A Wikileaks és hasonló ügyek kapcsán jutott eszembe egy triviális, de az alábbi áttekintés fényében talán érdekes észrevétel. Legelőször is íme, három példa a héten a feedolvasómban felbukkant, ott szóba került "titkokkal" kapcsolatban.

A közelmúltban szó esett itt a kínai előrelépésekről a lopakodótechnológia területén - mint a lemaradásban lévők, avagy hátrébbról indulók általában, természetesen a KNK is élt a kémkedés eszközével a technológiai szintlépések gyorsabb elérése érdekében. Friss, ehhez kapcsolódó hír: most ítélték 32 év börtönbüntetésre minősített információk kiadásáért Noshir Gowadiát, az egykor a Northropnak dolgozott, indiai születésű amerikai mérnököt, aki fontos szerepet játszott a B-2-es bombázó tervezésében is. Amellett, hogy a Northropnak dolgozott, Gowadia titokban segédkezett egy nehezen észlelhető kínai cirkálórakéta kifejlesztésében. Valójában pedig nem csak a KNK-val működött együtt, hanem ezen kívül még hét másik országgal is (legalább) - ezek között volt Izrael, Németország és Svájc. Gowadia mindezt havi 15 ezer dolláros hiteltörlesztésének fedezete érdekében tette; a hitelből annak idején sokmillió dolláros hawaii otthont vásárolt, valahol a parton. 2005-ben tartóztatták le. Súlyos büntetése minden bizonnyal indokolt: aki látott már epizódot a Barátok közt sorozatból, tudhatja, ha egyszer egy titkot továbbmondtak, az jó eséllyel annál is "továbbmondódik".

Eközben Kínából másfajta titkok kerültek ki a napokban. A kínai internettel kapcsolatos diskurzusban gyakran előkerül a Nagy Tűzfal kifejezés: a kínai internetet a rezsimstabilitás szempontjából káros behatásoktól "védő" virtuális határvonalra utalva. Miközben ennek rendeltetése leegyszerűsítő felfogásban annak megakadályozása, hogy kívülről könnyen hozzáférhető legyen az, ami belül van, ezúttal belülről jött ki az, ami a kinti kritika forrása lehet. Az alábbi kínai animációs filmecske Kínán belül állítólag már nem elérhető, de két napig fent volt a neten, és így a külvilágban már szabadon kering. A szerzők az 1994-től máig tartó időszakból felidéznek benne egy csomó, a KNK-ban történt incidenst, amikor így vagy úgy a rezsim (helyi vagy központi, politikai vagy gazdasági) elitjének hanyagsága vezetett emberek halálához. A bemutatásmód groteszk, nyilván túlzó - vigyázat, egy kicsit véres is. A film üzenete talán azért bizonyult aggasztónak a kínai cenzorok (esetleg öncenzorok) szemszögéből, mivel a képileg megjelenített történések felvonultatása a nyuszik felkelését alapozza meg a "harmonikus erdőt" építő, cinikus tigrisek ellen... a nyulak évében, azaz gyakorlatilag a jelenben.

Iránban pedig a héten Catherine Ashton mély és szögletes dekoltázsát cenzúrázták ki, hogy titokban maradjon az újságolvasók előtt - az erkölcseik védelme érdekében, ha jól értjük. Az eredmény az AFP felvételei alapján:

Az én triviális észrevételem mindössze annyi, hogy államok számára jelentős titkok mindennap keletkeznek, a világban mindenütt, és egy részük legalább korlátozottan ismertté válik, nem kell ehhez Julian Assange. Az internet, a modern kommunikáció, illetve az ezekre épülő média nyilván megkönnyíti a titkok áramlását. A titkoknak az átlagosnál nagyobb információértékük van, és amikor határokat lépnek át, a külpolitika-elemzés szempontjából elkerülhetetlenül relevánssá válnak. Ugyanakkor a titkok nem szűnnek meg teljesen titkok lenni - mindig maradnak olyanok, akik nem ismerhetik meg őket, sőt olyanok is, akik még e titkok létezéséről sem tudnak. Ami nem közömbös, az a titkok jellege, nyilvánosságra kerülésüknek a módja, illetve az elért nyilvánosság köre - mindezeket számos változó határozza meg, politikai rendszer, kulturális normák, és még oly sok minden más.

A Wikileaks-ügyben is van mit vitatni az információszabadság követelésének naivitásából adódóan, és ehhez adalékul belinkelem egy saját írásomat innen, Csiszár Esztella egy írását pedig innen. A katari bázisú al-Dzsazíra jelenleg zajló kiszivárogtatása az izraeli-palesztin tárgyalásokkal kapcsolatban azonban ennél is alapvetőbb aggályokat vet fel.

Tárgyalások esetében az egyik alapvető kérdés mindig az, hogyan sikerül a tárgyaló feleknek olyan megállapodásra jutniuk egymással, amely végül mindannyiuk számára odahaza is "eladható", elfogadtatható. A tárgyalások sikerességét biztosító megállapodások köre, a nyerési halmaz, akkora, amekkora átfedés a két fél saját nyerési halmaza között van. Tárgyalásokat pedig sokszor úgy kell elkezdeni, hogy még nem feltétlenül látszik a fény az alagút végén, azaz - legalább bizonyos kérdésekben - nem tűnik egyértelműnek, hogy lehet átfedés a felek nyerési halmazai között; az izraeli-palesztin tárgyalások újraélesztésére tett tavalyi kísérlet kapcsán sem volt az.

Ezért az átfedésért tehát dolgozni kell. Gondosan kimunkált kompromisszumokat kellhet megkötni, kreatívan, újszerűen értelmezni kérdéseket, és az újszerű értelmezéseket menet közben odahaza elfogadtatni; vagy akár ideiglenesen titkos lépéseket is lehet tenni azért, hogy később valamilyen elfogadható kompromisszum szülessen. Az izraeli-palesztin esetben egy "békefolyamatról" van szó, vagyis a tét itt nagyobb. Ha a jelenlegi kiszivárogtatások - melyek lényege, hogy a Palesztin Hatóság tett számos, a palesztinok szempontjából fájdalmasnak nevezhető ajánlatot, mellyel az izraeli tárgyalófél nem elégedett meg - tartósan akadályt gördítenek a megegyezés útjába (feltételezve, hogy lehetséges ilyen), az felveti, hogy a kiszivárogtatásokban részt vevőket felelősség terheli. A tegnap Ramallahban, az al-Dzsazíra helyi irodájánál tüntetők ezt a felelősséget kérték számon tulajdonképpen.

Az al-Dzsazíra ezt a felelősséget előre vállalta, amikor a kiszivárogtatás javára döntött, amely - az al-Dzsazíra újságíróiról a legjobb szándékot feltételezve is elmondható - figyelmet és bevételeket generál számukra.

Ezzel együtt nem szabad megfeledkezni róla, hogy a tényleges kiszivárogtatókat is felelősség terheli, csak éppen nem tudjuk, kik voltak ők. A nyilvánosságra került információk szinte mindenki számára jelentenek rosszat is.  De egyéni perspektívától és értelmezéstől függően ez a rossz az érintettek számára akár elfogadhatónak is tűnhet. (Íme, eltérő reakciók figyelemre méltó forrásokból innen, innen, innen és innen.) A tárgyalási folyamatok sikeressége, és az eredmény előnyössége érdekében befolyást gyakorolni vágyók viselkedhetnek kamikázeként és szabotőrként is. Előbbiek önmagukban tesznek kárt, afféle titkos mártírként, utóbbiak - háttérbe húzódók - azokban, akik a balhét elviszik.

A történtek azzal a triviális tanulsággal szolgálhatnak mindenki számára, aki most megpróbálja valahogyan a kedvenc gyanúsítottja fejére húzni a kiszivárogtatás felelősségét, hogy 1) az izraeli-palesztin konfliktus dinamikáját nem "két fél" alakítja; illetve 2) az izraeli-palesztin konfliktus csak egy, számos, kölcsönösen összefüggő konfliktus halmazán belül. Az első tétel jelenségét illusztrálhatja az izraeli "oldallal" kapcsolatban Csepregi Zsolt írása; a palesztin "oldallal" kapcsolatban pedig elég talán a Hamász alapvető érdekeltségére utalni az ügyben. De közben a külső szereplőkről se feledkezzünk meg - lásd a kettes tételt.

A Christian Science Monitorban kijött egy nem különösebben figyelemre méltó cikk az indiai-pakisztáni kapcsolatok jelentőségéről az afganisztáni helyzet alakulásával összefüggésben. Ennek egy részletét olvasva ugyanakkor érdemes lehet felkapni a fejünket, és elgondolkodni egy kicsit - majd rendszerezve leírni az adódó következtetéseket. Íme, a kérdéses idézet:

"A pakisztáni félelmek (India szerepével kapcsolatban - M.P.) olykor a paranoiához közelítenek, jelenti ki Marvin Weinbaum, a washingtoni Middle East Institute afgánszakértője.

- Nemegyszer volt olyan, hogy pakisztáni diplomaták 15 indiai konzulátust emlegettek nekem (Afganisztánban - M.P.) - meséli Weinbaum; valójában Indiának csak négy konzulátusa van az országban. - Amikor az ember egy kicsit megkapargatja ezt a dolgot, azzal rázzák le, hogy márpedig ez a hivatalos álláspontjuk."

Ha egy diplomata az országa veszélyeztetett, sérülékenynek vélt érdekeit képviseli, hogyan tehet olyan mértékig pontatlan kijelentéseket, mint a fentebb idézett pakisztáni diplomaták? Az ilyesmi inkább árt, mint használ, vetődhetne fel az olvasóban. Meglepő abban, hogy diplomaták is művelnek botorságokat, nincsen, hiszen tévedni emberi dolog. De azért felmerülhet, mi minden lehet még ennek a hátterében? Íme, néhány a potenciálisan releváns tényezők közül.

Lezserség. Az Egyesült Államok pakisztáni politikája olyan mértékig tehetetlenségre van kárhoztatva (egyebek mellett Pakisztán atomfegyverei miatt), hogy a pakisztáni kommunikációba ekkora pontatlanság is belefér. Pakisztáni szempontból a lényeg az, hogy a konzultálni, tájékozódni odajáró amerikaiak (politikusok, diplomaták, kutatók) értsék, Pakisztán nem örül semmiféle indiai jelenlétnek Afganisztánban.

Célracionalitás. Az imént elmondottak tükrében egy kis túlzás célravezetőnek is nevezhető. Ha Pakisztánból következetesen efféléket hallanak az amerikai politikusok, diplomaták és kutatók, az világosan jelzi számukra a Pakisztánnal kapcsolatban viszonylag szűk mozgástér határait. Ezen túlmenően a "célracionalitás" fülecske alá tartozik, hogy a tájékozatlanabb vendégek nem feltétlenül járnak utána a nekik elmondott panaszok megalapozottságának, és közvetlenül a hallottak alapján formálják véleményüket (tévesen).

Őszinteség. Egy olyan országban, ahol az indiai ellenségképpel, illetve az ezáltal megerősített, az indiai fenyegetéssel kapcsolatos félelmekkel tömegek manipulálhatók, nem kérdés, hogy az ebben a fenyegetésben őszintén hívő bürokraták is kitermelődnek. Olyanok, akik nem feltétlenül az International Crisis Group cizellált jelentéseit olvasgatják például, hanem olyan színvonalú hír- és véleményforrásokat, mint ez itt.

Vitathatóság. Marvin Weinbaum alapvetően helyesen tette, hogy belekötött a neki tálaltakba, és szóvá tette, hogy csak négy indiai konzulátusról tud Afganisztánban. Ezen túlmenően is van azonban indiai jelenlét az országban, és az is bizonyos, hogy a diplomáciai és konzuli fedést - akárcsak más országok - India is kihasználja a világ számos pontján hírszerző és egyéb tevékenységek támogatására. Ráadásul India esetében Afganisztánban különösen mélyen érdekelt országról van szó. Más kérdés, hogy ezt az érdekeltséget részben éppen Pakisztán magatartása teremtette meg: az, hogy Kasmírban harcoló fegyveresek az 1990-es években szép számmal kaptak kiképzést afganisztáni kiképzőtáborokban, hogy azután - Pakisztánon át - az indiai határon túli harcokba vessék magukat. Mindez nem igazolja a pakisztáni aggodalmakat (azok erősen aránytalannak tűnnek), de azt sem lehet mondani, hogy India nem tanúsít megkülönböztetett figyelmet Afganisztán iránt.

Őszintétlenség. Az "őszinteség" szerepét érintő passzus után meglepő lehet, hogy ez a pont is idekerül, de az őszinték köre természetesen nem azonos az őszintétlenekével, nincsen tehát ellentmondás. Pakisztánban katonai-politikai és hozzájuk kötődő üzleti körök érdekeltek az Indiával kapcsolatos félelmek manipuláltan magas szinten tartásában, és következésképpen nyilván ezek a körök is részt vállalnak az India afganisztáni szerepével kapcsolatos pakisztáni politika alakításában, illetve a külvilág meggyőzésében ennek a politikának a helyességét, vagy legalábbis a megváltoztathatatlanságát illetően.

Kanada új bázist keres afganisztáni műveleteinek logisztikai támogatásához. Katonáik mozgatásához jelenleg Ciprusra támaszkodnak, ahol két polgári repülőteret és szállodai kapacitásokat vesznek igénybe ehhez. Teherszállítmányok célba juttatásához pedig a Németországon keresztül futó légihídra építenek.

A jelenlegi, alapvetően kényelmetlen helyzet azt követően alakult ki, hogy az Egyesült Arab Emirátusokból a kanadai erők tavaly távozni kényszerültek. Az Emirátusok légitársasága hiába kért több leszállási lehetőséget a torontói repülőtéren - és mivel kívánságai nem teljesültek, ezt követően elveszett az Emirátusok részéről a kanadai Camp Mirage bázis fenntartásával kapcsolatos jószándék.

A Globe and Mail fentebb belinkelt cikke ennek kapcsán szóba hozza, hogy jelenleg a Lufthansa és az Air Canadát is tagjai között tudó Star Alliance Németországban is az Emirates terjeszkedése ellen harcolnak - a nagy távolságú  utasszállítási piacon a pozíciójukat igyekeznek őrizni az öbölbeli társasággal szemben.

Kommentár, röviden: nem arról van szó, hogy Kanada nem volt hajlandó megkötni egy üzletet, és az Air Canada érdekeinek a védelmét ennek hátterében fontosabbnak látta az afganisztáni műveleteknél. Utóbbiak továbbra is teljesíthetők, igaz, előnytelenebb feltételek mellett. Kontextusnak pedig fontos tudni, hogy az afganisztáni kanadai szerepvállalás csökkenőben, fenntartásának a logisztikai szükségletei is csökkennek tehát.

Érdekes aspektusa az ügynek ezzel együtt, hogy az Emirates részéről gyakorlatilag egy multinacionális vállalati stáb, köztük a kormányzati kapcsolatokért felelős Andrew Parker lobbiztak erősen a kanadai kormánynál - nem csak a szövetségi szinten -, majd ebből Kanada és az Emirátusok állami kapcsolataiban alapvető bonyodalmak keletkeztek (a kanadai állampolgárok számára például megdrágult a vízum az Emirátusokba utazáshoz).

A kanadai gazdasági kalkulációk sem lehettek teljesen egyértelműek nyereségek és veszteségek tekintetében: az Emirates és a kanadai British Columbia állam tavaly közösen finanszíroztak egy "független" tanulmányt egy tanácsadó cég által, amely kimutatta, hogy az Emirates kanadai terjeszkedése 2859 új állást teremthetne, növekvő bevételt a turizmus területén, a megnövekedett forgalom által generált többlet gazdasági tevékenységet  stb. A mézesmadzag ott volt/van tehát, és a kanadai kormány ezzel együtt nem ítélte az Emirates kínálta perspektívát elég vonzónak - még az afganisztáni műveleteket érintő (összességében persze menedzselhető) következmények ismeretében sem.

Az előző bejegyzésben is izraeli vonatkozású témáról számoltam be, és most ismét ilyen kerül terítékre, mert megint erről a területről került elő a külpolitika-elemzés számára különösen érdekes lelet.

A kontextus röviden: a Nyugati parton élő izraeli telepesek a közel-keleti békefolyamat szempontjából nyilvánvalóan jelentős, a tárgyalásokat befolyásolni képes érdekcsoportot jelentenek. Az őket képviselő egyik jelentős szervezet, a Yesha Council vezetőjének, Dani Dayannak az álláspontját következésképpen érdemes lehet tanulmányozni különféle kérdésekkel kapcsolatban - és erre lehetőséget ad a Washington Times friss cikke.

Számos dolgot ki lehetne emelni az egyébként nem világrengető írásból, de engem itt az utolsó rész fogott meg a leginkább (a blog sajátos perspektívájából adódóan). Idézem:

"A repülőút során, visszafelé Washingtonból (ahol Dayan az izraeli-palesztin tárgyalások akkori újraindítása kapcsán járt, tavaly szeptemberben - M.P.) Dayan úr egy sorban, a folyosó átellenes oldalán találta magát Szaeb Erekat palesztin főtárgyalóval. Kicsit elbizonytalanodott, mitévő legyen, de aztán bemutatkozott neki.

- Vagy 30 percet beszélgettünk - meséli Dayan úr. - Azt hiszem, Erekat kipróbálta rajtam a beszédet, amelyet az amerikai zsidó közösségek számára fogalmazott, tele üres szlogenekkel és klisékkel. De aztán, olyan 30 perc elteltével, egy brit utas, aki velünk egy sorban ült, közbeszólt, azzal, hogy 'Uraim, nagyon érdekes, amiről beszélgetnek, de én aludni szeretnék'."

Feltételezem, hogy Dani Dayan valójában nem egybefüggő monológot hallgatott végig Szaeb Erekattól. Minden bizonnyal ő is megszólalt olykor, és nyilván ő is bevetett ennek során kipróbáltnak tűnő érveket. A brit utas pedig az alighanem szenvedélyes eszmecsere miatt nem tudott elaludni.

A triviális igazságtételen túllépve, két rövid jegyzet kívánkozik a bejegyzés végére: 1) érdekcsoportok természetesen nem csak a saját kormányukkal kapcsolatba lépve befolyásolhatják a külpolitika-csinálás folyamatát, a tárgyalóasztal másik oldalán ülőkkel is közvetlen érintkezésbe kerülhetnek - a kapcsolat itt egy repülő fedélzetén jött létre, esetlegesen; 2) ez inkább a tréfa helye már: mindig vannak (az adott kérdéssel kapcsolatban) "érdektelen csoportok" is, l. a brit utas esetét.

A következő másfél hétre ez a blog félaktív üzemmódba megy át, mivel elutazom - bár ettől még elképzelhető, hogy néha sikerül közzétennem ezt-azt. A rendes gyártási folyamat részeként még egy pószt kerül most ki: ez itt az.

A külpolitika-elemzésben az egyik érdekes kérdés leegyszerűsítve annak vizsgálatára irányul, hogyan sikerül a belpolitikai arénában elfogadtatni mindazt, ami a hatékony külpolitika megvalósításához szükséges, ideértve tartalmat és formát egyaránt. Sokak ellenállása felmerülhet lehetőségként bármilyen külpolitikai jellegű lépéssel kapcsolatban - ahogyan így van ez egyébként a politika minden részterületén általában is.

A mai napon a ratifikáció elmaradásának fogalmi kereteit tágító példával szolgálhatok, Izraelből, ahol a külügyminisztérium tisztviselői, diplomatái jelenleg fizetésemelésért sztrájkolnak, látszólag egyre elszántabban. Azért tüntetnek így, hogy a bérezésük és a munkakörülményeik nagyjából megfeleljenek a Védelmi Minisztérium (és például a Moszad és a Sin Bét) alkalmazottai által manapság megszokottaknak. Nem az idei az első alkalom, hogy az izraeli külügyesek részleges munkabeszüntetéssel tiltakoznak különféle okokból; volt már ilyen korábban is, például tavaly (2010 óta a mostanival együtt összesen a harmadik sztrájk zajlik éppen). A diplomatafizetések relatíve alacsonyak, van olyan, aki csak ezer dollárnak megfelelő összeget visz haza, vagyis alig többet az izraeli minimálbérnél; a rés a védelmi és a külügyminisztériumi keresetek között egyes számítások szerint eléri az 50%-ot, miközben egy diplomatának gyakran egyedüli kenyérkeresőként kell gondoskodnia a családjáról.

Egy felületes olvasatban a jóváhagyás elmaradása itt a bérpolitikát érinti: a belpolitika egyik  aspektusának  sikertelensége vezet a napi szintű külpolitika megbénulásához/megnehezüléséhez. Íme, egy kis válogatás, mi mindent csinálnak, elvileg kifejezetten emiatt, az izraeli diplomaták:

• "Szegény diplomata vagyok" feliratú pólót öltenek;
• játszós ruhában (pl. sortban, teniszcipőben) járnak be a munkahelyre;
• megszakítják a munkakapcsolatot más állami szervekkel (nem küldenek például e-maileket);
• ezzel a kormány diplomáciai játékterét veszélyeztetik, hiszen így látogatókat fogadni, vagy külföldi látogatásokat előkészíteni jóval nehezebb - elmaradni látszik emiatt már egy Medvegyev-látogatás is az idén, legalábbis annak izraeli része: Medvegyev január 5-i hírek szerint csak Jerikóba megy majd el, a Nyugati partra, január 17-én;
• senkit nem engednek be a minisztérium épületébe, aki nem a minisztérium tisztviselője, alkalmazottja;
• az állampolgárok konzuli és egyéb védelmét sem látják el az izraeli külképviseleteken jelenleg, a sztrájkhoz kapcsolódóan;
• nem adnak ki belépési vízumokat;
• az érdekképviselet tágabb szüneteltetésének részeként az izraeli  cégek import- és exporttevékenységét - kereskedelmi ügyleteit - sem támogatják; emiatt például az Israeli Aerospace Industries (IAI) Törökországba irányuló szállítmányai is elakadtak.

Érdekes helyzet ez, ilyen körülmények között olyan dolgok is problémát jelenthetnek, amilyenekkel általában nem kell előre számolni. Ha valakinek egy kormánydelegációból lejár például az útlevele, máris jelentős kellemetlenségek adódhatnak - amíg a sztrájk tart.

Azért olyan jelek is vannak, hogy nem pusztán bérharcról van szó, és hogy részben Avigdor Lieberman külügyminiszter személye, személyisége és politikája ellen is irányul a külügyi bürokrácia protestje.

A poszt-szovjet térség politikai humorának átalakulásáról írtak már jó tanulmányokat, bár főleg az oroszországi fejleményekre koncentrálva. Példának erre vonatkozóan teljes hivatkozást közlök, hogy utánajárhasson, akit érdekel:

Razuvaev, Vladimir V. (2006): "Popular humor in the post-soviet period". Russian Social Science Review, July-August 2006, Vol. 47: Issue 4, p. 74-100.

A Radio Free Europe/Radio Liberty jóvoltából most itt egy friss összeállítás a kirgiz politikai humorról, videón:

Számomra különösen ez a vicc volt érdekes:

"Mi a különbség a pesszimista és az optimista között? A pesszimista megtanulja, hogyan kell összeszerelni egy Kalasnyikovot. Az optimista megtanul kínaiul."

Ezen kívül még ugye ott van a "miről álmodnak a kirgiz diplomaták" kezdetű is, rögtön a legelején, szóval Kína szénája jól áll a kirgiz humor fényében.

De mi az igazán érdekes számomra a fentebb idézett viccben? Az, hogy valójában globálisan ismert, ám a helyi közegben átformálódott, az ottani viszonyoknak megfelelően. A kelet-közép-európai térségben rutinos tudósító, Adam Lebor itt idézi az 1990-es évekbeli orosz variánst, mely így szól:

"Mi a különbség az optimista, a pesszimista és a realista orosz között? Az optimista németül tanul, a pesszimista kínaiul, a realista pedig megtanul lőni a Kalasnyikovval."

Ugyanez egyébként olyan változatban is létezik Oroszországban, ahol az optimista angolul tanul. De az eltérés lényege ugyanaz.

Frissítés - mert valahol ez is a témába vág: a kirgiz parlament a mai napon elhalasztotta a szavazást az elnök által már jóváhagyott javaslatról, hogy a Tien-san-hegység egy 4446 méteres csúcsát Vlagyimir Putyinról nevezzék el. Ha a döntés megszületne, Putyin olyan magaslatot hódítana meg Kirgizisztánban, ahová a néhai Borisz Jelcin elnök sem érhetett el. Utóbbiról csupán egy 3500 méteres csúcsot neveztek el, még 2002-ben.

Ashton bárónő, az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, alias külügyminisztere a napokban elég sok rosszat kapott a brit Telegraphtól. Itt például Alex Singleton mond ki felette ítéletet, árulásnak nevezve, amit csinál. Idézzük:

"Senki nem magyarázta el Ashton asszonynak, hogy miért is van Brüsszelben valójában? A francia és a német riválisaink ismerik a játékszabályokat: el kell játszani, hogy az embernek fontos a közösségi együttműködés szelleme, ám közben határozottan érvényesíteni kell a saját országunk érdekeit."

Singleton ezért aggodalommal tekint előre a nem is olyan távoli jövőbe, amikorra Ashton a brit Foreign and Commonwealth Office-énál négyszer nagyobb költségvetés felett rendelkezhet majd. Eközben egy másik cikkben Bruno Waterfield Ashton munkafegyelmét bírálja, amiért a bárónő a Bizottság számos ülésén elmulaszt részt venni, és ez "hang nélkül hagyja Nagy-Britanniát az egyik legfontosabb fórumon". A legutóbb például egy közel-keleti út miatt tett ilyet, jegyzi meg Waterfield... nos, arra a bizonyos közel-keleti útra úgy ment el Ashton, teszem hozzá én, hogy A KÖZGÁZON TARTANDÓ BESZÉDÉT IS LEMONDTA...! (()%/)="Ö(Ü+x( HÖRRRRR!

Szolgálati kiakadásomon túllépve, illetve Waterfield érveléséhez visszatérve, egy közel-keleti diplomáciai út miatt cikizni az EU-s külügyminisztert nem elegáns. Hogy a hétvégéket nem szereti munkával tölteni, ezzel kapcsolatban pedig ítélje meg őt mindenki a saját izlése szerint.

Ashtonnak az uniós kínai fegyverembargóval kapcsolatos lobbizása viszont, amelyet Singleton szóba hoz, valóban figyelemre méltó téma. A tavaly december 16-17-i EU-csúcson például ezzel kapcsolatos javaslatokat tartalmazó, stratégiai jelentést terjesztett elő a bárónő.

Az 1989 óta fennálló fegyvereladási tilalmat annak idején az emberi jogok helyzetére és a Tienanmen téri eseményekre tekintettel vezette be az EK (Európai Közösségek). Fura lenne most, ha éppen Liu Xiaobo Nobel-békedíja után öt perccel törölnék el. Ennél is jobban visszaütne azonban, hogy az Egyesült Államok az embargó törlése esetén szelektívebbé tenné védelmi ipari együttműködését az EU országaival (bár aligha szakítaná meg azt).

Az embargó feloldása rövid távon hajtana hasznot sokaknak azzal, hogy Kína még intenzívebben beszállna (jellemzően államkötvények felvásárlása révén) a legsúlyosabban eladósodott eurozónás országok finanszírozásába. Ezzel a marginálisan látszólag jelentős részesedéssel pedig sokakat meghat; nincs is annál szebb, mint amikor az embernek a távoli Pekingben is akadnak megértő barátai. Ráadásul az embargó feloldása üzleti lehetőségeket nyitna, és így a kínaiak tulajdonképpen azért fizetnének, hogy fizethessenek. Ravasz kalkulációk ezek - kár, hogy a kötvények finanszírozása effektíve kölcsön csak, és ez alapvető szépséghibája az imént vázolt elképzelésnek :(

A Telegraph-féle társaság téved abban, hogy a Kínával köthető üzletek feltétlenül ellentétesek a brit külpolitika érdekeivel. A Cameron-kormány külpolitikai tevékenységét sokan a "selling Britain" kifejezéssel illetik, a kereskedelmi érdekeket érvényesítő gazdasági diplomácia előtérbe helyezése miatt... a "nem feltétlenül" kitétel fontos viszont, mivel az amerikai-brit kapcsolatok egyáltalán nem közömbösek, és ezzel a retorikai eufemizmus eszközéhez nyúltam: Ashton valóban kétes kimenetelű ügyleteket támogat, amikor a fegyvereladások révén javítaná az EU és Kína közötti kapcsolatokat. 

Érdekes, hogy Ashton ilyen kérdésekben lobbizik, és ennek kapcsán megmutatkozik, mennyi (részben egymásnak ellentmondó, részben összeegyeztethető) fordulatot hoz egy-egy ember életútja - és hogy éppen ezért ezekkel az élettörténetekkel milyen érdekes tisztában lenni, azután pedig időről időre naivan rácsodálkozni. Ashton a brit leszerelési mozgalom, a Campaign for Nuclear Disarmament szervezőinek egyikeként 1977 és 1979 között néhány alkalommal képviselte a CND szervezetét a Brit Kommunista Párt egy-egy helyi ülésén is, és bár ő nem volt tagja a kommunista pártnak, egyértelműen baloldali, aktivista beállítódásával ez vélhetően nem eshetett nehezére. 1982-ben a CND egyik vezetőjévé lépett elő, és pénzügyesként igyekezett gazdag és híres támogatókat találni a mozgalomnak, miközben néhány kicsi, radikális szervezettel is elkerülhetetlenül kapcsolatot tartott. Ma bárónői cím birtokosa, és évi 230 ezer eurót keres. Valaha egy olyan szervezet tagja volt, amelyik az unilaterális lefegyverkezés és például a NATO elhagyása mellett érvelt; most pedig EU-s külügyi főképviselő, aki a Kínai Népköztársasággal kiegyezne - az euro-belpolitikai fronton gyakorlatilag az eurozóna stabilitásának és állami kiadások fedezetének a biztosítása érdekében. A két életállomás közötti időben pedig sokat nézte az Elnök embereit.

...mégiscsak, ahogyan azt pár napja megsejtettem. Idézzük az "ostromlott" védelmi minisztert, innét:

"Soha nem állítottam olyat, ahogyan ezt valaki idézte tőlem, hogy a kínaiak lopakodó repülőgépei nem számítanak. Én azt mondtam, hogy 2020-2025 körül az Egyesült Államoknak nagyságrendekkel több bevethető, ötödik generációs repülőgépe lesz, mint bárki másnak a világon. És továbbra is kitartok a véleményem mellett."

Gates kitartó, mint látható - és jól teszi ezt.

A Foreign Policy folyóiratban Paul Miller azt írta tegnapelőtt, Hamed Karzai afgán elnök "nem őrült, csupán irreleváns". Az irreleváns szót én erősnek érzem, de úgy egyébként egyet tudok érteni azzal, amire Miller gondol. Karzait hibáztatni mindazért, ami Afganisztánban van, elég divatos már jó ideje Washingtonban. Ezt a nézetet másutt is könnyen beveszik, hiszen olyan könnyű egy afgán vezetőt hibáztatni Afganisztán 2011-es állapotáért. Pedig egy icipicit azért a tálibok és stratégiai szövetségeseik is tehetnek róla, hogy az afganisztáni helyzet aggodalomra ad okot.

Én magam már sokszor írtam hasonlókat, azért is megy most könnyen az egyetértés. Ez itt konkrétan a kedvenc pósztom saját magamtól a témában: itt egy fiktív kérdezz-felelek formájában igyekeztem illusztrálni a Karzait illető amerikai aggályok némelyikének abszurditását, méghozzá éppen a Foreign Policy egyik szerkesztőjének egy mérhetetlenül ostoba, kifejezetten rosszindulatú, formálisan Karzainak címzett nyílt levelére reagálva, melyet az illető ráadásul Obama nevében írt meg.

Abba, hogy Karzai tökéletlenségét okolják a rossz afganisztáni helyzetért, Miller - érzésem szerint helyes - megállapításai szerint belejátszik, hogy "Karzai racionalitását alá-, a jelentőségét pedig túlbecsülik". Azt is jól teszi hozzá, hogy hibásan tekintik Karzai részéről az érzelmi instabilitás, a paranoia vagy éppen a depresszió jelének azt, amikor drámai gesztusokat tesz, és mondjuk a tálibokhoz való átállást emleget, vagy váratlan, az afganisztáni missziót papíron/szóban/látszólag veszélybe sodró lépéseket tesz. "Az ő 'döntései' nem a valóságot formálják át igazából, csupán szándékokat tükröznek, jelképesen. (...) Szinte azt lehet mondani, hogy a szavak jelentik az egyetlen eszközt számára..." - írja Miller.

Karzai következetes félreértésében nyilvánvalóan láthatunk egyfajta felelősséghárítást is a washingtoni bürokrácia részéről. De mit még? Miller válasza: "a nyugati megfigyelők gyakorta előítéletesen szemlélik Karzait. Azt várják, hogy Karzai épp ugyanúgy szemléli önmagát és a helyzetét, ahogyan mi. Úgyhogy amikor a cselekedetei értelmetlennek tűnnek számunkra, feltételezzük, hogy azok az ő szempontjából is értelmetlenek kell, hogy legyenek".

Miller ezen a ponton a pszichológia vizeire evez. Én továbbra is a felelősséghárítás jelentőségét hangsúlyoznám; azon túl pedig az úgynevezett "zengető szobák" (echo chambers) szerepét látom fontosnak, ami a közmegegyezésesnek érzett véleményeket szajkózók tömegére tett utalás. Olyanok is evidenciaként beszélnek Karzai jelleméről és mélylélektanáról, akik az életben nem beszéltek vele személyesen.

Van ebben színtiszta pszichológia. Több dolog is eszembe jutott, ám hogy ne menjünk messzire, elég talán az "önbeteljesítő várakozás" Robert Merton-féle fogalmára utalni. Mint azt nagyjából mindenki tudja, ez szavakba öntve az a folyamat, melynek során egy fals helyzetértékelés miatt valaki olyan magatartást vesz fel, amelynek hatására végül is tényleg előáll az eredetileg tévesen észlelt helyzet. Washington és Karzai interakciójában hasonló játszódik le részben. Azt várják Karzaitól, hogy egy bizonyos módon viselkedjen, majd amikor nem ezt teszi, kimondanak róla mindenféle baljós dolgot. Ettől ő aggódik és (még inkább) helyezkedni kezd. Így nehéz teljesen kiszámítható partnernek - saját csapattagnak, netán bábnak - megtartani, amilyennek sokan szeretnék (és amilyen ő valójában soha nem volt).

"Azokat, akik táncolnak, őrültnek tartják azok, akik nem hallják a zenét" - így hangzik egy klasszikusnak számító verssor Angela Monet-től. Híres azért is, mert Megan Fox felvette a tetoválásai közé, de amúgy azért is kedvelt, mert a reálpolitika művészetére vonatkozóan praktikus utalás. Karzai formálisan erős elnök, informálisan viszont százezer érdek között életveszélyben navigálni kénytelen, függő helyzetben lévő politikus, aki sem az ellenségeit, sem a barátait nem választhatta szabadon. Jár egy ennek megfelelő táncot. A helyzetéből adódó kényszereket Washingtonban és másutt pedig máig nem érzékelik világosan.

Ha már a pszichológiánál tartottunk az imént, az ilyesmit nevezzük attribúciós hibának is: az emberi természet azon sajátosságáról van szó, hogy amikor mások cselekedeteit megfigyelőként értékeljük, hajlamosak vagyunk túlbecsülni a belső okok jelentőségét. Valaki azért "hibázik", mert hülye - gondoljuk, miközben a "hiba" fogalmát is mi alakítjuk, a lehetséges okok közül pedig a kényszerek figyelembe vétele nélkül választunk.