelv esetében lehet beszélni.

Továbbgondolva, a kínai növekedés/felemelkedés/erősödés szinte minden formája elkerülhetetlenül valami csökkenését látszik eszébe juttatni mindenkinek, még akkor is, ha nincs ténylegesen közvetlen összefüggés a kérdéses - növekvő és csökkenő - trendek között. Ez az itt tárgyalt kognitív heurisztika egyik fontos következménye: a rendkívüli népességszám miatt Kínával sokak fejében az elkerülhetetlenként jelenik meg egyfajta zéró összegű játszma gondolata. És ezt már megint "tetten" értük.

Nyugalmazott generálisok és admirálisok szerepe a mindennapi politika- és profitcsinálásban

A Boston Globe-ot nem csupán a Big Picture sorozatért érdemes nézegetni. Bryan Bendertől két igen érdekes cikk jelent meg a lapban a közelmúltban, "From the Pentagon to the private sector", illetve "Seminars teach senior officers how to land industry jobs" címmel, úgyhogy van ott mit olvasni is. Fura, hogy az elmúlt év vége előtt pár nappal jöttek ki ezek a cikkek - így talán méltatlanul kevés figyelmet kapnak majd.

Mindkét írás az amerikai közbeszédben Vasháromszögként ismert, a Pentagon-bürokrácia, a védelmi ipar és a drága beszerzésekre az adófizetői dollárokat odaítélő kongresszusi képviselők közötti vélt érdekközösséget támadók számára lesz muníció. A valóság, amelyről belőlük képet kapunk, ugyanakkor bonyolultabb. Nincs cinikus, gonosz összeesküvés - kisebb, számító érdekszövetségek viszont vannak, az amerikai és a globális közérdeket pedig, amennyire az ilyesmi meghatározható, ez adott esetben negatívan is érintheti (de nem automatikusan).

Idézek néhány érdekes momentumot a cikkből, azután kiegészítem ezt az áttekintést némi saját kommentárral.

• A Globe által közölt adatok szerint növekvőben a nyugalmazásukat követően a védelmi iparban ténykedő magasrangú katonatisztek (három- és négycsillagos tábornokok és admirálisok) aránya a katonapályát zárók soraiban. 1994 és 1998 között még csak 50, 2004 és 2008 között viszont már 80%-uk folytatta munkáját az üzleti szférában.
• Egy részüket a "rent-a-general" modellt követő tanácsadó cégek már a nyugalmazás előtt - persze informálisan - elcsábítják.
• Ezeknek a tanácsadó cégeknek egy részét is volt katonatisztek vezetik, vagy éppen maguk alapították ezeket. John P. Abizaid, a CENTCOM korábbi parancsnoka egy jó példa (a sok közül): saját cége a JPA Partners, mely többek között a beszédes nevű, és ugyancsak számos volt katonatisztet tömörítő Star Strategies Group formáció partnere.
• Az 1990-es évek eleje óta a Haditengerészet és a Légierő saját szervezésben (és persze közpénzből) képzési programot is működtet a "végzős" tisztjeinek, hogy a nyugalmazást követően az üzleti életben sikeresek lehessenek. Rendeznek ilyen szemináriumokat a kellemes kis üdülőhelynek számító Coronado-szigeten is, San Diego mellett.

Érdekütközésekre számos példa adódik. Ismét tételesen:

• Amikor a Hadsereg 2009 júniusában a kövi generációs szárazföldi harci járműről (és kívánatos paramétereiről) tartott konferenciát, ezt reményei szerint a potenciális beszállítók kizárásával tette. Valójában ezek jelen voltak, a velük laza vagy kevésbé laza kapcsolatban álló volt katonatisztek révén, akik "tiszteletbeli meghívottként" lehettek ott.
• Amikor a potenciális beszállítók azután pályáznak egy-egy védelmi beszerzés kapcsán, az általuk alkalmazott ex-katona tanácsadók tudnak igazán kiváló pályázatot írni - gyakorlatilag kész "concept of operations" jellegű anyagokat nyújtanak be (ilyen műveleti koncepciók határozzák meg az adott eszköznek vagy fegyverrendszernek az érintett haderőnem által elfogadott hivatalos rendeltetését). A Pentagon-bürokrácia a pályázatok elbírálásakor nyilvánvalóan értékeli, hogy utóbb pár simítás is elég lehet a végleges concept of operations kialakításához.
• Sajátos befektetési tanácsadással foglalkozik a megintcsak beszédes nevű The Four Star Group, amely egy magántőke-befektetéssel foglalkozó cég (private equity firm), a Gores Group számára mondja meg, melyik védelmi ipari vállalatban érdemes éppen részesedést szerezni. Cserébe ők kapják a megszerzett részesedés egy töredékét. Segítségüket - azt illetően, hogy éppen melyik védelmi vállalatra várhat fényes jövő - elvileg nem bennfentes információk alaján nyújtják; csupán hozzáértő katonák, akik képesek előrejelezni a trendeket és a befutókat. Dehát az inszájderkedés lehetősége adott persze.
• A Pentagonon keresztül futó nemzetközi fegyvereladási ügyletek környékén is vannak érdekességek. A Foreign Military Sales-programot működtető US Defense Security Cooperation Agency-t (DSCA) legutóbb vezető tábornokok és admirálisok közül 7/7 helyezkedett el visszavonulását követően éppen ilyen ügyletekben érdekelt cégeknél. A visszaélés megintcsak nem feltételezhető automatikusan, de azért lehetséges.

Ugyanakkor azt jelezni kell, a képet árnyalva, hogy a visszaélésekhez sem az emberanyag, sem a rendszer nem biztosít végtelen mozgásteret. Egyrészt vannak olyanok, akik kifejezetten úgy vélik magukról, hogy képesek ellátni a teendőiket tisztességgel, kölcsönös hasznot biztosítva minden érintettnek (egyes esetekben többmillió dollárosra rúgó, komoly éves fizetésükkel nyilván saját maguknak is). Önmagában ennek a tényezőnek a jótékony hatásában reménykedni persze naiv lenne. Az már komolyabb érv, hogy általában nem könnyen eldönthető kérdés, mikor, mi előnyös mindenkinek a szempontjából, vagy hogy ténylegesen mikor hátrányos valami a közérdek szempontjából. Eközben a rendszerben is van némi beépített  (intézményes)  kontroll, bár az érdekkonfliktusok (és összeférhetetlenségek) bejelentésére nincs kemény kötelezettség a legtöbb esetben (például amikor a volt tiszt tanácsadóként az aktív állománnyal együtt dolgozik egy fegyverrendszer fejlesztésén). Van némi politikai ellensúly is, a rendszer tisztességességéért szót emelők révén. A volt CENTCOM-parancsnok William Fallon például kerek perec megmondta, hogy ő nem lesz katonából két lábon járó névjegykártya-gyűjtő. Ami pedig ugyancsak jelentős: a Kongresszus képviselői között is akadnak volt katonák, akik a képzeletbeli Vasháromszög ellenében politizálnak. A cikk idézi például a ma a Képviselőházban vitézkedő Joe Sestak ny. admirálist, vagy a valaha a West Pointon végzett Jack Reed Rhode Island-i szenátort is, éppen erről a (kritikus) vonalról.

Hogy az egészet tágabb perspektívába helyezzük: a Samuel Huntington által bevezetett fogalom szerint a haderő felett az biztosítja az ún. "objektív civil ellenőrzést" a polgári vezetés számára egy demokráciában, ha a katonaság képes professzionális, a politikai megfontolásokat figyelmen kívül hagyó tisztikar által vezetett, az éppen megválasztott politikai vezetés felől jövő iránymutatásnak megfelelően cselekvő, hatékony bürokratikus egységként működni.

Ez a koncepció szép és jó - ám a valóságban többek között az üzleti szférával történő összefonódások miatt ez a fajta tökéletes, "objektív" kontroll a legérettebb demokráciákban sem érvényesül. Az USA például érett demokrácia, ám az amerikai intézményrendszer és az amerikai identitás által sajátosan strukturált közbeszéd és a biztonsági kérdésekkel kapcsolatos diskurzus jellege garantálja, hogy az emberek meggyőzhetők az óriási védelmi költségvetés szükségességét illetően még békeidőben is. Ahogyan a Bender-féle cikkek egyikében idézett jeles kutató, Daniel Wirls - Irrational Security: The Politics of Defense from Reagan to Obama című könyvében - kifejti, itt nem arról van szó, hogy valamiféle Vasháromszög összeesküvése maga kreálná a fenyegetéseket (például a hidegháborús szovjet, vagy a mai, az al-Kaida jelentette fenyegetést), vagy hogy ez a Vasháromszög közvetlenül manipulálná a fenyegetéseket túlreagáló politikusokat, az ő túlreagálásukat kiváltandó. Az emberi hálózatokon alapuló sok kicsi vasháromszög informális komplexuma inkább a nemzetbiztonsági politika terén eleve túlreagálásra hajlamos politikai elit teremtette lehetőségeket aknázza ki kreatívan a katonapolitika formálása érdekében (miközben maguk a lehetőségek azért többnyire tőle függetlenül "teremnek").

Mit is tehetnénk mindehhez hozzá egy nagy sóhaj kíséretében? A konstruktivista biztonsági tanulmányok nyelvén szólva: hát igen, a biztonság előállításához először is a biztonsághiány érzetének előállítása lehet szükséges. De azért ezt a biztonsághiányt nem maguk a katonák kreálják feltétlenül. Úgy is mondhatnánk: nem rúgják be az ajtót a katonák, de ha résnyire kinyitják nekik, beteszik a bakancsukat; ha pedig kitárják nekik az ajtót, ők bejönnek rajta.