A törökországi "szolidaritási" Patriot-telepítés rendje így néz ki, ahogyan az alábbi ábrán látható - a pirosak a hollandok, a világoskékek az amerikaiak, a sötétkékek a németek.

Mindannyian két-két üteggel, de persze az amerikaiak vannak elöl, a németek hátrébb, a hollandok pedig a tengerparthoz a legközelebb.

Lehet ezen ironizálgatni - vannak is fanyalgók -, de az az igazság, hogy koalíciós/szövetségi tehermegosztás szempontjából a helyzet nem annyira szörnyű. A NATO-n belül például a görögök, a spanyolok, és közvetve a lengyelek használnak még ezeken az országokon kívül Patriotöket. Ésszerű, hogy a németek és a hollandok kerülnek itt a képbe hozzájárulóként - akik eleve nem a közvetlen szomszédságuk miatt szerezték be ezeket az eszközöket.

Tavaly már írtam a "Qatar" jelen elcsúszott Tsongáról, mint apró foltról Katar és az évnyitó dohai tenisztorna becsületén - igazából ironikus modorban egyébként; a dohai az egyik kedvenc teniszversenyem.

Ezek után muszáj ezt az idei verseny friss fejleményeivel is kiegészítenem.

Ezúttal nem a Katar jellel adódtak problémák, hanem a pálya borításával, mely egy apró foltban felszakadt, miközben David Ferrer eleresztett onnét egy kétkezes fonákot... a ''Qatar" jel közvetlen közelében. Illusztráció alább, előbb képen, majd videón. Azt ugyanakkor előrebocsátom, hogy a katari soft power is profitálhat a pratfall hatásból, vagy valami olyasmiből - tenisztornát rendezni kiváló játékosokkal, és közben ilyen, apró botlásokat elszenvedni azért nem a legrosszabb dolog a világon.

Kép:

Videó:

Félig komolyan a címben is jelzett "Mink, a népök" lehetne a magyar neve a Fehér Ház által 2011-ben indított petíciós oldalnak - "We the People". Először akkor tűnt fel a radaromon, amikor Obama újraválasztását követően elkezdtek sokasodni az állami elszakadást követelő petíciók olyan helyekről, mint például Texas, Georgia, Észak-Karolina, Florida. Óriási súlya ezeknek a kezdeményezéseknek persze nincsen: "választ" ad az elég aláírást gyűjtött petíciókra az Obama-adminisztráció, valamilyet. Ennyi történhet legfeljebb. Nem korlátok nélküli közvetlen demokráciáról van szó.

Legújabban a Piers Morgan-ügy miatt irányul a figyelem a petíciókra. A fegyverlobbi grassroots alapon kiaknázza a rendszert, úgy tűnik, mert Morgannek, a CNN műsorvezetőjének/show-házigazdájának a newtowni lövöldözés utáni, a fegyvertartási jog korlátozása melletti állásfoglalása ellen indítottak éppen hadjáratot most aggódó polgárok. A petíciót írók fejében újra kitört a függetlenségi háború. Azt írják, a "brit állampolgár Piers Morgan" "támadást indított" "az amerikai alkotmány ellen", és ezért "deportálni" kívánják.

A közvetlen demokrácia klasszikus problémái. Elitista módon fel lehet itt hördülni, hogy jaj, a hülyeség is teret nyerhet, kicsit érzékenyebb elemzést végezve viszont felismerhető, hogy a Chomsky által leírt "flak-hatás" koncepciónak itt is megmutatkozik a jelentősége. Igazán hatékony petíciózásban a szervezett(ebb) érdekeknek mindig előnye lesz.

Lobbisták számára pedig következésképpen a napirendre kerüléshez új, hasznos lehetőség a "We the People", csak kellően átgondoltan kell alkalmazni - és akkor még kellemetlen témákban is meg tudják szólaltatni a kormányzatot, ha elég embert mozgósítanak. Vagyis a napirendszerkesztés újabb eszközét kapták kézbe ez által. Ha például 30 napon belül sikerül 150 aláírást összeszedni, válasz híján is fel lehet már kerülni a Fehér Ház petíciós oldalán szereplő felhívások közé; profiknak/menőknek 30 napon belül a 25 ezer aláírás sem feltétlenül probléma (ennyi kell a hivatalos válasz kikényszerítéséhez).

Gyorsan át is futottam a most aktív kezdeményezéseket (157 ilyen van ebben a pillanatban), és most listázom itt a külpolitikailag relevánsakat, miért ne.

• Felhívás, hogy az ismeretlen helyen - valószínűleg egy iráni börtönben - fogva tartott Robert Levinson magánnyomozó kiszabadításával foglalkozzon aktívabban a szövetségi kormányzat.
• Ez a petíció azért emel szót, hogy Vlagyimir Putyin kerüljön fel a néhai Szergej Magnyitszkij újságíróról elnevezett "Magnitsky Act" szankciós listájára, amennyiben az orosz Duma "ellentörvényéhez" a támogatását adja.
• Ez a petíció azokat az orosz törvényhozókat büntetné a Magnitsky Act alapján, akik törvényben tiltanák, hogy a jövőben amerikai családok orosz árvákat fogadhassanak örökbe (van ilyen petíció még másik is).
• Feszegeti a definíció határait, de érdekes lehet ez is: ez a petíció a "fehérek elleni népirtásnak" kíván véget vetni a bevándorlás szelektív leállításával.
• Ez a petíció - ne lehessen temetések közvetlen közelében tüntetéseket tartani - pedig emiatt született, úgyhogy szintén releváns lehet. (A tüntetéseket gyakran megzavaró Westboro Baptist Church ellen van még legalább további három petíció a listán.)
• Egy ellenpetíció egy másik ellenében a Japán és Dél-Korea közötti szigetvita ügyében.
• Itt Anna Wintour esetleges nagyköveti kinevezését ellenzik, amiért Wintour a Vogue főszerkesztőjeként támogatja a szőrmebundák kereskedelmét.
• Itt a szíriai ellenzék kapja meg egységesen az "al-Kaida" címkét, mint minősítést, és a petíció a támogatásuk ellen szólít fel.
• Továbbá itt van ez is, a keresztény kisebbségek védelméért világszerte. (Innentől kicsit rövidebben írom a témákat, fáradok.)
• Legyen terrorista szervezet a nigériai Boko Haram (a helyi talibán).
• A síiták elleni erőszak ellen Pakisztánban.
• A dél-koreaiak macska- és kutyafogyasztási szokásai ellen.
• A Muszlim Testvériség és Morszi elnök ellen.
• A Kubában kémkedésért elítélt Alan Gross kiszabadításáért.
• A dél-afrikai fehér farmerek védelmében.
• Katalónia Spanyolországban maradásáért.
• A Falun Gong-tagok szerveinek állítólagos elrablása ellen.
• A burmai hatóságok túlkapásai ellen.
• A szikheket Indiában a múltban ért atrocitások népirtásként történő elismeréséért.
• Amerikaiak Vietnam által kisajátított javainak ügyében.
• Zárásnak pedig: ne legyen megvétózva a palesztin ENSZ-tagság.

Ezek a petíciók futnak most. Mint látható, nem kis részük külpolitikai vonatkozású. Új eszköz ez a napirendszerkesztéshez - úgyhogy egyfelől az elveszettebbek, másfelől a mindenütt jelenlévők csoportjai uralják jelenleg a terepet.

Egy kis ütésváltás az Egyesült Államok Légiereje és Haditengerészete, illetve közvetlenül értük vagy az ő érdekükben felszólaló szerzők között.

Az első csapás: a Légierő Egyetemének (U.S. Air Force Air University) tanára, Adam B. Lowther elmagyarázza, szerinte miért elsősorban a Légierőre kell támaszkodnia az Egyesült Államoknak az ázsiai-csendes-óceáni térség felé végrehajtott stratégiai átorientálódása (Pacific pivot) során.

A visszacsapás: Robert Farley, a The Diplomat/Flashpoints egyik blogírója megüzeni, hogy nehogy már - mikor inkább a Haditengerészet jelenti minderre az igazán kézenfekvő és egyben a legjobb megoldást.

A második csapás: Lowther visszatér.

Ez a háromkörös eszmecsere összesen több, mint egy év leforgása alatt zajlott le, tekintettel Farley késői reakciójára. De költségvetési viták kontextusában történt mindvégig, úgyhogy "bürokratikus politika" témában semmiképpen nem elhanyagolható jelenséggel van dolgunk.

Az Egyesült Államok haderején belül a különböző haderőnemek között mindig is hatott a rivalizálás szelleme, a pénzügyi forrásokért vívott harctól az amerikai fociig mindenféle területen. Ezt a képet például idén, a USS Midway repülőgép-hordozó fedélzetén fotóztam - a könyv címe önmagáért beszél ("A Civil War: Army vs. Navy"):

A mostani összecsapás lényege Lowther és Farley között leginkább a zéró összegű (nyer-veszít) és a pozitív összegű (nyer-nyer) játszmák kontrasztba állításában ragadható meg a szerzők perspektívájából. Farley azzal vádolja a Légierőt, hogy annak diplomáciai képességei csököttek, mert csakis mások, vagyis a közös ellenség esetleges lezúzásában képes partnerekkel együttműködni, miközben a Haditengerészet tipikusan könnyen és a Légierőhöz képest gyakran dolgozik együtt koalícióban más országokkal, hogy például a mindenkinek kedvező tengeri kereskedelem biztonságát védelmezze. Lowther egy sor meggyőző példával válaszolja, hogy a Légierő is számos hasonló, globálisan vagy éppen bilaterálisan kedvező, partneri tevékenység részese.

Farley vádol:

"A Haditengerészet jelentős intellektuális (...) energiákat fordított arra, hogy a "puha", illetve az "okos" hatalom (soft és smart power - M.P.) gyakorlását szolgáló eszközökre tegyen szert a diplomáciai partnerekkel való kapcsolatépítés céljából (...) A Légierőre még vár a feladat, hogy a puha hatalom újragondolása révén azt képes legyen fogalmilag a "kemény hatalom barátokkal együttes gyakorlásán" túlmenően máshogyan is értelmezni."

A második csapással Lowther persze érdemi választ is ad erre. Ám aztán jön a kiütésnek szánt kulcsmondat, és nem tudom megállni, hogy ne inkább azt idézzem tőle:

"Miközben a Haditengerészet támogatói szeretnek rámutatni, hogy a Föld felszínének 70%-át víz borítja, úgy tűnik, megfeledkeznek arról, hogy a Föld felszínének 100%-át levegő veszi körbe."

És ez volt az a pont, amikor a vita olvasása végre önfeledt jó mulatság hangulatát kezdte árasztani számomra.

A felek arra természetesen nem tértek ki, hogy a diplomáciában esetleg a Külügyminisztériumnak (State Department) is lehet szerepe, sőt talán még némi komparatív előnye is, bizonyos tekintetben. Mintha erre hirtelenjében nem is gondoltak volna.

Minderről az "It's all in the family" jutott eszembe - a Korn vs. Limp Bizkit koprodukció/konfrontáció sok évvel ez előttről. Figyelem: nem különösebben magasröptű, de megfelelő mértékben indecens szövegek hallhatók benne.

Ez a cikk kiváló alkalom arra, pláne így, az év vége felé közeledve, hogy újabb példát mutassunk fel olyan érdek-összefonódásokra, amilyeneket ennek a blognak a bejegyzései gyakran érintenek.

A mai téma: annak megítélése, hogy a Clinton-éra jeles tisztviselői közül - az elnöki adminisztráción belülről és kívülről egyaránt - többen is aktív szerepet játszanak a koszovói üzleti életben, néha éppen egymással ütközve. Erről lehet olvasni az NYT friss tudósításában.

A cikk szerint Madeleine Albright volt külügyminiszter befektetési alapja, az Albright Capital Management jelenleg - e sorok írásakor - versenyben áll lehetséges vevőként a koszovói állami távközlési cég, a PTK privatizációja kapcsán a Twelve Hornbeams S.a.r.l /Avicenna Capital LLC konzorciummal, melynek a fogadott lobbistája, a koszovói kormányzati kapcsolatok felelőse James W. Pardew, Clinton egykori különleges követe a Balkánon (a daytoni tárgyalásoktól a macedón rendezésig szinte mindenben szerepet vállalt annak idején ilyen vagy olyan minőségben). Eközben Albright már résztulajdonos a PTK egyetlen versenytársában, az IPKO-ban is, az Albright Stonebridge Groupon keresztül. Az NYT-cikk egyébként lemarad arról a részletről, hogy az Albright Stonebridge Group társelnöke Albright mellett Bill Clinton 1997-2001-es terminusának nemzetbiztonsági tanácsadója, Sandy Berger.

Ezen kívül is számos példa említhető. Wesley K. Clark, aki a NATO Szövetséges Erők Európai Főparancsnoka (SAC) volt a koszovói háború idején, azaz lényegében az Allied Force hadművelet parancsnoka, egy kanadai energetikai cég, az Envidity elnöke jelenleg, mely a koszovói lignittartalékok kiaknázásán fáradozik. Steven P. Schook, az Amerikai Hadsereg nyugalmazott dandártábornoka Ramush Haradinaj volt koszovói miniszterelnök magántanácsadójaként szolgált, miután korábban, 2003 és 2004 között a KFOR parancsnoka volt (ha igaz, viszonylag szerény javadalmazással is megelégedett tanácsadóként: havi 2600 dollárt kapott, plusz költségtérítést). Mark Tavlarides, aki Clinton nemzetbiztonsági tanácsában a törvényhozási kapcsolatokért felelt, többek között a Bechtel cég javára lobbizott sikeresen, a Van Scoyoc Associates tanácsadó cég kötelékében, mikor a Bechtel szerezte meg a Pristinától az albán határhoz vezető országút építésére szóló megbízást. Tavlarides ma a Podesta Associates munkatársa, a menő tanácsadó cégé, mely havi 50 ezer dollárért dolgozik a koszovói kormány számára jelenleg is.

A Podesta név már előkerült ezen a blogon, a Podesta, Livingston, Moffett lobbicég, a PLM kapcsán. Utóbbinak a hátterében Bob Livingston volt republikánus képviselőt és Toby Moffett volt demokrata képviselőt találjuk, illetve társukat, Tony Podestát, avagy Anthony T. Podestát, a menő lobbistát. Az előbbi bekezdésben említett Podesta Associates cég ma a Podesta Group néven is ismert - Anthony és testvére, John közös alapítású cége. A PLM specialitásaként pedig említettük ezen a blogon annak idején, hogy mindkét nagy párthoz kiválóan el tud érni, ami különösen hatékony érdekkijáróvá teszi bármilyen megrendelő számára - ennek megfelelően külföldi kormány és számos nagy cég is megtalálható a volt és a jelenlegi kliensei között (az idei év elejéig dolgoztak például Egyiptomnak - azok után, hogy korábban Mubarakéknak is -, céges kliensekre pedig példa a BP vagy a Lockheed Martin; 2012-es ügyféllista elérhető itt).

A lenyűgöző mindebben az, hogy mennyi lehetséges olvasat adódik az ilyen összefonódások láttán:

• Felhördülés. Mindez alkalmas olyan látszat keltésére, miszerint a koszovói beavatkozás pártfogóiként ezeket az embereket privát haszonszerzés későbbi lehetősége befolyásolta. Az érintetteknek - úgy is mondhatnánk, a vádlottak padjára állítottaknak - természetesen nem esik ez jól, és tagadják, hogy erről lenne szó.
• Legyintés. Úgy is lehet nézni, hogy az érintettek nem emiatt voltak a beavatkozás pártfogói, viszont ha már ez így sikerült, nincsenek ellene az esetleges haszonszerzésnek, amivel nem feltétlenül sértenek közérdekeket. Ellenben segítik például amerikai cégek érdekeit, ügyfélszerzés, beruházásvédelem és kapcsolatmenedzsment terén.
• A két szemöldök ellentétes irányú elmozdítása, és eltűnődés. Egy harmadik lehetséges olvasat az, hogy mivel a koszovói üzleti élet erősen átpolitizált, mind a különböző üzleti érdekcsoportok versengésének békésebb keretek között tartása végett, mind külső érdekcsoportok területen kívül tartása érdekében szükség lehet nemzetközi pártfogókra; utóbbiak pedig így a nyugati érdekeknek megfelelően stabilizáló szerepet játszhatnak a folytatódó szerepvállalásukkal. Nem veszik le a szemüket a labdáról, mely tovább pattog, vállalják a felelősséget ezzel kapcsolatban.
• A körmök rágása, izgalom. Albright esete érdekes, mert az ütközés Pardew-val a fenti "harmónia-hipotézisnek" ellentmond. Másrészt azért is érdekes, mert felvetődik, miért akar egyszerre jelen lenni két távközlési cégben is, ugyanazon a piacon, egy ilyen, volt döntéshozó - milyen stratégiai ok fűződhet ehhez?

Ez a blog vélelmezőleg hajlik a harmadik álláspont képviseletére, például mivel az érintett döntéshozók közül Albright vagy Clark, vagy éppen mások, nem szorulnak rá, hogy a korábbi politikai tevékenységüket éppen ilyen módon tőkésítsék. A stratégiai realitások jelentősége pedig mindenképpen komolyan veendő.

Közben mások sem vették le a szemüket a labdáról a Clinton-féle gárdából. Strobe Talbott, egykori külügyminiszter-helyettes ma például a Brookings Institution elnöke és a Council on Foreign Relations tagja, így aztán biztosan foglalkozik néha a Balkánnal is.

Emellett pedig felesleges Koszovóra vagy a Balkánra összpontosítani, mintha az itteni tapasztalatok unikumnak lennének mondhatók. William Cohen, Clinton volt védelmi minisztere például az Amerikai-Tajvani Üzleti Tanács tiszteletbeli elnöke lett kormányzati tisztségét követően, egyebek mellett. Az ő esete annyiban figyelemre méltó, hogy ő konkrétan rászorulhatott, ahogyan a Washington Post erről beszámolt annak idején.

A szemlélet további tágítása végett pedig érdemes az Egyesült Államokon kívülre is eltekinteni hasonló "ex post" érdekeltségek ügyében, olyan helyekre is, ahol a WaPo vagy az NYT helyi megfelelői nem feltétlenül írnak/írhatnak hasonló cikkeket.

Az Obama-adminisztráció a szíriai ellenzéki tömörülést most már elég tömörnek ítéli ahhoz, hogy Szíria legitim képviselőjének is tekintse egyben, és ennek kapcsán az jutott eszembe (a nyilvánvaló): ennek a felkelésnek nagyon más a hangulata, mint amilyen a líbiaié volt annak idején. És ennek többek között a kezdettől fogva - számos körülményre tekintettel - csak igen langyosnak mondható külső lelkesedés is az okai között van.

Íme, egy releváns videó a témában, alább. 2011. decemberi, homszi tüntetés képei. Alább a lényeg szövegesen is megtalálható.

Az idézett részlet:

SZÓNOK: Az Arab Liga, a megfigyelők, a szíriai rezsim, Amerika, Obama, Sarkozy... mindenki ide figyel most. (De) kitől jön a győzelem?

TÖMEG: Allahtól!

SZÓNOK: Fiatalok! Épp most beszéltem az al-Dzsazírával. Az egész világ lát majd titeket... Várja itt a győzelmet bárki Obamától?

TÖMEG: Nem!

SZÓNOK: Várja itt a győzelmet bárki Erdoğantól?

TÖMEG: Nem!

SZÓNOK: Ha itt a győzelmet bárki konkrétan egy személytől, vagy egy tanácstól, vagy az Arab Ligától várja, elmehet! Honnét jön a győzelem?

TÖMEG: Allahtól!

SZÓNOK: Honnét jön a győzelem?

TÖMEG: Allahtól!

Líbiában is voltak persze sokan, akik fogadkoztak, hogy külföldi katonát nem tolerálnának, bár a légi támogatást megköszönték. De ez a jelenség itt minőségileg is, nagyságrendileg is más, és ezt annak idején még a szír deszkások attitűdjei alapján is előre mertem jelezni.